"Ugyan honnan van benne mindez? És megbotránkoztak benne..." (Máté evangéliuma 13. rész, 56-57. vers)

"Azok pedig még hangosabban kiáltoztak: >>Feszíttessék meg!<<" (Máté evangéliuma, 27. rész, 23. vers)

„Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek.
Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta." (Máté evangéliuma 28. rész, 5-6. vers)

Néhány évtizede még a pillanat megörökítését hivatásos mesterek végezték. A szegényebbek a műteremben, a jobb módúak az otthonukban adtak találkát a furcsa fekete doboz mögé rejtőző fotográfusnak. A képek kimódoltak voltak, minden a helyén. Gondosan megigazított fodrok a ruhán és mosolygödröcskék az arcon. A kézhez kapott eredmény nem tartogatott meglepetést. De mi a helyzet ma? Minden családban több képrögzítő eszköz is található. Már nincs szükség kimondottan fényképezőgépre, hiszen a mobiltelefonunk, laptopunk, táblagépünk alapfelszereltségéhez tartozik a kamerafunkció. A világon másodpercenként 2500 fotó készül és az elmúlt 200 évben a becslések szerint 3,5 trillió pillanatot örökített meg az emberiség. Mivel a képek tömege készül el körülöttünk és rólunk is, így nem biztosított, hogy mindegyiküket megelégedéssel szemléljük.

Így azok a történések, csetlések, botlások, arcok és kudarcok szintén az örökkévalóságnak jegyeztetnek el, amelyek nem a dicsőséges, hódító, gáncstalan lovagot és varázslatos dámát tükrözik. Elsüllyesztenénk, tüzénél melengetnénk kezeinket, de hiába, ha kikerült a hatáskörünkből és a világháló beláthatatlan, kusza szövevényébe gabalyodott vonásaink előnytelen lenyomata. Őrzünk egy képet magunkról, ami hosszas mérlegelés útján készült rólunk és az imponáló tulajdonságainkat domborítja ki. Nem férhet hozzá kétség, hogy ezek vagyunk mi, a többi torzkép viszont rosszakaróink gúnyos tréfája.

Milyen érzés lehetett Jézus hallgatóságának, amikor tanításával és példázataival tükröt tartott eléjük? Képmutató élet, a nyomorúság iránti érzéketlenség, hitbeli erőtlenség, ezzel szemben Ő, aki mindezek felett állt. Megkaparta a felszínt, lerántotta a leplet, ami botránkozást, gyilkos indulatot, halálos tobzódást szült. Ezt az állapotot meg kell szüntetni, nem maradhat így tovább. Egyszerre hangzott fel ajkukról a mindent megoldó ítélet: „Feszíttessék meg!" S már állt is a kereszt. Ne legyen senki, aki emlékeztethet, hogy lehet másként. Ne legyen semmi, ami tökéletlenségünkre fényt derít.

Oscar Wilde híres regénye a Dorian Grey arcképe. A címadó főhősről készül egy tökéletes festmény, ami a barátja legjobban sikerült alkotása. Olyan ihletet kapott az alkotáshoz, ami különlegesen könnyed ecsetkezelést eredményezett, és a kép életre kelt. A páratlan szépséggel megáldott Dorian Gray hiányosságát is pótolta a festmény. A kép lett a kivetített lelkiismerete. Először gyönyörűségét lelte benne, de ahogy az idő telt, a képet egy paraván mögé rejtette. Amit a világ elől eltitkolt, amivel magát áltatta, azt az önarckép pőre valóságában mutatta meg. A látvány végül elviselhetetlenné vált, s egy éjjel így gondolkodott magában: „Megölte a festőt, hát most megöli a festő munkáját is és mindazt, amit a kép jelent. Megöli ezt a torz lelki életet, ha nem hallja undok intelmeit, békében élhet. Megragadta a kést és beleszúrta a képbe."

A gyilkos döfés a vászonba, a bevert szegek a keresztfába az önmagunk felett kimondott ítéletet jelentik. Dorian Gray a végzetes éjszakán, amikor már több ránc nem zsúfolódhatott az önarcképre így imádkozott Istenhez: „Büntess meg minket a mi vétkeinkért!"

Az asszonyok félelme valós, amikor az angyallal találkoztak húsvét hajnalán. A sírt őrző katonák holtra váltak. Talán az ítéletet hozó angyal érkezett meg hozzájuk? Istennek minden oka meglenne arra, hogy büntessen, de a feltámadott Krisztusban a kegyelmet hirdeti. Megbocsátja minden bűnünket. Az Ő vére minden torzulásunkat lemosta, hogy a kép rólunk tiszta, áttetsző legyen. Ámen.

Szalay László Pál 
A szerző református lelkipásztor.