Lovas Józsefné Lili nénivel, az Erdélyi Gyülekezet főgondnokával majd két évtizede ismertük meg egymást. Mindketten óvónéniként kezdtük szolgálatunkat a Budai Református Egyházközségben és a barátságnál is méyebb szeretetkapcsolat alakult ki közöttünk. 

A sok közös munka, a kicsikkel együtt töltött idő, a beszélgetések egészen messzire vezettek. A ceglédi tanyavilágba, ami igen terjedelmes, a dűlőkben elszórtan vannak a házak, sokan járnak busszal iskolába de még többen gyalogolnak hosszú-hosszú kilométereket. Az itt élő gyerekeknek szinte semmijük nincs, a mélyszegénység olyan fokán élnek, amiből kitörni szinte lehetetlen.

De évek alatt az óvodában, majd az iskolában is sikerült meghonosítani a bábjátékot. A 2013-as év meghozta gyümölcsét és a sok-sok segítség, akarat, kitartás, hit egészen a második helyig és a különdíjig röptette a tízfős csapatot. A bábokat Lili néni készítette, a darabot Urbán Gyula csiszolta, a szakkört Czeróczkiné Medgyes Marinetta tanárnő vezette, a támogatást Benedekné Angéla iskolaigazgató adta, anyagiakkal a Budai Gyülekezet járult hozzá a sikerhez.

A gyerekek szereplésekor az igazgatónő elsírta magát: "Eddig még semmiért sem törték magukat ennyire, és nem lelkesedtek így."
A sok munka áldást hozott és egy közösen eltöltött budapesti napot május végén. Már az első percben összehangolódtunk és engem is elkapott az ő lelkesedésük forgószele. Más szemmel láttam ezt a mi zajos, rohanó városunkat és a velünk találkozó előítéletes embereket is mosolyra, beszélgetésre késztette a gyerekek lelkesedése, ragyogó szeme, nevetése.

A nap maga volt a tömény élmény, a szeretet, a vidámság, a csoda. Pedig csak játszótéren, kishajón, villamoson, siklón voltunk. De én is úgy éreztem, mindent beragyogott a gyerekek öröme, álmélkodása. Bár láttunk őrségváltást, lábuk előtt hevert a város, sikert sikerre halmoztak a bábelőadással, több mint száz gyermek tapsolt nekik az Iskola utcai óvodában és a Batthyány Lajos Általános Iskolában, de a mozgólépcsővel semmi nem vetekedhetett. De egyvalami mégis: ebéd előtt elmondtam, mi imádkozni szoktunk a gyerekekkel, akarják-e megpróbálni ők is. Mint mindenre, erre is lelkesen igent mondtak. Amikor elhangzott az étkezés előtti imádság, olyan csend lett, hogy vágni lehetett volna. S mikor kiderült, mit jelent az áldás, akkor fény gyúlt a szemekben és újra imádkoztunk, most már összetett kézzel és valami meg nem fogható áhítattal.

Köszönet mindenkinek, hogy a mélynél is mélyebb szegénységből érkező gyerekek egy életre szóló élményt szerezhettek. 

Fördős Kata
A szerző a Budai Református Gyülekezet missziói gondnoka