Lekció: Zsid. 5, 1–10.

Ez az igeszakasz Jézus legsötétebb, legfélelmetesebb óráiba enged bepillantást. Jézus szenvedései nem az ostorozás és keresztre feszítés fizikai fájdalmával kezdődnek, hanem itt, ebben a kertben is szenved, csak itt a szenvedése lelki eredetű. Ráadásul, ezekben a sötét órákban Jézus kapcsolatai is megmérettetnek.

Jézus az evangéliumi történetek legtöbbjében magabiztos, tudja, mit kell tenni, és nem fél cselekedni. Itt is tudja, mit kell tenni, de retteg tőle. Ha Jézus eddig semmitől sem ijedt meg, itt viszont retteg és gyötrődik, akkor valami komolyról van szó. Talán elsőre nem is értjük – még ha tudta is előre Jézus, hogy meg kell halnia, számos olyan emberről tudunk, aki sorsával megbékélve, tartással várta a halált. Hogy lehet akkor az, hogy Jézus itt ilyen gyenge? Olyan ez a leírás, mintha Jézus egész földi küldetése, annak beteljesítése pengeélen táncolt volna. Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjében elképzeli, milyen lett volna, ha Jézus végső soron meghátrál és a világ megváltása helyett családot alapít. Filmje miatt majdnem kiátkozták a katolikus egyházból – mert félreértették. Pedig ha figyelmesen olvassuk ezt az igeszakaszt, itt nagyon is úgy tűnik, hogy voltak kétségek – még Jézusban is. Hogy Jézus, ha lett volna mód rá, szívesen elkerüli a végzetét. Bemutatni, hogy az milyen tragikus lett volna, nem Isten-ellenes (ahogy azt sokan feltételezték). Azért is írnak erről az evangéliumok, mert látnunk kell, hogy ez még Isten fiának sem volt könnyű döntés.

Jézus és az Atya
Amitől retteg, az több, mint amit el tudunk képzelni. Nemcsak arról van szó, hogy meg kell halnia. Hisz aztán feltámad. Ezt előre tudta, beszélt is róla. Jézussal több történik. Jézus magára veszi a bűneinket, magába zárja minden gonosztettünket, hogy a keresztfán megsemmisítse azt. Egyúttal viszont Ő maga válik bűnné, sötétté, tisztátalanná, utálatossá, akit Isten szentsége nem viselhet el. Az Atya Istentől szakad el azáltal, hogy bűneinket magára veszi – és ez az, ami igazán rettegést vált ki Jézusból.

Jézus célja mindig is az volt, hogy Atyja akaratát teljesítse. Egyértelmű az evangéliumokból, hogy egymásban gyönyörködnek. Az Atya szereti a Fiút – ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm –, és a Fiú mindenben az Atyának szeretne tetszeni – abban telik kedvem, hogy akaratod teljesítsem. Tökéletes köztük a kapcsolat, a harmónia, közel vannak egymáshoz, Jézus ebből a kapcsolatból táplálkozik, ezért sem inog meg. Kivéve itt, mert itt pont arról van szó, hogy valami olyat kell tennie, ami megtöri a köztük lévő kapcsolatot. Jézusnak az Atya előtt utálatossá kell válnia, hogy a mi utálatosságunkat eltörölhesse. Ennek az átoknak a mélységét és sötétségét kell látnunk ahhoz, hogy megértsük Jézust. Ez az, ami félelemmel tölti el Jézust.

Jézus többször imádkozik, és imádsága változik. Először ezt mondja: Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te. Másodszor és harmadszor pedig így: Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.

Arra mutat rá ez az imádság, hogy ha lett volna más út, sem az Atya, sem a Fiú nem választja a kínhalált. Ha lett volna más út az emberiség megmentésére, akkor mást tesz Jézus. Azt is látnunk kell, hogy nem az Atya kényszeríti Jézust, hogy hozza meg ezt az áldozatot. Az Atya küldi Jézust – szándékát és egyetértését fejezi ki, áldását adja rá –, de Jézus önként megy; és ebben még az is benne van, hogy a küldetése vége felé megvallja: amennyiben nem muszáj, nem tenné meg ezt. Csak olyanok beszélnek így egymással, akik megbíznak egymásban. Jézus készül arra, hogy el kell szakadnia az Atyától, de itt még mindig fennáll a kapcsolat, és ebben a kapcsolatban a kétségeiről is beszélhet. Mindig gyanús, ha egy kapcsolatban nem lehet negatív érzésekről is beszélni. Az Atya és Jézus kapcsolata itt is csodálatra méltó.

Jézus és a tanítványok
Jézus lelkileg is bejár egy utat, de a tanítványokkal való kapcsolatában is változás áll be. Jézus a tanítványai között van, de egyre távolodik tőlük. Imádságához már csak Pétert, Jánost és Jakabot veszi maga mellé, de gyötrelmeitől őket is szeretné megkímélni, ezért tőlük is távolabb megy, és ott imádkozik.

Viszont kéri őket, hogy virrasszanak vele. Jézusnak itt szüksége van barátaira. Természetesen teológiailag mondhatjuk, hogy Istennek nincs szüksége ránk – és ez így igaz is. De az is igaz, hogy Isten behív minket a munkájába, megkér, hogy legyünk vele, éljük át és értsük meg a megváltás történetét úgy, hogy vele együtt virrasztunk.
A tanítványok esetében ez nem nagyon jön össze. Fáradtak, hosszú nap volt – elalszanak. Nem érzékelik, hogy mi történik a színfalak között, talán látják, hogy Mesterük szenved, de nem tudnak mit kezdeni vele. Talán mi is voltunk már úgy, hogy tudtuk, most nagyon kéne a másikra figyelnünk, de a testünk mást mondott, és elálmosodtunk vagy megéheztünk, vagy a gondolatainkat elterelte valami, és végül abban a fontos helyzetben nem teljesen tudtunk a másik mellé állni.

Itt is ez történik. Először még felkelti tanítványait Jézus, utána viszont már hagyja őket. De érezhető a csalódás. Érezhető az, hogy Jézus örült volna, ha Péteréket ébren találja. Örült volna, ha szenvedései közepette van még valaki mellette.

Jézus és mi
Egy ilyen fájdalommal teli történetet sokféleképpen olvashatunk. Lehet, hogy elsőre a saját fájdalmaink jutnak eszünkbe. Talán együttérzünk Jézussal, mert mi is tudjuk, milyen, amikor cserben hagynak minket. Amikor nem számíthatunk a másikra. Mindannyiunknak van egy belső titkos harca, fájdalma, amivel legtöbbször egyedül küzdünk meg. Még a legösszeszedettebb embernek is vannak olyan kínjai, amiről sokszor senkivel sem tud beszélni.

De talán a szunyókáló tanítványokban is magunkra ismerünk, még ha ez kevésbé kényelmes is. Talán tudjuk, hogy milyen az, amikor Isten meghív minket arra, hogy legyünk a partnerei, mi pedig nem vesszük a lapot. Jézus megváltja a világot, miközben a világ szunyókál – nincs is tudatában annak, mi történik. Talán megtapasztaltuk már, hogy Istent magára hagyjuk a munkájában. De nemcsak Istent, hanem másokat is, akik számítottak ránk, akiknek szükségük lett volna a támogatásunkra, de nem voltunk ott. Én tudom, hogy sokszor történt velem ilyen.

Ha mindezeket megértjük, ha tudjuk milyen, amikor magunkra hagynak, ha bánt minket az, hogy Istent vagy mást magára hagytuk, akkor ez a történet elmondja nekünk, hogy Jézus megérti életünk gyötrelmeit és gyászait. Jézus megérti csalódottságunkat mások miatt. Jézus inti ugyan tanítványait, de nem dorongolja le őket. Tudja, hogy a lélek kész, de a test erőtlen.

Az Atya és mi
Senki sem tudja, hogy magányos csatáinkban, csendes gyötrődéseinkben min megyünk keresztül – csak Jézus. Jézus megérti. Neki elmondhatjuk. És mivel Jézus nem hátrált meg, hanem meghozta az áldozatot értünk, elszakadt mennyei Atyjától, hogy a mi kapcsolatunk helyreállhasson Vele: nekünk Jézus által mindig szabad utunk van az Atyához. Jézus megtapasztalta a kereszten, hogy az Atya elhagyja azért, hogy nekünk, akik Jézus áldozatát elfogadjuk, soha többé ne kelljen megtapasztalnunk ezt az elhagyatottságot.
Isten nem fog cserben hagyni minket. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem fogunk szenvedni. Ha Jézus követőiként élünk, ez már Jézus életét ismerve is egyértelmű. De azt jelenti, hogy sose hagy magunkra. Életünk belső harcait végső soron mégsem kell teljesen magunknak megvívni. Persze jó, ha néhány közeli jó barátunk mellettünk van. De ha nem lenne is, Isten akkor is mellettünk van.

Jézus szenvedett, és szenvedésén keresztül hozta el a megváltást számunkra. Bátorító, hogy nekünk olyan Istenünk van, aki tudja, min megyünk keresztül. Tudja, milyen a lelki fájdalom, és megért minket. Ezért bátran mehetünk hozzá, vihetjük hozzá életünk keserveit tudva, hogy megért minket.

Adjunk hálát, hogy nekünk ilyen, szenvedni is képes Istenünk van!

Képek: Füle Tamás