Nánai László Endre százados szeptemberben kezdi meg a kiképzést, hogy félévet az afganisztáni katonai misszióval töltsön. Az evangélikus tábori lelkésszel a Szélrózsa találkozón beszélgettem hivatásáról és a kiküldetésről.

– Úgy kerültem bele, mint Pilátus a Credóba – mondja László, amikor arról kérdezem, hogy lett belőle tábori lelkész. A teológia végén nem akart lelkészi szolgálatba állni.
– Úgy éreztem, a lelkészi hivatás annyira fontos és nagy jelentőségű életfeladat, amit vagy jól érdemes csinálni, vagy sehogy. Mivel nem éreztem magamban elég kraftot ahhoz, hogy az önmagamnak felállított mércén jó lelkész legyek, ezért – elsősorban a fejében élő, elméleti emberként – „előremenekültem" doktorandusznak.
A doktori iskolát elvégezte, de a disszertáció nem született meg. Ezt követően másfél évig munkanélküli volt, alkalmi feladatokból, fordításokból tartotta el magát, egy ideig az Evangélikus Életnek is dolgozott.
– Aztán elgondolkoztam rajta, hogy a doktori iskolával és két év külföldi ösztöndíjjal együtt összesen tíz éven át tanultam teológiát. Ha erre képeztek ki, mi tart vissza attól, hogy legalább próbára tegyem benne magam? A várható kudarcoktól való félelem? Ideje volt már elvágni ezt a félelmekből és önbizalomhiányból szőtt gordiuszi lelki csomót – mondja.

Miután a döntés megszületett, felkereste a püspököt és gyermekkori lelkészét is, aki személyes példamutatásával nagy szerepet játszott abban, hogy teológiára adta a fejét.
– Nem kis adag iróniával, ugyanakkor őszinte kedvességgel valami ilyesmit mondtam neki: „Nézd, te követted el azt az 'ősbűnt', hogy anno a teológiára adtam le a jelentkezésem, ezért valahol személyes felelősséged is, hogy most segíts kipróbálnom, milyen lennék lelkészként, legyél a mentorom egy évre". Kértem, hogy ne kíméljen, mindenféle feladatot adjon, olyat is, ami alkatilag riaszt vagy feláll tőle a szőr a hátamon, mert tisztában akarok lenni vele, hogy mennyit érek. A mai napig hálás vagyok ennek a két embernek, hogy akkor megajándékoztak a bizalmukkal és egyengették ennek a cseppet sem szokványos hazatalálásnak az útját.
László megállta a helyét és megbátorodott a szolgálatra. Aztán a megbeszélt inasév leteltével helyet keresett. Dunaföldváron volt várható lelkészi hely, mert az ottani szolgáló tábori lelkésznek szeretett volna állni. Ám ezt a fiatalembert kiszűrték az alkalmassági vizsgákon, és a püspök Lászlót kérdezte meg, hogy őt nem érdekli-e a katonaság. Lecsapott a lehetőségre.
– Nem készültem rá, hogy tábori lelkész legyek, sőt nem is lehet tudatosan arra készülni, hogy ide valaki bekerül, mivel összesen két-három hely van evangélikus részről. Most hatodik éve vagyok benne, és úgy érzem, a helyemen vagyok, megtaláltam azt a területet, ahol kiteljesedhetek. Visszatekintve pedig az is világos, hogy volt valami sorsszerű ebben a hosszúra nyúlt útkeresésben, de a végén minden látszólagos zsákutca is értelmet nyert. Egyházi szempontból talán sokaknak úgy tűnhet, hogy valahol a horizont legszélén, periferikus helyen dolgozom, de nekem ez a középpont, és itt próbálom visszaadni mindazt, amit az évek során az egyházamtól kaptam. Ami pedig a legfontosabb, élvezem is, amit csinálok.

Lelkész kézigránáttal
Az elengedhetetlen katonai kiképzést akkoriban nem afféle szükséges rossznak, leküzdendő kihívásnak, hanem jó bulinak élte meg László.
– Melyik lelkész engedheti meg magának, hogy katonai szerelésben rohangáljon, AK63-assal lövöldözzön, kézigránátot dobjon? A viccet félretéve, annyira más volt, mint minden, amit addig csináltam, hogy nem lehetett nem szeretni.
Később, még zöldfülű korában azért belerohant egy-két pofonba. Pár nappal a féléves próbaideje lejárta előtt kellett először nagy katonai közösség előtt nyilvánosan megszólalnia.
– A misszióból hazaérkezett katonákat fogadtuk az első szolgálati helyemen és karácsony közeledett. Volt ott vagy négyszáz katona hozzátartozókkal, államtitkár, a helyi tévé, és szinte a teljes vezérkar. Az első hiba, amit elkövettem, hogy hosszabb ideig beszéltem, mint a vezérkari főnök és az államtitkár együttvéve. Nem mintha ezzel már eleve nem diszkvalifikáltam volna magam, de a második még ütősebbre sikeredett. Ézsaiás könyvéből prédikáltam arról a részről, hogy a nép, amely nagy sötétségben jár, világosságot lát. A sötétség és világosság ellentétes szimbólumaira épülő klasszikus, kétpólusú igehirdetést mondtam el. Amikor vége volt az ünnepségnek, a katolikus kolléga odasúgta, hogy Laci, menekülj, mert a tábornok úr ki fog végezni. Nem igazán értettem, hogy miért kellene így tennem, mivel azonban csak hat nap volt még hátra a próbaidőmből, szót fogadtam. Később kiderült, hogy a sereg politikum iránti túlérzékenysége számomra addig elképzelhetetlen, paranoid szinteken mozog: amikor én ézsaiási alapon arról beszéltem, hogy fekete és fehér, sötét és világos, az alatt ők konkrét parlamenti pártokat értettek. Azt hitték, jobb és baloldalról beszélek. Óriási volt a megdöbbenésem. Hogy lehet valamit így félreérteni? A botrány pedig akkorára duzzadt, hogy a főnököm bekérte az igehirdetésem, majd persze jót nevetett az egészen. Azért a rocksztáros bemutatkozásból előnyök is származtak: utána sokan jöttek hozzám, hogy végre nem unatkoztak egy ünnepi beszéden, sőt, van, aki a mai napig tud idézni ebből a prédikációból. Egy biztos, sokan egy életre megjegyeztek maguknak.

Afganisztáni kiküldetés
Július elsejével Nánai László vezetői pozícióba került, püspökhelyettes lett, ebben a helyzetben pedig semmi sem kötelezné, hogy misszióba menjen, mégis úgy érzi, ez a kötelessége.
– A hitelességhez ez is hozzátartozik. A kollégáim közül már négyen voltak Afganisztánban, és egyébként is, én vagyok a csapatban a második legfiatalabb.
Papírforma szerint háromévente kell teljesíteni félév missziós munkát, de László az elmúlt három évet tekintve már a harmadikra készül föl. Annakidején egyedülállóként fogott bele a kalandokba, ahogy meséli, de családdal már kétszer is meg kell gondolnia, hogy mit vállal: alig kötött házasságot a feleségével, két-három hétre rá már Koszovóban volt, és csak kisfia születése után majd három héttel tért haza. Még szerencse, hogy a felesége türelemmel és kitartással viseli a helyzetet.
– A következő misszió után szeretnék azért huzamosabb időre megpihenni és a családommal lenni – árulja el.
– Az idősebb katonák, akiknek már családjuk van, és akik már meg is jártak egy-két missziót, sokkal józanabbak, és jobban tudatában vannak a veszélynek, de igazából senki sem akar kockáztatni – teszi hozzá, amikor arról kérdezem, mennyire van veszélytudata a katonáknak.
– A húszévesek néha elvagánykodnak, verbálisan feszegetik a korlátokat egy darabig, de előbb vagy utóbb ezek az allűrök letisztulnak. Itt feladatok vannak, amiket végre kell hajtani. Ezek között persze vannak magasabb biztonsági kockázati értékkel rendelkező feladatok. Egy tapasztalt, józan katona rendelkezik ezzel a fajta veszélytudattal és próbál együtt élni vele. Ilyen szempontból a legérdekesebbek talán a tűzszerészek, akik külön kasztot alkotnak a katonaságon belül is. Ott aztán tényleg bármikor bármi megtörténhet. Éppen ezért őket lelkészként megközelíteni sokkal nehezebb is. Ők tudják, hogy benne van a pakliban, hogy ha valamit rosszul érintenek meg, robban. Máshogyan is dolgoznak fel egy-egy halálesetet. Áthatolhatatlannak tűnő lelki pajzsot vonnak maguk köré.

Nem magát félti a legjobban
László igyekszik utánaolvasni és -érdeklődni mindennek Afganisztánnal kapcsolatban. Azt mondja, akik onnan hazajöttek, nem túl kommunikatívak. De egyébként sem lehet mindenre felkészülni.
– A tábori lelkészség olyan műfaj, ahol az ember mindig mindent a saját bőrén tapasztal meg. Én ettől sokáig szenvedtem, de már kezdek vele megbékélni. Amit most is hiányolok, hogy nincs specifikus tábori lelkészi felkészítés, például mentálhigiénés vagy tanatológiai képzés (a tanatológia a halállal foglalkozó teológiai diszciplína – a szerk.). Nincs, amibe az ember pszichésen belekapaszkodhatna, ami szakmai önbizalmat adna. A legnagyobb szorongásom nem is a saját életem védelméhez kötődik, hanem ahhoz, ha valaki mással történik valami baj. Mi van, ha nem jól reagálok? A szorongás tehát inkább szakmai inkompetencia miatti szorongás, de hol is lehetne ezt megtanulni, mikor a civil egyházban a képzés nem erről szól?
László arra készül, hogy a katonáknak felkészítést tartson az iszlámból, hogy tudják, milyen kultúrában járnak, és hogy hogyan illik ott viselkedni. Ezen túl pedig a halál kérdésköréről is szeretne velük teológiai szempontból beszélgetni.
– Fontos, hogy a katonának legyen lelki értelemben vett középpontja, ami akkor is meg fogja tartani, amikor minden széthullik körülötte. Tapasztalat, hogy a látszatra legmacsóbb G. I. Joe-k, Rambók is képesek összeomlani, nyivákoló kisgyermekekké változni egy ilyen közegben. Most nagymellénnyel előadom ezt, de lehet, hogy én leszek az első, aki ezt fogja produkálni. Mindenesetre, nem a fegyvereket megáldani megyünk, hanem elkísérjük a magyar katonát, akivel lelki értelemben nélkülünk senki nem foglalkozna.

Misszió a misszióban
László a lehetőséget is látja a kényszerű együttélésben.
– Képzelj el egy lelkészt, aki a gyülekezetével van hat hónapon keresztül egy 3-400 négyzetméteres helyre bezárva éjjel-nappal. Ezekben az időszakokban van fent és van lent, minden probléma előkerül. Az emberi kapcsolatok és élethelyzetek teljes spektruma áll előtted, kihagyhatatlan teológiai-lelkigondozói ziccerekkel.
Az eddigi kísérésnek hála Nánai László a tavalyi misszióban nyolc embert keresztelt meg. Mesélt arról is, hogy a lelkésznek ilyenkor népfőiskolai, vagy ha úgy tetszik, kultúrmissziós szerepe is van, hogy a holt időket okosan használják ki az emberek. László önképzésre, olvasásra, nyelvtanulásra ösztönzi a katonákat, de Koszovóban például az ortodox liturgiákra is elvitte a fiúkat, mint ahogy a rigómezei csata menetét is részletesen végigmagyarázta nekik a helyszínen.
– Olyan emberek között dolgozunk, akiknek a legtöbb esetben az egyházzal való találkozást mi jelentjük. Ez óriási felelősség, amivel kötelességünk jól sáfárkodni.
A legfontosabb feladat azért mégiscsak a lelkigondozás, e téren is bőven jut feladat a lelkésznek.
– Nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, pszichés értelemben mit is jelent az, ha valaki egyenruhát hord hat hónapon keresztül, egy kicsiny helyre bezárva, parancsuralmi rendszerben, esetenként nem kifejezetten barátságos polgári lakossággal körbevéve, és mindehhez esetleg még van egy nehezen kezelhető, autoriter parancsnoka is. Amennyiben ilyen feltételek mellett még otthonról is rossz híreket kap a katona, akkor ember legyen a talpán, aki ezt pszichés sérülés nélkül képes lesz feldolgozni. Jó látni azt, hogy ilyenkor a csapat összezár, és nem hagyjuk magára az érintetteket.
A lelkigondozáson túl László külön említi a gyászfeldolgozást. Véleménye szerint elsősorban szórakoztatásra épülő, felszínes társadalomban élünk, ami menekül a fájdalom elől és végképp nem tud mit kezdeni a halállal.
– Hihetetlenül szét tud esni az ember, ha felfeslik a cukormáz. Kétesélyes a dolog: ilyenkor vagy lelkileg bezárul, vagy utat enged magában a fájdalomnak. Én azon vagyok, hogy a nagyobb érzékenység felé vezessük az embert, akkor is, ha ez nagyobb kockázattal jár. Nagyon könnyű bezáródni és az érzéketlen macsó sziklavárába visszahúzódni. Nem fájdalomkultúrát akarok építeni, de lelkészként azt próbálom erősíteni, hogy ne futamodjunk meg a krízisek elől. Néha még arra is ragadtatom magam, hogy azt mondjam, a mai embernek talán a fájdalom az egyetlen spirituális út, amelyen kiléphet ebből az ostoba és hazug szórakoztatási szisztémából, mert a fájdalom megnyit és érzékennyé tesz – a nyitott szem és a magasabb érzékenység pedig már a vallás dimenziója.
László elmeséli, hogy Magyarországon egyelőre nem feladata a lelkészeknek a gyászhír közlése a hozzátartozókkal, szerinte viszont ennek mégis az ő felelősségüknek kellene lennie. Németországban volt rá precedens, hogy a hozzátartozók egy Facebookra posztolt képből értesültek arról, hogy a szerettüket elesett a misszióban. Úgy véli, az ilyen eseteket mindenképpen meg kell előzni.

Távkapcsolati zavarok
A kapcsolatok megőrzése is külön feladat a távollétben. László elárulja, vannak a katonák között olyanok is, akiknek egyáltalán nem ért egyet a kinti életvitelével.
– Ezt meg kell tanulni lelkészként az illető tudtára adni; úgy, hogy ne ítélkezésnek hangozzon, hogy mellette továbbra is nyitott maradjon a másikra, sőt, szeresse is. Általában persze járnak tovább a görbe úton, és csak utólag adnak igazat, miután hazamennek, és robban a család: válás, tárgyalás, hova kerülnek a gyerekek... Ezt lelkészként végigkövetni nehéz. Ha ilyen helyzetben tud valamit változtatni az ember, az nagy sikerélmény, és szerencsére azért erre is van példa.
László azt meséli, sokszor éli meg, hogy a modern kommunikációs lehetőségek inkább illuzórikus mellékvágányra terelik az otthoniakkal való viszonyt, minthogy segítenék.
– Egy német kolléga ezért is tartott olyan szemináriumokat a katonáinak, ahol tollal írtak papírra leveleket. A lelkész megvette a bélyegeket, beszerezte a borítékokat, és intézte a postamunkát. Kicsiny csapat volt ugyan, akik végigcsinálták, de arról számoltak be, hogy lelki értelemben magasabb rezgésszámon élték meg az otthoniakkal való kapcsolatot, és fordítva.

„Kiderült, hogy itt nekem elő kell adni"
László a feleségével egyébként nyaralni jött a Balaton mellé, illetve a lehetőségek piacán tart fenn egy standot, de arról csak a szélrózsás programfüzetből értesült, hogy neki itt beszélnie is kellene. Azért vállalta mégis, hogy előadást tart, mert úgy érzi, amilyen kevés tudása van az embereknek a katonaságról és a tábori lelkészi szolgálatról, annál több az előre gyártott nézete ezzel kapcsolatban.
– A katonaságot sokan 2012-ben a legjobb esetben is egyfajta szükséges rosszként tartják számon. A rosszul értelmezett egyéni szabadságjogok kritikátlan bálványozásában az emberek sajnos hajlamosak uniformisban ütemre masírozó, agymosott zombik hadának nyilvánítani a sereget.
Nánai László minden lehetőséget kihasznál, hogy erre rácáfolhasson.

Pete Violetta