A napokban ismét megtapasztalhattam az Ige újraolvasásának örömét és meggazdagító áldását. Pál apostol filippiekhez írt levelében a következőt olvastam: „nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője" (3. rész, 5-6. vers). Sokunk számára jól ismert igeversek ezek. Már évekkel ezelőtt magam is aláhúztam, illetve felkiáltójellel láttam el. Miért? Inkább csak azért, mert jól összefoglalja Pál életének egy jelentős szakaszát. Mindenképpen fontos bibliaismereti információ. De vajon csak és kizárólag információ? Nem. Nekem ma már ez jóval többet jelent. Ennek alátámasztására álljon itt a következő átirat: nyolchetes koromban megkereszteltek, tősgyökeres protestáns családból származom, protestáns a protestánsok közül, felekezeti szempontból református, buzgóság szempontjából az egyház üldözője... Igen, én is ugyanazt – némi aktualizálással – elmondhatom, amit Pál elmondott önmagáról. A származással ugyanis minden rendben van. Ám van, de legalábbis lehetséges Pál szavaihoz még egy kapcsolódási pont, melyre gondolni sem akarunk, s talán éppen ezért van az, hogy olyan könnyen elhitetjük önmagunkkal, hogy amit teszünk, azt az egyházért tesszük. De valóban így van? Nem kell hitetlennek lenni – hiszen az apostol sem volt az –, sőt, akár törekedhetünk a vallási törvények megtartására is, gyakorolhatjuk hitünket – járhatunk templomba, adakozhatunk, tevőlegesen is részt vehetünk a gyülekezet életében –, mégis, mindezek ellenére is lehetünk az egyház üldözői. Hogyan? Úgy – és itt a belső motivációra gondolok –, ahogy Pál.

Miközben azt mondom, hogy származásom tökéletes, törvénytudó és törvénytartó vagyok, ha vallásosságom ebben ki is merül, akaratlanul is szembefordulok Istennel. Mert ha mindez számomra csak annyit jelent, hogy beleszülettem, azaz református „bennszülött" vagyok, akkor még nem tudom, hogy mi az egyház. Ha számomra az egyház csupán olyan hely, ahol egy bizonyos emberi közösség vallásos szokásainak átvétele és átörökítése történik, akkor még nem tudom, hogy mi az egyház. Ha számomra a hit csak vallás – egy a sok közül –, akkor még nem tudom, hogy mi az egyház. És ha nem tudom és nem értem, hogy mi az egyház, akkor azt sem tudhatom, hogy amit teszek, azt valójában az egyház épülésére teszem-e vagy sem. Az egyház ugyanis számomra a mennybe ment Krisztus pünkösdi megtestesülése, nem önmaga emberi testében, hanem az emberek testében a Szentlélek kiáradása által. Az egyház több, mint emberek közössége, az egyház Krisztus teste.

Be kell látnom: ha nem ismerem Krisztust, akkor az egyházhoz semmi közöm. Az egyház nem ismerhető meg kívülről, csakis belülről, Krisztus által. Nélküle minden hivatkozás és buzgóság bűnné válik. Az egyházat szolgálni nem jelent mást, mint Krisztust szolgálni. És ha Krisztust még nem fogadtam el, akkor még az egyházat, az ő testét sem fogadtam el. Másfelől azonban – és számomra ez is hangsúlyozandó – nem elég Krisztust megismerni és vele kapcsolatba kerülni, a kontaktust folyamatosan ápolni kell, nehogy újfent a „beleszületés bűnébe" essem. Ugyan milyen szolga az, aki nem ismeri ura akaratát? Nem tesz-e önkéntelenül is ura ellen? De igen. Hiszen Pál is így cselekedett.

Még belegondolni is félelmetes, miközben tudom, hogy aktívnak kell lennem – az ősök köteleznek, gyülekezeti tag vagyok, presbiter vagyok, kurátor, sőt, lelkész vagyok –, ha csupán a beleszületettségre, a farizeusságomra, azaz az igeismeretre, a „bevett" törvényre tekintek, attól még elvéthetem a célt, a céltévesztés pedig maga a bűn. Akaratlanul is üldözővé válok, ahogyan Pál is azzá vált. Vagy talán azt kellene hinnem, hogy a tolerancia megőriz? Persze nem véres üldözésről beszélek, a valóság ennél sokkal árnyaltabb, cizelláltabb, és éppen ezért kiismerhetetlenebb. De arról igen, hogy noha közel kétezer év telt el, a veszélyforrás, az üldözés lehetősége megmaradt. Pál egyházüldözése miből fakadt? Származásából és abból, hogy nem ismerte föl az egyházat, és ellenséggé vált számára. Rossz volt az „egyházképe".

Milyen az egyházképünk? Mit jelent nekünk, nekem az egyház? Az egyház ugyanis nem statikus, hanem dialektikus, mozgásban lévő. Nem a múlttal dialogizál, hanem egy időben az örökkel és a jelennel, az Úrral és saját korával, a Szentírás és az adott kor koiné – beszélt és értett – nyelvén. Mi több, különböző nyelveken szól – ahogy Isten is –, sőt egy-egy nyelven belül is többnyelvű, hogy a társadalom valamennyi rétegét képes legyen elérni és megszólítani. Alapkérdés, hogy fölismerem-e az egyházat, azaz az örökkévaló Krisztus-testet, s benne az Örökkévalót, s az örökkévalót mint igeit, ma, amikor – egyházunkon belül és kívül – újabb és újabb evangéliumi formációk jönnek létre? Továbbá: miben fogalmazódik meg hűségem? A hagyomány kritikátlan elfogadásában, avagy abban a jézusi nyitottságban, amellyel képessé válhatok a megújuló „nyelvezet" – újragondolt liturgia, mai egyházzenei és nyelvi kifejezésmód stb. – mint modern közvetítő eszköz befogadására és használatára? A reformáció története mint tanítómester ma is figyelmeztet, hogy az üldözés ismétlődő, sőt folyamatos is lehet. Pál nem Krisztushoz ragaszkodott, hanem ősei, Istent is fölülíró szokásaihoz, s az abból származó hitéhez, és az egyház, azaz Krisztus üldözőjévé vált. Ezért mondta Jézus: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?" (Apostolok cselekedetei 9. rész, 4. vers).

Kérem az Úr Jézus Krisztust, hogy pásztorolását gyakorolja rajtam, s őrizzen meg az egyházüldözők bűnétől!

Apostagi Zoltán
A szerző református presbiter.