Azt mondod: alkalmazkodsz a munkahelyen, amikor a főnökeid rigolyáit vagy kénytelen elviselni, holott még annyit sem értenek a szakmához, mint te; amikor a munkatársaiddal beszélgetsz, pedig legszívesebben szemükbe vágnád az igazságot, hogy igazán csökkenthetnék a cigaretták és a kávék számát, mivel így kénytelen vagy helyettük is dolgozni. És eltűröd, amikor az éhes szemek domborzati térképet készítenek rólad.

Persze alkalmazkodsz akkor is, amikor munkahelyed sincs. Megtanulod, hogyan lehet a kevésből még többet kihozni, ezt a hétköznapi kenyérszaporítási módszert, amelyet a szegénység kényszerít rád. Alkalmazkodsz a buszon, amely nyáron túl meleg, télen pedig túl hideg. Elsajátítod a szó nélküli legyezés művészetét, no meg az összehúzódásét is, hogy minél kisebb felületen érintkezz a hideggel. Ha kell, madárrá változol, csak fölférj az első közlekedési eszközre, egy lábon állsz, akár a gólya.

És akkor ott van még a család, az újabb terepgyakorlat. A házastárs, a gyerek vagy gyerekek, esetleg a szülők vagy anyós, após. Korosztályokat váltogatva ugrálsz tíz és nyolcvan év között, csakhogy megfelelj. Mert mind-mind egy-egy elvárás-csomag, melyhez újabb és újabb alkalmazkodás-csomagot kell hozzárendelni személyre szólóan, mert a tévedés joga sem adatik meg. És ez ismétlődik nap mint nap, fölkeléstől lefekvésig.

Aztán ott az éjszaka, te már hulla vagy, aztán mégis engedsz, és odateszed magad. Közben egyre jobban fokozódik benned a vágy a változásra. Előbb csak magadban tiltakozol, még senki sem látja, még az arcod ügyesen takarja, de aztán megjelenik a kényszeredett mosoly, majd az egyre szaporodó torzulás, sőt a hangod is elváltozik, sebessége fölgyorsul, a hangerő növekszik. Amit korábban meg tudtál csinálni, úgy érzed, már nem tudod, képtelen vagy rá, képtelen vagy mindig másokért odaadni magad. Miért mindig más, miért e folyamatos elsőbbség – kérdezed egyre többször –, miért kell mindig lemondani önmagamról? Mindig csak a másik, csak a másik, meg a másik. Érte, érte, érte, és sohasem értem!
Már fáradt vagy, sőt kimerült, a tűrőképességed fölső határát súrolod, meleged van, tudatod átalakul, és már nem embert látsz önmagadban, inkább egy robbanószerkezetet, egy profi pokolgépet. A személyiség tárgyiasul, s már csak az óra visszaszámláló ketyegését hallod, meg az alkalmazkodni kifejezés ismétlődő zúgását. Elég volt – már-már eszelősen ismétled –, elég volt, elég, elég!

Aztán a következő pillanatban bekövetkezik, amire mindig is vágytál. Most már én következem – kiabálod –, miközben azt hiszed, az énnel varázsszót mondtál ki, amely majd erőt ad, de legalábbis igazságot. Eközben úgy érzed, mert úgy akarod érezni, hogy az óra is megállt, s a baljós belső hang is elnémult. Végre eljött valami, s a valamivel a valami kezdete, valami új, új, amely rólad szól. Végre megérkeztél önmagadhoz – gondolod –, az arcod egy pillanatra kisimul, tükörhöz rohansz, belenézel, hogy visszaigazolást kapj és erőt meríts. Aztán kezded elhinni, hogy minden megváltozott, s az életed ezentúl rólad fog szólni.

Soha nem tapasztalt makacsságot érzel önmagadban, szinte megrészegülsz, de nem szédülsz, inkább szárnyalsz immár tériszony nélkül. Igen, ezentúl minden rólam fog szólni – ismételgeted.

Pedig eddig is minden rólad szólt. Igen, rólad, csupán nem vetted észre. Nem vetted észre, hogy az alkalmazkodásaid is rólad szóltak. Miközben családról beszéltél, gyerekekről meg házastársról, hogy ne is mondjam, szeretetről meg szerelemről, azt mondtad, csak értük vagy képes elviselni a munkahelyi atrocitásokat, mert hát kell a pénz az iskolára, a rezsire és a törlesztésekre; s amikor az utazás kimerítő nehézségeit soroltad, sohasem mondtál igazat.

Valójában minden alkalmazkodással, ösztönösen ugyan, de önmagad védted. Képtelen voltál a változtatásra, mert féltél, féltél másoktól, mindenkitől féltél, de leginkább önmagadtól. A félelmeid fogja voltál. Te voltál a fogva tartott és a smasszer. Önmagad félelmeihez alkalmazkodtál, s furcsamód az alkalmazkodás és az önzés így vált édestestvérré. Csakis ezért tudtál alkalmazkodni másokhoz. Főnökeidhez, munkatársaidhoz, házastársadhoz, gyerekeidhez, szülőkhöz, emberekhez.

A félelmeid kényszerítenek térdre, és te titokban azt hiszed, hogy minden alkalmazkodásoddal másokért jársz közben. Mártírnak, szent áldozatnak hiszed magad, álmodban a keresztre lopakodsz, s megdicsőülve lógsz. Igen, lehet, hogy végigmentél a Via Dolorosán, de az nem volt Via Crucis, s a keresztről végképp lemaradtál.

Apostagi Zoltán
A szerző református presbiter.

(Megjegyzés: A Via Dolorosa jelentése: a Szenvedés útja, a Via Crucisé: Keresztút. - A szerk.) 

Kép: Túry Gergely/HVG