,,Oázis lelkem sivatagában."
,,Koktél, amiben újabb és újabb ízek vegyülnek össze, és a pohár végül már annyira tele van, hogy túlcsordul."
,,Egy hatalmas kép ezernyi színből, ami mégsem zagyva tarkabarka, hanem gyönyörű és harmonikusan színes" – sorolják benyomásaikat az egyhetes táborról az idei Sófár Dicsőítő Iskola lelkes és elragadott résztvevői az utolsó nap ,,morzsaszedegetőjén".

Aztán jön a ,,legjobb élmények" sora: első helyen persze az esti dicsőítések semmihez sem fogható, szívet-lelket átformáló ereje, rögtön utána az éjjeli teaházak meghitt-őszinte hangulata, a kurzusok tanulságai és felismerései. Végül a bizonyságtételek: hogy vált egy-egy dal néhány sora a szívükben Isten szavává, hogy gyógyított, hogy válaszolt meg régi, nyomasztó kérdéseket az igehirdetés egy-egy képe, vagy hogy szabadított meg kibeszélhetetlen görcsökből egy-egy dráma vagy táncgyakorlat.

A bizonyságtevők sora pedig nem akar elfogyni, egymás kezébe adják a mikrofont megindult, könnyeikkel küszködő, közben felszabadultan nevető, és a búcsúzás szívszorongató érzését ízlelgető tinédzserek és lélekben ifjak, fáradt tanárok, hazaindulni nem akaró résztvevők...
,,Valami ilyesmi lesz a mennyország: egy soha véget nem érő Sófár-tábor, ugye?" – mondja ki egy különösen lelkesült, ragyogó arcú leányzó. Hatalmas tapsvihar a válasz. Nem csak ő gondolja így, sokunk érzéseit foglalta össze.
Tudjuk persze mind, ahogy a megdicsőülés hegyéről le kellett jönniük a tanítványoknak, nekünk is haza kell indulnunk a közös dicsőítés helyéről a mindennapok szolgálataiba, küzdelmeibe, feladatai közé.

De ne siessük el! Olyan jó még néhány emlék, gondolat erejéig visszatekinteni a Sófár idei dicsőítő iskolájába, sőt, a Sófár elmúlt hét évére! Gondolta-e akkor, 2005-ben, hét éve az a maroknyi református zenész barát, akik számára fontos volt, hogy a dicsőítés műfaja és főleg lelkülete megerősödjön egyházunkban, gondolta-e, hogy ennyi és ennyiféle korosztályú, hátterű, kegyességű református és nem református talál egymásra a Sófárban? Gondolták-e, hogy egy héten át együtt dicsérik majd az Urat zenével-tánccal-alkotással önfeledten, és Isten lelkében elmerülve?! Gondolták-e hogy 2012-ben már közel 130 résztvevője lesz a képzésnek, akik 13-féle kurzusra (gitár, basszusgitár, dob, billentyű, ének, népi ének, improvizáció, dicsőítésvezető, technikus már-már megszokottnak ható műfajai mellett képzőművészeti, dráma, idén először pedig tánc és installációs műhelyekre) jelentkezhetnek? Gondolták-e, hogy a város főterén együtt tesznek majd bizonyságot a szabadítás Istenéről? Gondolták-e, hogy egyszer nem csak énekkel dicsőít, hanem táncra is perdül egy teremnyi református Isten színe előtt?!

Több az Isten, és nagyobb az Ő kegyelme és képzelete, mint mi azt akár csak sejthetnénk! Csak nyíljunk meg előtte: adjuk oda a hangunkat, szavainkat, mozdulatainkat, szemünket, alkotó fantáziánkat, és Ő valami gyönyörűt formál belőle lelkünkben, közösségeinkben!

Az elmúlt négy év tapasztalata alapján, jól bevált forgatókönyv szerint zajlott a tábor élete, aminek idén Nagykőrös református intézményei (a gimnázium és a tanítóképző kollégiuma) adott otthont. Az – egyesek szerint hajnali – áhítat után reggeliztünk, majd rövid daltanulás után a református kegyességből kihagyhatatlan kiscsoportos beszélgetés során dolgoztuk fel az előző napi igehirdetés témáját. Ezt követően a zenészpalánták tudásszintjüknek megfelelő szolfézs-gyorstalpalón, majd hangszeres, illetve énekes kurzusokon vettek részt, a többiek számára pedig a közös műhelymunka kezdődött meg. Ebéd és egy kis pihenő után került sor az alternatív kurzusokra: a dalírók fórumára és az énekes imádság elnevezésű kurzusra, majd folytatódtak az egyéni hangszeres órák és kezdődött a zenekari gyakorló, nem zenészeknek pedig a műhelymunka. Délután csendórát tartottunk, ami alatt mindenki négyszemközt is megbeszélhette Istennel azt, ami a lelkét nyomta, vagy egyszerűen csak kifújta magát és elnyalt egy finom fagyit (szép halkan).

A vacsora után következett a nap csúcspontja: az esti dicsőítő istentisztelet. A tábor minden résztvevője, a totyogó, anyukájuk szoknyáját ráncigáló kisgyermekektől a tiniken át a meglett korú résztvevőkig mindenki a kollégium nagytermébe gyűlt, hogy együtt dicsőítse az Urat. A hét során minden este Istenünk egy-egy arcvonásával ismerkedtünk az igehirdetésen keresztül: a hatalmas Királlyal, a kozmoszt és benne a mi életünket eltervező Építésszel, a fáradhatatlanul rajtunk dolgozó Fazekassal, a jóságos Apával, a féltőn szerető Vőlegénnyel, végül az igazságos Bíróval. A dicsőítést mindig más és más formációban felálló diák-, majd tanárzenekar vezette. Hol szelíd, szívet melengető dallamokat megszólaltató vonós csapat, hol progresszív jazz, vagy népi stílusú felállás szolgált, de nem hiányozhatott a felszabadító erejű klasszikus dicsőítés és a kőkemény rockos formáció sem! Idén az esti istentiszteletek üzenete tovább gazdagodott a tánc- és a drámakurzus közreműködésével. Megrendítő és katartikus pillanatokat élhettünk át! Köszönet érte!

A késő este legtöbbünk számára a teaházban telt, ahol a finom koktélok mellett – melyek eredeti Sófár-receptek alapján készültek –, meghallgathattuk tanáraink személyes bizonyságtételét. Ezzel párhuzamosan működött a zenegödör, ahol, aki akarta, tovább élvezhette az együttzenélés örömét. Éjfél fele járt, mire elcsitult a tábor...

Ahogy mindezt sorolom, magam is elcsodálkozom: mennyi minden belefért! Hosszú, sűrű napok voltak, mégis pillanatok alatt pörögtek le!
És amit hazaviszünk, nem csupán néhány fülbemászó dallam, jó barátság, megható pillanat, szívünkig ható ige, hanem az üzenet: dicsőíteni életünkben mindennel és mindenben Istent az egyetlen, ami igazán boldogító!
Ha az Úr engedi, jövőre is találkozunk – régiek és újak – a 2013-as Sófár Nyári Dicsőítő Iskolában!

Szabó György 

A dicsőítő iskolában készült felvételeket itt hallgathatja meg.