Fény a rácsokon (1.)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashatjuk folytatásban! (hetente kerül új rész a honlapra. Legközelebbi frissítés: október 30)

KISLÁNYOMNAK ÉS FELESÉGEMNEK

BEVEZETÉS

Életem a rácsok és fények világa volt. A rácsoké, amelyek a földből nőttek, s amelyeket gyűlöletből, haszonlesésből, lélekárulásból, hiszékeny emberek félrevezetéséből, megfélemlítéséből ácsolt egy magát egyedül megmentőnek nevező ideológia. A rácsoké, amelyek a Keleten előre elkészített sablon szerint nemcsak börtönajtókat zártak le, hanem országokat tettek börtönné. A rácsoké, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy átnőjenek időn és lelkeken s engedelmes fogollyá tegyék a térben szabadon mozgó embereket is. A rácsoké, amelyek hivatva voltak Isten helyett megítélni "a szív rejtett indulatait" is, amelyek behatoltak az otthonokba s növekvő hegyükre tűzték az agy szürkeállományát, s ha kellett, a kivégzett lelkiismeret utolsó cafatait is. Az apokaliptikus veres ló világa volt ez, "s aki azon üle, megadaték annak, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék, s adaték annak egy nagy kard" (Jel 6,4). Amit leírok, az ennek a nagy kardnak az árnyékában játszódott le.

De életem a fények világa is volt. A fényé, ami egy szép gyermekkor emlékéből most is visszasüt. A fényé, ami ajándékképpen hullt egy családra, ahol hittek Istenben, az örök életet szerző Jézusban. A fényé, amely sötét napokban a lelkembe költözött elvehetetlenül és kizárhatatlanul, amely széppé tett egy szegény küzdelmes ifjúkort, amely a legsötétebb börtönrácsokon is áttündökölt.

A rácsok a földből nőttek, a fény az égből jött. A magasság, a hatalom, a tiszta jóság s az örök új erő: Isten volt benne. A rácsok világában ez a fény mentett meg, nem engedte átnőni a rácsokat a lelkemen. Ezért, bár a fogságom történetét írom, be kell vallanom, hogy valójában soha nem éreztem magam fogolynak. Mert fogollyá nem az lesz, akit rácsok mögé zárnak, hanem akinek átnőnek a lelkén a rácsok. De aki tudja, hogy van valaki, aki minden rácsnál hatalmasabb és hozzá kötődik és Tőle kap erőt, azt fogollyá tenni nem lehet soha.

Az Ő rácsok felett tündöklő csodáiról szeretnék írni ebben a könyvben.

I.

Majdnem lekéstük a vonatot. Édesanyám már csak az utolsó vagon lépcsőjére tudott fellépni, s onnan integetett vissza nekem. Különös érzés kerített hatalmába. A vonattal távolodó alakját most is látom magam előtt. Vannak képek, amelyek a lélek mélyére fényképeződnek, kitörölhetetlenül. Az örök életbe átvitt album lesz ez. Édesanyámról őrzök pár ilyen képet. Úgy éreztem ott a nagyváradi állomáson, hogy ezt a képet nagyon meg kell őriznem, mert sohasem látom többé. 1949 tél vége volt. Másnap megjelent az újságban a földbirtokok államosításáról szóló törvény, s hallottam, hogy éjszaka mindazokat a volt földbirtokosokat, akiknek a háború után 50 hektárt visszaadtak, most ismeretlen helyre deportálták. Mire Édesanyám hazaért, már nem volt család, a tanya, a Barantó s egy régi élet végérvényesen elsüllyedt, mint Atlantisz, amiről csak a mondák beszélnek. Ott nőttem fel a szőlővel, erdővel betelepített homokdombok lágy ölelésében (Édesapám telepítette mind a terméketlen talajra), ahol katonásdit játszottunk a béresgyerekekkel, várat csináltunk az erdőben, s Édesanyám mint legfőbb hadúr elé vonultunk fel, hogy tésztát és édességet kapjunk. Ott tanultam meg szőrén, majd nyereggel megülni a lovat, kaszálni harmatos füvet, s lelkemben Sárospatak, Debrecen, Mihályfalva, Zilah iskoláinak ízét melengetve, szembeindulni a változó világgal. Édesanyám érezte, hogy jönni fog ez a nap. Amikor az első világháború után mint fiatal házasok az újonnan épült házba beköltöztek, azt álmodta, hogy éjszaka teherautós katonák rájuk törtek (akkor még ritka volt a teherautó) és elhurcolták őket. Mindig félt, hogy ez egyszer be fog következni. S most pontosan így is történt csak azzal a különbséggel, hogy Ő akkor nálam, a váradi diáknál volt látogatóban. Éppen lázas, beteg, fekvő nagyanyám, a nálam három évvel idősebb bátyám, tizenkét évvel fiatalabb, hétéves öcsém és Édesapám volt otthon. Huszonöt kilót lehetett összecsomagolni, de csak élelmet s ruhát - ékszert vagy értékes dolgot nem. Nem tudták, hová viszik őket: a börtönbe, Szibériába - kivégezni? A jobb ruhadarabokat a katonák visszadobták: nem kell! Csak a nálunk szolgáló Barát Zsuzsika tudott titokban odadobni egy-egy kabátot vagy cipőt. Ő is kikapott érte. Érmihályfalván, a határmenti kisvároson a rémület lett úrrá. Édesanyám a milíciára ment, jelentkezett, s kérte: vigyék családja után. Ami élelmet tudott összeszedni, azt felpakolta, s a szuronyos csendőr kíséretében felült a vonatra, a család után.

Csíkszeredára kerültek, kényszerlakhelyre. Édesanyám soha nem jött onnan vissza. Még az esküvőnkre sem engedték el őket. A taplocai római katolikus temető adott neki otthont, a gályarab őstől származó nagyanyám testének és Édesanyámnak is. Megérte a kiszabadulásomat, de Barantóra soha vissza nem mehetett. 1972 februárjában, csontrepesztő kegyetlen hideg csíki télben temettük, s pár évvel később hoztunk Édesapámmal maréknyi földet Barantóról, a kis szőlődomb aljáról, ahol valamikor az általuk telepített tőkék között kihagyták leendő sírjuk helyét. Buldózerekkel tolták szét azóta ott a dombot, sírhelynek, szőlőnek nyoma sincs már. De Édesanyám magával vitte Barantót. Az otthont. A legszegényesebben, a legegyszerűbb asztalt ha megterítette, azt a tisztaság s a béke illata járta át. Mert vannak otthonromboló és otthonteremtő emberek. Ő otthonteremtő ember volt. Pedig akkor nehéz volt az otthon. A terítés is. Eljött a nap, amikor minden hazulról hozott dolog elfogyott. Csak Ő tudta, hogy estére nincs mit adjon enni. De azért megterített, és félrehúzódott imádkozni. Elmondta Istennek, hogy nincsen semmink s vacsorát kell adnia, "beteg az édesanyám, s nem érti meg a kisgyermekem". Kopogtattak az ajtón. Kedves ismeretlen székely: "Ne haragudjanak, nem akarjuk megsérteni a családot, de tudjuk, messziről jöttek. Mi disznót öltünk s áthoztunk egy disznótoros vacsorát. Fogadják el." Kenyértől borig minden volt, s tálat lehetett tenni a megterített asztalra. - Isten imádságot meghallgató Isten.

II.

Amikor az utolsó 25 banisom leesett, nem hajoltam utána. Egy koldusnak, ha megtalálja, hátha jó lesz, rajtam már úgysem segített. A szívemben nem volt semmi szomorúság, semmi félelem. Szüleim elérhetetlen messzeségben voltak, nekem oda elmennem nem volt szabad, mert akkor engem is ott tartottak volna s vége lett volna az iskolának. (Később látogattam meg őket titokban, éjszaka kapaszkodva fel a fagyos Szentlélek utca emelkedőjén, ajándékommal elesve a síkos járdán, csendben bukdácsolva a régi gyakorlótér gödrei között az azóta már lebontott régi faházig.)

A hátamnál egy szülői segítség nélkül eltöltött fél iskolai év volt, amit szüleim elvitele után a kedves Sarkadi családnál töltöttem (itt voltam kintlakásban, miután a Kálvineumot, a református internátust államosították - s ha jól emlékszem pártszékháznak rendezték be -; ők az iskolai év végéig ingyen vállaltak). Jól megfigyeltem az ajtókat, a kerti kőkerítést, hogyha keresnek, hogy elfogjanak, legyen hol menekülnöm. Ide küldött élelmet utánam a falum, Érsemjén. A római katolikus pap, Gampre tisztelendő merte vállalni a küldemény szervezését. Később találkoztam vele, amikor megköszöntem neki. A falumnak most köszönöm meg. Az élelem régen elfogyott, a lélek, ami küldte, sokszor táplált még azután is.

A tanyán laktunk, de szerettük Semjént. Gyermekkoromban megilletődötten mentem el a telek előtt, ahol valamikor Kazinczy született, és itt ihletett meg, falusi iskolatársamék egyszerű, tiszta házában a kis asztalon álló családi Biblia. Istentiszteletre inkább Érmihályfalvára jártunk, azért, mert a később halálra ítélt Sass Kálmán édesapámnak barátja volt. Igehirdetésein a nagy mihályfalvi templom mindig zsúfolva volt. A semjéni református lelkésszel, Szatmári Károllyal nem voltunk olyan közvetlen viszonyban. Jó ember volt, az egyháznak akkor földbirtoka volt, így a hívek járandóságát szinte minden évben elengedte. Eredetileg katonatiszt akart lenni, az nem sikerült, hát annak nevelte a fiát. Huszártisztnek. A fehér kesztyűtől a versenylóig mindent megvett neki, az egyetlenegynek. Hogy aztán elessen a háborúban. Károly bácsi a régi liberális teológia igazi megtestesítője volt. Becsületes fiatal életet élt, tornászott, lovagolt, vívott, egészséges is maradt, késő öregkort ért meg. Általában Ravasz-prédikációkat prédikált. Egyik alkalommal Isten csodálatos vezetéséről volt szó, Édesapámat nagyon szíven találta. Az istentisztelet után visszamaradt beszélgetésre: "Tudod, Károly, én is sokszor elgondoltam, milyen csodálatosak Isten útjai." Mire Károly bácsi átvette a szót: "Isten útjai valóban csodálatosak, ámbár létezése még nem teljesen bebizonyított." - Hát ez volt a liberalizmus. Legalábbis én így találkoztam vele.

Jó volt, hogy mi hittünk a Felséges létezésében. És abban is hittünk, hogy mindig, minden körülmények között gondunkat viseli. Később Károly bácsi is közel került Hozzá. Egyszer özvegyült öreg állapotában meglátogattam, sok szeretettel fogadott (pedig abban az időben nem volt jó pont az én látogatásom Semjénben), s míg tükörtojást sütött vacsorára, így foglalta össze a helyzetét: "Most három könyv körül forog az életem. Mind a három ott van az éjjeliszekrényemen: a szakácskönyv (mert enni kell), Az ember tragédiája - és a Biblia. Most fedeztem fel öregkoromban, hogy milyen gyönyörű Ézsaiás könyve!" A szemében megcsillant valami, és én már tudtam, hogy többé nem mondaná: "Ámbár létezése nem tökéletesen bizonyított." Mert Isten útjai valóban csodálatosak, s ha nagyon kegyes hozzánk, tudálékos, megszédült, árva makacs szívünkben ama belső, tökéletes bizonyítást is elvégezni egyszer.

Az életemben nagy ajándék volt az, hogy Isten gondviselő jóságában és az örök életben mindig hittem. Áldott örökség volt ez, ami főleg Szilágyi nagyapámékon át áradt felénk. A nagy ünnepeket mindig náluk, Érendréden töltöttük. Sokvirágú kertjükön azóta utat vágtak, a házuk, amely szemben a templommal volt, elvesztette régi alakját, de én még most is sokszor megérkezem a régi Érendrédre, ahol édes szeretet és szép tiszta templomos hit várja az unokákat. Együtt megyek velük a templomkerten át istentiszteletre, sokszor hallom csendes délutánokon énekelni: "Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagy harangja." Látom megdöbbenni és felháborodni, amikor összeszedik a zsidókat, és látom 1945 után, amikor a szekuritátés tiszt fenyegetésére, hogy elviteti a Duna-csatornához, egyetlen mondattal válaszolt a hadonászó és kiabáló tisztnek: "Vigyázzon, Schwarz, mert leesik a szemüvege." Látom a síró falut, ahogy kézről kézre adják a koporsóját végig a temetőig s nem engedik szekérre tenni, mert mindenki hálás valamiért a "Tekintetes úrnak". Én is hálás vagyok.

Lehet-e örökölni a hitet? Emberi erőből persze hogy nem lehet, Isten kegyelméből viszont lehet. Pál apostol is írja Timóteusnak: "Eszembe jutván a benned lévő képmutatás nélküli hit, mely lakozott először az anyádban és a te nagyanyádban, Eunikéban." Valahogy így voltam én is. Ezért nem estem kétségbe, mikor az utolsó 25 banisom elgurult. Vége volt már a tanévnek is, két hete vagy több már, hogy állást keresni jártunk Czina Sándorral, majd Varga Ferivel is, de sehol sem találtunk. Nem is tudom, hány helyet kerestünk fel. Összenőttünk a közös gondban. Árva élete volt Sanyinak is, s a megváltozott új világban vallásórára csak ketten jártunk Szebeni Istvánhoz, aki először beszélt nekünk arról, hogy van teológia is Kolozsváron. Az álláskeresés ügyét úgy végeztem, mint egy feladatot. Éreztem, hogy Isten utat mutat. Így is történt. Mikor minden lehetőség elfogyott, egy mérnök kérdezte: "Nem akartok-e Révre jönni, a Révesküllői csatorna építéséhez, szükségem van segéderőkre, mirát hordani, jegyzőkönyvet írni?" Hát hogyne mentünk volna! (folytatjuk!)

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993