Édesanyám református, édesapám pedig baptista gyökerekkel rendelkezik. Sok éven át mindkét helyi gyülekezet életében aktívan részt vettem: kórusból, ifiből egyaránt repetáztam. Ha a felekezeti hovatartozásom felől kérdeznek, rendszerint ezt válaszolom: „Félvér vagyok."

Ennek az izgalmas családi háttérnek kétségkívül sok áldása volt. Két gyülekezet életébe is bepillantást nyertem: láthattam, hogy mennyire másképp fejezik ki a hitüket (egyik például orgonával, a másik dobbal és gitárral) – mégis ugyanazt az Istent imádják. Megszerettem a genfi zsoltárokat ugyanúgy, mint Pintér Béla dalait.

Ami a dolog hátulütője volt, az a láthatatlan fal, ami érzésem szerint a két gyülekezet között húzódott. „Ha egyszer mindketten ugyanazt imádjuk, miért nem fogunk össze?" – kérdeztem (és kérdezem) magamban. Mivel a szüleim révén mindkét gyülekezetet otthonomnak tekintettem, sokszor úgy éreztem, két malomkő között őrlődök. Most már látom, hogy Isten volt a kalmár – mindazzal, ami velem történt, célja volt.

Ezután jöttem a hajóra – nemcsak két, hanem több tucatnyi háttérből, kultúrából származó keresztyén közé. Ha Isten nem tesz nyitottá arra, hogy a saját felekezeti határaimon is túllássak, valószínű, hogy még egy hónapot sem bírtam volna ki. Így viszont Isten áldássá fordította azt, amit gyermekkoromban teherként éltem meg. Isten segítségével már nem kritikával tekintek arra, ha valaki másképp fejezi ki a hitét, hanem inkább élvezem azt, hogy különbözőek vagyunk.

Persze, világos, hogy az ökumenének is vannak határai. Ez a határ viszont, hála Istennek, elég egyértelmű: Krisztus. Ő az egyetlen út az Atyához. „Aki tagadja a Fiút, azé nem lehet az Atya sem. Aki vallja a Fiút, azé az Atya is." (János első levele, 2. rész, 23. vers) De ami például a keresztség vagy a nyelveken szólás kérdését illeti, úgy gondolom, inkább Pál tanácsát érdemes szem előtt tartani: „Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében." (Római levél 14. rész, 5. vers)

Ha valamit hiányolni fogok a hajóról, akkor az ez a fajta sokszínűség. Itt éneklés közben van, aki áll, van, aki ül, van, aki térdel, van, aki tapsol vagy ugrál. Nem mondom, hogy nincsenek néha a felekezeti különbségek miatt súrlódások, ez mégsem akadályoz meg minket abban, hogy egy célért, közösen szolgáljuk, és szeretetben elfogadjuk (sőt, élvezzük) egymás különbözőségeit.

A Jelenések könyve szerint egy nap minden nemzetből, minden törzsből, népből és nyelvből álló sokaság részeként fogjuk a megöletett Bárányt dicsérni (vö. Jelenések könyve 7. rész, 9. vers). Vagyis, a mennyben majdnem olyan lesz, mint a Logos Hope-on – csak egy picit nagyobb és tökéletesebb kivitelben.

Meg vagyok győződve arról, hogy nincs református menny – se baptista. Egy menny van. Ezért az elsődleges kérdés nem az, hogy itt, a földön melyik felekezetbe tartozunk, hanem az, hogy a menny polgárai vagyunk-e vagy sem. Továbbá, érdemes már itt a földön elkezdeni csapattagként és nem vetélytársként tekinteni egymásra. A fociban sem az a fő kérdés, hogy ki rúgja a gólt – a lényeg, hogy a csapat nyerjen. A csapatszellem pedig azt is magában foglalja, hogy együttérzünk a másikkal, és adott esetben bocsánatot kérünk egymástól, ha vétettünk egymás ellen.

Ha már itt a földön sem bírjuk elviselni egymást szeretettel, akkor milyen lesz majd, amikor egy helyre leszünk összezárva – nemcsak egy napra vagy egy évre, hanem az örök életre?

Kedves Testvérem, szeretettel bátorítalak arra, hogy nyisd ki a szíved Jézus Krisztus megmentett juhai felé – azok felé is, akik másik akolból valók (vö. János evangéliuma 10. rész,16. vers)!

Szabó Viktor

A szerző önkéntes a Logos Hope nevű óceánjárón, amelynek legénysége távol-keleti országokban hirdeti az evangéliumot.