Volt egy filmszerelmes kisfiú, aki 11 éves korától már Buñuelen növesztette magát? Hogy kell téged gyerekként elképzelni? Mi vonzott a filmezéshez?

Inkább a nyolcvanas évek mainstream amerikai filmjei érdekeltek, ezeket a mai napig nagyon szeretem egyébként, kezdve mondjuk az Indiana Jones-on, amit moziban láttam édesapámmal. És mindkettőnknek tetszett.

Amikor nyolcadikban azt mondtam, hogy filmrendező szeretnék lenni, nyilván mindenki nevetett. Engem nem is egy-egy történet zsenialitása vagy a színészi játék szippantott be, hanem a megteremtett atmoszféra. Ott volt bennem a gyermeki naivitás, és a science fiction sztorik meg a kalandtörténetek mind el tudtak vinni egy olyan világba, ami gazdagabb volt, mint az az Eger melletti kis falu, ahol felnőttem.

Azt mondtad, hogy édesapáddal láttad az Indiana Jones-t. Akkor a filmes világba lépés lehet egy apa–fiú történet számodra?

Ráhúzhatjuk, de nem az lesz. Felépíthetünk a történetemben egy apa–fiú gerincet, de édesapámat elvesztettem 19 éves koromban. Ez a sztori legfeljebb úgy működne, hogy az első felvonásban ő meghal, a második pedig arról szól, hogy a hiányát akarom pótolni. De nem biztos, hogy ez az én sztorim.

Nem volt ilyen?

Nyilván volt, de nálam talán érdekesebb a hitetlenség, ami azért az összes művészben benne van. Vidéki gyerekként hogyan akarhatok forgatókönyvíró lenni Budapesten úgy, hogy senkit nem ismerek…

Hogy akarhattál?

Senki nem mondta, hogy nem lehet, úgyhogy megpróbáltam. (Nevet. – a szerk.) Ha most kitalálna hasonlót a fiam, én is azt javasolnám neki, amit nekem az édesanyám: legyen előbb egy biztos szakma és utána lehet próbálkozni. Nekem lett is, de világéletemben az alkotás érdekelt.

Hiszek abban, hogy a szülői nyomások sem véletlenek. Ezeket a terelgetéseket én felülről jövő iránymutatásként értelmezem utólag, amiben nem is a személy a fontos.

Nekem szükségem volt a biztonságérzetre, és ezt megadta a munkám. Számtechtanári diplomám lett, de webfejlesztőként dolgoztam. Valójában úgy lehettem forgatókönyvíró, hogy el tudtam tartani magam valami másból a kezdetekben.

Mindig nagyon nehezen hiszem el magamról, hogy valami megy. Mire ki mertem mondani, hogy forgatókönyvíró vagyok, nagyjából öt éve pörögtem a filmes szakmában, és nem mellesleg ebből éltem.

Valahogy ez a része is fontos: akkor mondjam valamire, hogy csinálom, ha meg is élek belőle – nálam ez 2009-ben már így volt.

Most van egy zenei projektem is – képzeletbeli filmekhez írok zenéket –, de ettől még szerintem semennyire nem lettem zenész. Amikor hivatásként kezd el működni valami, akkor azonosíthatom magam vele.

Ebben a kifejezésben, a hivatásban el van rejtve a hívás, ami erősebb, mint a körülmények általi meghatározottság.

Hiszek a szóban egyébként. Ha valaki érez egy erős hívást, és nem adja fel, előbb-utóbb jönnek az eredmények. De az élet vargabetűi sosem véletlenek. Sokszor használok olyan tudást, amelyet teljesen más úton szedtem össze.

A belső elhívás az, amit mindannyian keresünk újra és újra a saját életünkben. A te életedben változott ennek a megítélése?

Ha erre az Istennel való találkozás fényében gondolsz, akkor azt azért érdemes tudni talán, hogy hitgyakorló katolikus családba születtem. Elsőáldoztam, bérmálkoztam, hallottam gyerekként a nagyszüleimet esténként imádkozni, mégis idén, ötvenévesen konfirmáltam.

Érezhetően beékelődött a két időszak közé egy széles sáv, amikor a vallás megjelenési formájától, tehát az egyháztól elfordultam. Nem tartottam elég jónak.

Velem is az történt, hogy fiatal felnőttként, tele ambícióval igyekeztem megteremteni az életfeltételeimet, és eltávolodtam a spiritualitástól. Persze zavart a túlzott pátosz is, nem szeretem a blöfföt, és kamaszként főként ezt érzékeltem a vallásban.

Az már a felnőtt felelősségvállalásom része, hogy kész vagyok belátni és elfogadni az egyház tökéletlenségét, ahol a pletyka, a másik fúrása ugyanúgy jelen van, de legalább van az emberek előtt egy kitűzött idea, ami szerint élni szeretnének.

A karrierépítés éveiben kifelé fordultam, és nem érdekelt, hogy mi történik a lelkemben.

De megcsináltad a karriert.

Meg. Ezért is tértem vissza. Éltem kint New Yorkban fél évig, ahol a gondviselést nagyon erősen tapasztaltam, azzal együtt, hogy a vallásos formák egyikével sem éltem. Mégis tudtam, hogy vezetve, terelgetve vagyok; sosem volt kérdés, hogy Isten van. Nagyon egyszerű példa: elszakadt a cipőfűzőm, és így lett munkám a bolton keresztül, ahol vettem egy újat.

Az, hogy nem hiszel a véletlenekben, meg az istenkapcsolat azért két külön dolog.

Szétszedheted, de nálam egy. A gondviselés azért csodálatos szó, mert benne van, hogy valami nálad nagyobb erő hordoz. Ettől hátra mersz dőlni az életedben egy kicsit, hogy minden rendben lesz, csak csinálnom kell a dolgom. Ezt hívom gondviselésnek: tudom, hogy valaki terelget, foglalkozik velem.

Téged mi vitt vissza a templomba?

Túl sok semmibe vezető utat és működésképtelen életstratégiát láttam magam körül – közösséget szerettem volna találni.

Miért, a filmes világ nem adott közösséget?

Az egy szakmai és nem lelki közösség. Egészen más. Én lelki utat kerestem, ezek között volt választásom – elmehettem volna más egyházi közösségbe például. Volt az életemben sokféle kitérő, tai chival, taoizmussal, kínai hagyományokkal, buddhizmussal is foglalkoztam, de valahogy ezekben nem jutottam nyugvópontra. Nem volt ebben mellet verő, katartikus felismerés, hogy ide születtem, az én utam a kereszténység, mégis ehhez tértem vissza.

Tudom, hogy mit jelent a tékozló fiúi lét – de attól az még fiúi lét. Isten léte soha nem kérdőjeleződött meg számomra. Úgy értem, hogy Istennek tékozló fiúként is számítottam, abban az állapotomban is gondoskodott rólam. Csak visszaéltem a szeretetével. Hosszabbra nyúlt a kamaszkorom, azt hiszem. 

A saját édesapám elvesztése és az Atyához való visszatalálás – ebből is lehetne egy sztorit építeni. Bár lehet, hogy ez a történet még nincs kész, és majd később lehet jól elmesélni.

Tudnád ezt jelenetbe tenni?

A visszatérést igen. Vasárnapi ebéd, a fiam mélyen a szemembe néz, és közli, hogy szeretne megkeresztelkedni. (Nevet. – a szerk.)

Akkoriban a feleségemmel, Judittal sokat beszélgettünk a spirituális utakról, ő pedig nagyon alapos ember, úgyhogy feltérképezte a környezetünkben lévő gyülekezeteket. Tanulmányozta a honlapokat, meghallgatta az igehirdetéseket, majd kijelölte a szerinte nekünk valót – és mint annyiszor: talált. Rögtön egy gyülekezeti hétvégével nyitottunk, ami eléggé megalapozta a további kapcsolódásunkat a közösséghez.

Mindketten olyan környezetben dolgoztunk, ahol nagyon erős volt a rivalizálás – ezért is szomjaztunk olyan közegre, ahol legalább a célok rendben vannak.

És hogy jutottál el a konfirmációig? Mert az egy dolog, hogy valaki jól érzi magát Tahiban, és más, amikor a nyilvánosság előtt felvállalja a hitbeli felnőttséget és a felekezeti hovatartozását akkor, amikor éppen nem annyira divatos reformátusnak lenni.

Nekem pedig jól hangzott, hogy attól fogva református család leszünk, de valóban érdekelt az odáig vezető út is.

Volt egy jó felnőtt konfirmációs csapatom, tényleg olyan volt, mint egy jól megírt forgatókönyv: a legkülönbözőbb okokból kerültek oda különböző életkorú és hátterű emberek, húsztól hetvenévesig. Arra jöttem rá, hogy nem tökéletes közösséget kell keresni, hanem olyat, amelyiknek el tudom fogadni a hibáit.

Tudod, mit? Izgultam a konfirmációmon. Emellett nagyon büszke voltam arra, hogy ez innentől hivatalos.

A fiad hogy látott téged ebben a helyzetben?

Ő is büszke volt, azt észrevettem. De hogy mit változtat ez a kapcsolatunkon, azt jobban fogom látni egy-két év múlva.

A saját életedre reflektálnak azok a filmek, amelyeken dolgoztál vagy dolgozol?

Mindig azt hiszem, hogy nem, és aztán utólag rájövök, hogy igen.

A legutóbbi filmem (Még egy kívánság, melynek forgatókönyvírója – a szerk.), amit októberben kezdenek vetíteni a mozik, sokak életéről szól. Nemcsak magyar sajátosság, hogy örömmel hibáztatunk másokat a saját életünk kudarcaiért vagy problémáiért, de az élvonalban érzem magunkat. (Nevet. – a szerk.) Az áldozatmentalitást tápláló politika sem a legjobb irányba tereli az embereket: te nem tehetsz semmiről, mindig mások a felelősek.

Miért most született meg ez a film?

Ez jó kérdés, mert a forgatókönyvet még három éve kezdtem el írni, de szerintem éppen ráfekszik a közhangulatra. Kellett nekünk egy szerethető mozi, aminek a hatására sokan elgondolkodhatnak azon, hogyan tehetnének valamit önmagukért. Magam is hajlamos vagyok arra, hogy külső dolgokban keressem az akadályoztatást, pedig az akadályok nagy része hozzáállás kérdése.

Van olyan forgatókönyvötleted, ami elvetélt, és megsirattad?

Mindet. Iszonyatos meló megírni egy forgatókönyvet, minimum hónapok munkája. Ha a kész könyvből nem lesz semmi, az mindig nagyon rossz, nemrég is volt ilyen. Két vigasz marad ilyenkor: az egyik, hogy sokat tanultam belőle. A másik, amivel ilyenkor nyugtatom magam, hogy nem kell annak a filmnek elkészülnie.

Valahogy úgy fogalmaztál a beszélgetésünk elején, hogy minden ilyen úgynevezett vargabetűnek azért helye van az életedben.

Abszolút hiszek ebben. A hegyi beszéd a kedvenc igeszakaszom, ami a sikerről, boldogságról a megszokottól egészen eltérő képet fest. Lehet, hogy közhelyes, de ha mindenki naponta egyszer elolvasná, jobb ember lenne. Felemelő, magasztos és…

Megugorhatatlan.

Igen, de erre mondom azt, hogy legalább tűzzem ki a célt. Szerintem eggyel jobb, ha az ember megpróbál így élni, mintha meg se próbálja.

A szakmai közegedben másként kezdtél mozogni?

Szerintem mindenkihez a saját hangján kell szólni, pont erről szólnak a jó filmek is. A Mátrix ebben volt zseniális: csinált egy nagy lételméleti kérdésről egy olyan filmet, amit bárki be tud fogadni.

Persze volt, aki a szakmai közegemből látta a konfirmálásomról készült fotót a közösségi médiában, és rákérdezett, hogy ez mi?! Meglepődtek, én meg direkt élveztem, hogy nem értik az emberek, miközben azért elmeséltem, hogy ez visszatalálás számomra. Azt bárki megérti, hogy közösségre volt szükségem. Idén lettem 50 éves, olyan emberek között szeretnék lenni, akik Istenre szegezik a tekintetüket.

Érdekes, hogy az 50. életévedben konfirmáltál. Ez bibliai olvasatban az elengedés éve, tudtad?

Az anyagi világ visszaengedett a Jóistenhez.

Képek: Vargosz, Megafilm