Harapásról harapásra fogy el a tavalyi tűzesetben megsérült és bontásra ítélt Ráday utcai kollégium. Vízsugárral és hóágyúval lövik a fogyó falakat, mintha a harapást végző gépsárkányok akarnák leöblíteni az odakozmált falatokat – pedig csak a szálló por mennyiségét csökkentik így. Az összképet még abszurdabbá teszik a szivárványok, amelyek a vízpárában jelennek meg, különös keretet adva a pusztulásnak. Vajon a bontás látványa csak azokban kelt ennyire ellentmondásos érzéseket, akik kötődtek az 1981-83 között épült kollégiumhoz? A tűzeset első évfordulóján elbúcsúztattuk ugyan az épületet, eltűnése mégis hiányt hagy sokunkban. Ezt az űrt szeretnénk kitölteni négy generáció visszaemlékezésével.



Nem szerettem, mégis megsirattam
„Rossz a rosszal, de rosszabb anélkül” – idézte fel dédnagymamája mondását Kovácsné Pázmándi Ágnes okleveles könyvtáros–református lelkész, a Ráday Gyűjtemény munkatársa. „A kollégium első lakói közül való vagyok. Átéltem minden kellemetlenségét, nyomorúságát, amit okozott. Például eredetileg minden vasból készült, még az ágy is, amit alig tudtunk mozdítani ágyazáskor. Amikor zuhanyoztunk, ömlött lefelé a víz a zuhanytálcákból az alattunk lévő szintekre. Maga az épület látványában is elborzasztott.” Ennek alagsorában kapott helyet a Ráday Könyvtár raktára, a földszinten, a folyóirattár és a Ráday Levéltár, amely egyben a Dunamelléki Egyházkerület levéltára is. „Számos alkalommal öntötte el a helyiségeket a víz csőtöréskor, de álltunk bokáig a szennyvízben is. A levéltár nyáron meleg volt, télen hideg, fűthetetlen és túlságosan száraz” – mesélt a nehézségekről.

„Mégis, ennek ellenére is háborús traumának éltem meg a tűzvész utáni helyzetet. Egyrészt azért, mert sokat költött rá az egyházkerület, hogy komfortosabb legyen a kollégium. A diákok szerettek itt közösségben élni, szimbiózisban voltak az intézményekkel. Kedves, régi professzoraim laktak benne családostól, például Ladányiék, Borossék, Bolykiék. Másrészt azért, mert állami támogatásból a gyűjtemény is elérte, hogy fokozatos javulás következzen be a munkatársak, az olvasók, kutatók komfortérzetében. Számos felújítás és rekonstrukció, infrastruktúrafejlesztés követte egymást, felélénkült az élet, csoportok látogattak bennünket, rendkívüli irodalom-, történelem-, hittanórákat tartottunk. Könyvbemutatók, konferenciák rendszeres helyszínéül szolgáltunk. Bekerültünk a főváros kulturális vérkeringésébe.”

A család mellett ez volt az élete. „Isten különleges ajándéka, hogy a munkám lehetett a hobbim is. Egyik percről a másikra vesztettük el olvasóinkat, kutatóinkat, látogatóinkat, és a munkatársak egymást, akik 30-35 éve együtt dolgoztunk. Az értékeink szerteszét szórattak, és ez annak ellenére szomorú, hogy biztonságos helyen vannak. A könyvtári állomány a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának törökbálinti raktárába került, az olvasószolgálatot az MTA épülete fogadta be. A Ráday Levéltár mindenestől a Budapest Fővárosi Levéltárban van a Teve utcában. Mányoki Ádám és id. Lucas Cranach felbecsülhetetlen értékű festményeit a Szépművészeti Múzeum őrzi. Az adminisztráció egy irodaházba költözött az Október 6. utcába. Egyedül a Bibliamúzeum maradt őrállóként a Ráday utcában” – sorolta.



„Ki-ki itt vagy ott éli át a maga exiliumát, a babiloni fogság jut eszembe magunkról” – fogalmazott Kovácsné Pázmándi Ágnes. Bár reménységre adhat okot, hogy a régi helyére tervezett épületben nemcsak a kollégiumnak jut hely, hanem a Ráday Könyvtárnak is, ugyanakkor nem a teljes gyűjtemény fog visszaköltözni, így a korábbi állapotok nem állnak majd helyre maradéktalanul. Az új épületszárny ezért egészen biztosan teljesen új korszakot is fog jelenteni. „Amikor nagyon el vagyok keseredve, akkor Jóel szavaival próbálom erősíteni magamat: »És kipótolom néktek az esztendőket, a melyeket tönkretett a szöcske, a cserebogár és a hernyó és a sáska; az én nagy seregem, a melyet reátok küldöttem.« (Jóel könyve 2. rész, 25. vers) Isten adja meg legalább az utódainknak! Ámen.”

Sziget a tengeren
„1998 őszén költöztem be öt évre a kollégium 210-es szobájába, amelynek erkélye a Markusovszky térre nézett, érdekes társadalmi megfigyelések lehetőségét kínálva” – mesélte Cs. Szabó Sándor vallástanár és író, aki annak idején vallástanárszakosként kapott helyet a lelkészhallgatók között. „A párhuzamos szak miatt korábban kezdtünk két héttel. Emlékszem, milyen üres és csendes volt a kollégium az első napokban. Nem is bántam. Vidéki kisvárosból kerültem fel Budapest szívébe, és kellett idő, amíg hozzászoktam a város zajához, nyüzsgéséhez és idegenségéhez. A kollégium olyan volt számomra, mint egy sziget a tengeren. Üressége feltöltött.” Később megérkezett mellé a többi hallgató is. Szobatársával különbözőségeik ellenére is jól megértették egymást, barátok lettek.

„Lassan felfedeztem az épületegyüttes sokféle zegét-zugát, az öt év alatt talán csak az alagsorba rejtett nyomdában nem jártam. Sok áhítatot és igeszolgálatot hallgattunk a díszteremben, sőt, egyet még tartottam is. Okosodtunk a tantermekben, nehéz pillanatokat éltünk át a tanári szobákban vizsgázva, vártunk negyedórákat egy e-mail betöltésére a gépteremben (ma ezt már elképzelni is nehéz), naponta megfordultam a könyvtárban. Beszélgettünk, vitatkoztunk, áhítatokat tartottunk egymás szobáiban, rendezvényeket szerveztünk a katakombára emlékeztető pincében, nyárra elrejthettük a nehezebb, bedobozolt dolgainkat a padlás poros mélyére. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel is.”

Az égő kollégium képeit látva a sok régi emlék mind megmozdult benne. „Amikor az áldozatról hallottam, megéreztem, hol történhetett. Elsőévesként volt, hogy én is rossz helyen fordulva róttam köröket a két összetapasztott épületszárny labirintusszerű lépcsőházában, tűz és füst nélkül is. Pár évvel ezelőtt, immár házaspárként a feleségemmel visszalátogattunk a kollégiumba és ott szálltunk meg hétvégére. Már akkor sem volt meg az az épület, amire emlékeztünk: a felújítás során eltűnt a régi, egyszerű, szocreál, néha szidott, mégis részünkké vált Ráday. De ha eltűnt is, immár fizikai valójában is, biztos vagyok benne, hogy sokakban még mindig létezik és megmarad, ami pedig a helyére kerül majd, ugyanilyen fontos lesz azoknak, akik újabb fontos éveket töltenek el benne. Remélem, lesz 210-es szoba akkor is.”



Második otthonná lett
„2003 nyarán léptem be először a Ráday 28 kapuin, akkor volt az előfelvételi vizsgahét. Szeptemberben már az intézmény hallgatójaként köszönthettem újból az épületet. Viszont a Gondviselés úgy intézte, hogy ne ezeken a falakon belül lakjam, miközben lelkipásztornak készülök, hanem máshol” – emlékezett vissza Szanyi Ferenc apostagi lelkipásztor. „Később újra közbeszólt a Gondviselés: amikor az egyik legnehezebb időszak következett az életemben, és abba kellett hagynom a tanulmányaimat, akkor megnyíltak a Ráday 28 kapui, és kollégista lettem a kollégiumban, noha nem diákként. 2006-tól a mindennapjaim részévé vált az épületszárny és az egész Ráday 28.”

Határon túliként igen sokat tartózkodott bent – fűzte hozzá. „Második otthonommá lett, olykor az elsővé. Még nyáron is bent laktam, amikor el kellett hagyni az épületet; ezalatt a régi HÖK-iroda volt az ideiglenes szállásom. Amikor gyülekezetekbe kellett menni, és már mindenki kiköltözött, az utazás előtti estét is még bent töltöttem. Szó szerint az utolsó percig maradtam. Még két évig továbbtanultam levelező szakon, ezalatt is sokszor bent aludtam. Akkor is a Ráday-kollégiumot választottam, amikor a külföldre induló korai repülőgépet csak úgy értem el, ha Pesten alszom.” A lelkipásztor a tűzeset után az elsők között jött a gyülekezeti fiatalokkal, hogy segítsen. Öt héten át minden szerdán ott voltak, részt vettek a mentésben és a könyvek pakolásában.

„Rakodás közben szépen előjöttek az emlékeim, de a Gondviselésnek köszönhetően fel tudtam dolgozni őket. El tudtam engedni a múltat. Van, aminek el kell múlnia, de úgy volt jó, ahogy volt. Két hete szerdán megadatott, hogy bontás közben bejöjjek, és végső búcsút vegyek a régitől, hogy majd az új lépjen a helyébe. Amikor ezt a gondolatsort írom, szintén szerda van. Az egy évvel ezelőtti tűz is szerdán volt. Valahogy mindig minden összefügg. Hálás vagyok Istennek, hogy itt tanulhattam, készülhettem, sok mindent átélhettem, és része lehettem az épület történetének, ami összekapcsolt az előttem járó nemzedékekkel is. Legyen áldás majd az újon, legyen áldás az ott lakókon!”



Ahol kapcsolatok születtek
Bobok Ágnes, az 1RE Misszió lelkipásztora 2010 és 2015 között volt a kollégium lakója. „A Ráday-kollégiumról a kapcsolatok jutnak eszembe. A koli sokat tanított a kapcsolatok működéséről, fontosságáról és értékéről. Ez volt az a hely az életemben, ahol a legtöbbet erősödött az Istennel való kapcsolatom. Volt, hogy egyedül kerestem Őt, felkutatva az épület legeldugottabb, legcsendesebb, mások által talán soha fel nem fedezett zugait. És volt, hogy a fizika szabályszerűségeit meghazudtolva zsúfolódtunk be a máskor bosszantóan kicsinek érzett szobába, hogy ott közösen dicsőítsük Istent és együtt imádkozzunk. Sosem felejtem el ezeket a pillanatokat! Ezekben az években értettem meg azt is, hogy az Istennel való kapcsolatom mennyire meghatározza a körülöttem lévőkkel való kapcsolatomat” – mesélte.

„A mai napig hallom az ajtókopogtatások ritmusát, amikor még ki sem nyitottam, de tudtam, ki áll mögötte. Könnyedén visszaidézem, hogy a kolis társak közül ki hogyan szerette a kávét. Öt év alatt tökélyre fejlesztettem, hogyan tudom az életteremet rögtönzött kávézóvá varázsolni pillanatok leforgása alatt. Ezekből a közös kávézásokból és beszélgetésekből életre szóló barátságok, szolgatársi kapcsolatok és szerelmek születtek. A Ráday itt él bennem, nem tudom lezárni, nem tudom kitörölni, mert nem is lehet. A rádays szellemiségnek és lelkiségnek a lenyomatát mindig magamban hordozom, magammal viszem különböző gyülekezetekbe, baráti beszélgetésekbe, döntéshelyzetekbe, ölelésekbe, és tudom, hogy ez nem csak velem van így. Ezek az emlékek és kapcsolatok túlélik a tűz erejét, túlélik azt is, hogy elbontják az épületet, ez már visszavonhatatlanul a miénk.

Köszönjük, Ráday!”