Kovács László beremendi református lelkipásztor személyes gondolatai Nick Vujicic pécsi előadása kapcsán.

Hónapokkal ezelőtt lelkesen vártam Nick Vujicic előadását, és elmondhatatlanul megmelengette a szívem, amikor kiderült, hogy lesz lehetőség önkéntesként részt venni a pécsi programon. Ahogy az előadás közeledett – bevallom férfiasan – ez a lelkesedésem mintha alábbhagyni tűnt volna, noha nem vagyok szalmaláng típusú lelkesedő, egyszerűen a mindennapok terhei nehezedtek rám. Vártam a programot továbbra is, de inkább tudtam, mint éreztem, hogy kár lenne kihagyni – az utóbbi napokban ürességet éreztem magamban, miközben az önkéntesek egyik közösségi oldalon működtetett csoportjában mindenkiből sugárzott a lelkesedés. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, így amikor megérkeztem a helyszínre, magamban azért imádkoztam, hogy csak kaphassak valamit, akár egy morzsányit is abból a lelki töltésből, ami sokakat megerősített. Kaptam, nem is keveset…

Több fontos dolgot élhettem meg ezen a programon, ami hatalmas élményt jelentett. Először is: Nick Vujicic előadásán bizonyságtételt hallottam. Az előadás előtt néhány nappal olvastam egy vehemens hangvételű vitát, ami arról szólt, hogy Nick motivációs tréner, vagy Istent hirdeti. Jómagam nem vagyok harcos misszionárius típus, inkább a csendes bizonyságtétel módszerével igyekszem szolgálni Istent, és hozzá hívogatni ott, ahol megfordulok, másrészt nem is hallottam még élőben Nicket, ezért (bár olvastam már korábban saját vallomását arról, hogy ő nem motivációs trénerként gondolkodik magáról) gondoltam, nem szólok bele, de az előadás alatt – miközben többször is a könnyeimet törölgettem a szemüvegem alatt - egyértelműen ezt éreztem (hiszen hallottam): Isten eszköze beszél. Nick Vujicic nem pusztán motivációs trénerként jóra, erőre hívta hallgatóságát, hanem kimondta: Isten nélkül nincs értelme az élet egyéb perspektíváinak. Irónia, de igaz és nem öncélú gondolat: hibáztatni Istent és azt számon kérni, hogy néhány évtizedre nincs egészségünk, pénzünk, olyan lehetőségünk, ami másnak lehet – mi értelme van? Itt az van, amink adatott, de perspektívánk nyílt az örök életre! Azonban Nick Vujicic nem elvont valóságként beszélt Jézusról, hanem úgy, mint a legjobb barátról, aki helyettünk elrendezte bűneink büntetését! Mindez a mai előadáson valóságosan elhangzott – nem pusztán az én lelkészi füleim hallották bele az elmondottakba. Nem értettem egyet minden mondattal, de itt most nem is ez volt a lényeges, hanem az, hogy nem rózsaszín szeretet-sziruppal leöntött öncélú élmény-keresztyénséget láttunk, hanem evangélium hangzott. Nick Vujicic Istenről beszélt, imádságra, bibliaolvasásra hívott, Isten szeretetének, bűnbocsánatának elfogadására buzdított, sőt maga is az előadása (hadd mondjam most már így: bizonyságtétele) végén imádkozott a jelenlévőkért. Nem olcsó, üres frázisokkal könyörgött, hanem olyan imádsággal, amelyre hívő református emberként jó szívvel tudtam áment mondani.

Másfelől igen megszégyenítő volt Nick Vujicic szavait hallgatni. Egyrészt mostanában sokat gondolkodom a tálentumok példázatán. Nick Vujicic-nek egészen biztosan nem kevés tálentum adatott - a józanság, a lelkesedés és lelkesítés tálentuma egészen biztosan. Másrészt szintén mostanában különösen is megvisel, amikor temetésen kell szolgálnom (még ha nem ismertem is az elhunytat vagy a családot), és ilyenkor mindig különösen is hálát adok szeretteim életéért, egészségéért és sajátomért is. Mindezeket figyelembe véve azért szégyelltem el magam Nick előadása végére, mert arra döbbentem rá, hogy ha egy kéz és láb nélküli embert így használ az Isten, akkor én, aki – úgy gondolom magamról – az emberek optimistább csoportjához tartozom, mennyire elástam/elhagytam/elhanyagoltam az Istentől kapott tálentumaimat – mindegy, hogy mennyit kaptam. Fájt ez a felismerés, de megerősített abban is, ami szintén az utóbbi hónapokban erősödött fel bennem: nem így akarom tovább csinálni. Ha Istennek volt terve, amikor erre a világra küldött, akkor szeretném azt nemcsak megtalálni, hanem meg is valósítani.

Végül szintén hatalmas élményt jelentett Nick Vujicic jelenlétén túl a többi sérült ember jelenléte, ereje, tevékenysége, éneke, szolgálata. A mai előadás után úgy gondolom, nem kap elég hangsúlyt a mai magyar társadalomban a sérültek kérdése. Ha valaki elfogadja őket, jó, ha valaki idegenkedik tőlük, úgy is jó, mintha társadalmi méretekben minden mindegy lenne. Pedig – ezt láttam ma – ők nagyobb áldozatok árán hajlandók és képesek találkozni azokkal a megpróbáltatásokkal, amelyek nekik természetesek, nekünk pedig az a természetes, hogy nem kell velük megküzdenünk – lépcső, zebra és a többi -, sőt tudják gazdagítani nem csak egymást, hanem többi embertársukat is. A mai program abban is megerősített, hogy nem szabad a testi vagy szellemi fogyatékkal élő embereket magukra hagyni, de nem is öncélú sajnálkozással kell közeledni hozzájuk, hanem igazán egy dologgal tud nekik segíteni az ún. „nem sérült” társadalom (bár több szempontból talán több sérülést hordozunk, mint ők): ha megpróbáljuk abban segíteni őket, hogy a lehető legkevesebb akadály leküzdése árán tudjanak olyan életet élni, amelyet mi természetesnek tartunk.

Hatalmas élmény volt a mai nap. Bolyki Balázs azt mondta, hogy Isten jelen volt köztünk. Ezt én is így hiszem, és hálás vagyok ezért Neki, mint ahogy azokért is, akik ezt a jelenlétet az emberi résszel segítették. Sőt hálás vagyok azoknak is, akik eljöttek az előadásokra, és jegyet vettek, támogatva ezzel a sérültek számára készülő budapesti passzívház lakóotthon felépülését, ugyanis azon túl, hogy ez jó kezdeményezés, megtudtam, hogy Nick Vujicic általában egy vagy maximum két előadást vállal egy országban – Magyarországon ötre volt igény. Ezek szerint sokan érezzük, hogy baj van, és sokan értünk egyet Nickkel: van remény. Istenben van remény!

Kovács László
református lelkipásztor