Előfordul, hogy egy szó is teljeshez közelítő jellemzést tud adni valakiről: „Gazdám” – hallani többször is a beszélgetés alatt Csuprik Lászlótól. Ez nemcsak egy isteni metafora, amely a Gondviselő tenyerébe való belesimulást jelenti a szó: összefonódik benne a sáfárság és a mások javának keresése, a 81 év, mely ezek jegyében telt mindezidáig. Sőt, interjúalanyom bőven évszázados örökséget ápol: „Édesapám a pusztahencsi gyülekezet kurátora, mai szóval gondnoka volt, édesanyámat pedig kurátorné asszonynak szólították” – mesélte László, aki szekszárdi otthonában mesélt az életéről. A főgondnok nagy szeretettel emlékezett dolgos és szolgálatkész szüleire, akiknek mindenkihez volt egy jó szavuk, és igyekeztek lehetőségeik szerint segíteni a hozzájuk fordulókon.

„Mélyen hívő, keresztyén emberek voltak, különösen őrzöm édesapám esti imáit, napközben pedig mindketten sokat énekeltek egyházi énekeket, édesapám a műhelyében, édesanyám a lakásban vagy a kertben. Ennek és a gyülekezeti közösségnek köszönhetően már tizenéves koromban kívülről tudtam ezeket az énekeket.”

„A lelkiéletem meghatározó időszaka volt, amikor az ötvenes években egy idős néninél, Kocsis néninél hallgattuk a bibliaórákat, melyeket Szűcs Árpád lelkész tartott egy közeli településről átjárva. Ő télen, nyáron, esőben, hóban, egy rossz minőségű földúton kerékpározva tette meg az utat a két falu között. A kerékpár csomagtartóján szíjjal rögzítve egy fekete keménypapír bőröndben hozta a palástját” – folytatta.

Csuprik László 1959-ben konfirmált, és különösen szép emlékként él benne az ünnepi öltözet, az istenhitüket megvallók közössége és az elhangzott áldás. „Gyönkön jártam középiskolába 1959 és 1963 között, és ebben az időszakban nem volt módom vallásomat gyakorolni. 1968-ban viszont, amikor összeházasodtunk a feleségemmel, a szekszárdi gyülekezet tagja lettem, húsz év múlva pedig presbiterré is megválasztottak.”

Arra a kérdésre, hogy a konfirmáción túl fel tud-e idézni olyan pillanatot a felnőtt életéből, amikor igazán meg tudott érkezni Isten nagy történetébe, így válaszolt: „Minden nap megtapasztaltam a Jóisten gondviselő szeretetét. A hitem mélyebb megtapasztalása ahhoz az időszakhoz köthető, amikor a feleségem 2013-ban beteg lett. Megbízható emberekre tudtam bízni a munkámat, és lehetőségem nyílt arra, hogy a következő évben bekövetkező haláláig az otthonunkban ápoljam őt.

Sosem kérdeztem meg a Gazdámtól, hogy miért vette el őt, csak annyit kértem, adjon erőt a gyász elhordozásához.

A családommal kapcsolatban pedig azt, hogy érjem meg a dédunokáim születését, hogy elmesélhessem nekik, milyen nagyszerű ember volt a dédmamájuk. Isten meghallgatta az imáimat, ma háromszoros dédpapa vagyok. Lehet, hogy gyakran egyedül vagyok a házban, de amikor felnézek, tudom, hogy a Gazdám velem van.”

Csuprik László ezen a ponton idézte fel azokat a szülői jótanácsokat, melyeket máig a szívében őriz: „Édesapám mondta, hogy a »majd«-ot töröljem a szótáramból. Édesanyám pedig gyakran emlékeztetett: »A mai napot megadták, a holnapot nem ígérték«. Ez akkor is eszembe jutott, amikor egészen addig halogattam egy jó barátom meglátogatását, amíg hírt nem kaptam a haláláról.”

Hálás azért is, hogy az illem terén is maradandót kapott a szüleitől:

„Édesapám úgy tanított, hogy ha találkozom valakivel, például a kedves szomszédunkkal, Iker bácsival, akkor »Jó napot kívánok, Iker bácsi, kérem szépen…« formulával köszönjek. Ezért nekem máig mindenki Nagytiszteletű Uram és Nagytiszteletű Asszonyom. Abban a világban nőttem fel, amikor az osztályfőnök még azt is megmondta, hogy hogyan kell kalapot emelni az utcán.”

Hozzátette: ha egy idősebb megtiszteli a fiatalabbat azzal, hogy megengedi a tegezést, az még nem jelenti azt, hogy nagyobb társaságban vállba veregetéssel „Lacikám”-ozni kezdheti.

Pályaválasztásáról szólva Csuprik László elmondta: szerszámkészítői és gépésztechnikusi oklevelei birtokában műszaki pályán helyezkedett el a hatvanas évek elején, a rendszerváltást megelőzően hosszú ideig a Tolna megyei Állami Építőipari Vállalatnál dolgozott. „Presbiterként főként az egyházközségi ingatlanok fenntartásában és javításában segédkeztem, és ennek köszönhetően kaptam meghívást a tolnai egyházmegyei tanácsba 1991-ben.” Ebben az időszakban építőipari cég vezetője lett, az ott szerzett tapasztalatok miatt többen úgy látták, hogy alkalmas lenne az egyházmegyei gondnoki szolgálatra.

„Gyakorlatilag 24 órát dolgoztam naponta, és mivel szerettem a munkámat a teljesség igényével elvégezni, először nemet mondtam a felkérésre. Amikor ismét próbáltak rábírni, azt mondtam: elkérem a Gazdámtól, és kikérem a családom véleményét is. Hála legyen a drága feleségem bölcsességének, aki azt mondta, hogy a nyugdíjazásom után hiányozni fog a mindennapi elfoglaltság” – mondta. „Egy éjszaka azt a sugallatot kaptam, hogy el kell vállalnom, ezért felhívtam Patai Istvánt, néhai dunaszentgyörgyi főgondnokot, hogy vállalnám a jelölést. A választáson elnyertem a tolnai gyülekezetek bizalmát, ez pedig életem egyik legjobb döntésének bizonyult” – emlékezett Csuprik László, aki az elmúlt tizennyolc évben Rácz József esperessel szolgált az egyházmegye vezetésében.

A főgondnok úgy véli, hogy aki ilyen szolgálaton gondolkozik, az tervezzen hosszú távra, és vállaljon indulást egy második ciklusra is.

„Amikor először felmentem Pestre az esperesemmel egy zsinati alkalomra, szinte senkit sem ismertem. Az első hat év kellett ahhoz, hogy minél több szolgatárssal megismerkedjek, beépüljek egy egyházkerületi közösségbe. A lelkészeknél más a helyzet, sokan ismerik egymást a teológiáról, sok helyen találkozhattak egymással.”

Úgy fogalmazott, mivel ezt a feladatot is szerette volna a teljesség igényével ellátni, a szolgálata útkereséssel kezdődött. „Sokat beszélgettem Szilágyi Sándorral, a Presbiteri Szövetség korábbi vezetőjével, néhai Hegedűs Béla egykori bács-kiskunsági esperessel és főgondnoktársával, Hörcsök Imrével, akiknek hálás vagyok az instrukciókért. Sokat segítettek a korábban havonta megszervezett esperes-főgondoki találkozók, az ottani felszólalások – ma már hosszú munkaköri leírást tudnék javasolni az utódomnak!” – mondta mosolyogva.

Szeretettel emlékezett vissza a Rácz József esperessel közösen végzett szolgálatára, a szolgálati utakon az autóban folytatott hosszú beszélgetésekre, az egyházmegyei alkalmakat megelőző munkamegbeszélésekre, az egyházmegyében végzett kanonika vizitációkra. „Mindig, mindenben sikerült közös nevezőre jutni az egyházmegye dolgait illetően. Ezek alatt az évek alatt az esperescsaláddal szoros emberi, testvéri kapcsolat, barátság alakult ki, lelki megpróbáltatásaim idején szilárd támaszaim voltak. Hálás vagyok Urunknak a szolgálatban együtt töltött évekért és református egyházunkban együtt végzett munkánkért!”

Csuprik László felesége halála után nyugdíjba vonult és főállású főgondnok lett, ennek köszönhetően sok időt tudott szánni arra, hogy meglátogassa a tolnai gyülekezeteket.

„Mivel az esperes vasárnaponként szolgált és hétközben is sok teendője akadt, én a vasárnapokat gyakran más és más egyházközségekben töltöttem. Ilyenkor részt vettem az istentiszteleten és hosszabban beszélhettem a főgondnokokkal, a lelkipásztorokkal és a presbiterekkel az intézmények állapotáról, a gyülekezet helyzetéről, több ízben együtt ebédeltünk. Így nem csak hasznos információkat tudtam továbbítani az egyházmegye és az egyházkerület felé, de a gyülekezet is érezte, hogy a vezetés odafigyel rá.”

A főgondnok bátran beleállt konfliktushelyzetekbe is, például amikor egy lelkészházaspár és a gyülekezet nem tudott közös nevezőre jutni a hagyományokkal kapcsolatban. „A legfontosabb, hogy ilyenkor a felek egy asztalhoz ülve beszéljék meg a nézeteltéréseiket, és ha nem tudnak megegyezni, kérjék a megye elnökségének véleményét. Sajnos előfordult, hogy kenyértörésre került a sor, de hála Istennek, Tolnát a békesség szigeteként emlegetik az egyházkerületben.” Csuprik László szakmai tapasztalatának köszönhetően nagy szerepet vállalt az egyházmegyében zajló felújításokban és állagmegóvásokban, az építési segélyek hatékony elosztásában. Saját, szekszárdi gyülekezetéről szólva megosztotta: „Jólesik, hogy amikor nem vagyok ott az istentiszteleten, mert a megyét járom, akkor többen is érdeklődnek irántam és számontartanak.”

A jövőbe tekintve szeretné arra bátorítani az egyházvezetést, hogy a korábbinál fektessen nagyobb hangsúlyt a világi munkatársak továbbképzésére, és arra, hogy akik a presbiteri, főgondnoki szolgálatban akár több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek, tudásukat megfelelően át tudják adni a következő nemzedékek számára. Az egyházmegyei főgondnoki szolgálat jövője kapcsán hangsúlyozta: „Minden gyülekezetünket foglalkoztatja a létszámcsökkenés – van, ahol már a szinten tartás is érdem. Kulcsfontosságú az ingatlanjaink állapotának megóvása, -és a szolgálati autók állapotára is oda kell figyelni. Fontosnak tartom az imaközösségek folytatását, valamint kiszélesítését az alkalmainkon, hogy minél többen meg merjenek szólalni Isten előtt. Az imádságnak hatalmas ereje van, jó, ha az esperesek körlevélben is buzdítják erre a közösségeiket.”

Hozzátette:

„Annak is nagy jelentősége lesz, hogy a gyengébb anyagi helyzetben és lelkiállapotban lévő gyülekezeteket karolják fel az erősebbek, perselypénz odaítélésével, plusz támogatással – ezeknek pedig előfeltétele a gyülekezetek közötti információáramlás. Mindemellett erősíteni kell az önfenntartóbbá válást. Szintén lényeges a hittanoktatók helyzete, az ő munkájuk segítése.”

És hogy milyen egyházmegyét lát maga előtt Csuprik László? „Több szolgálati helyünk van üresen, a lelkészeink testvéri szeretettel fordulnak egymás felé. Bizakodással töltenek el a közösségi alkalmak: tanévzáró lelkészi családi találkozók, mátraházi lelkészhetek, családi lelkészhetek, évbúcsúztató családi találkozók, kisköri találkozók, megyei szintű gyülekezeti találkozók – ezek mind erősítik a lelki összetartozást. A jelenleg használatban lévő ingatlanjaink állapota jónak mondható, ezért ha szűkösebb idők következnek is, talán akkor sem fog gondot okozni a megóvásuk. Bízom Urunk gondviselő szeretetében: hálát adok azért, hogy eddig is megsegített bennünket, és ha adódnak is nehézségek, akkor is meg fog minket segíteni.”

Képek: parokia.hu