Olvasmány: Mt 2, 1-12

 

Bevezetés

Manapság sok régi szónak módosult a jelentése a használatban. Ilyen szó az imádat is.
Lássuk, mit hoz ki a netes kereső az első oldalon! Kihoz például két Fb-os oldalt: „Imádom a párom” illetve „Imádom a kutyám” feliratokkal. Aztán ott találunk ezek mellett egy (egyébként kiváló) Dolák-Saly paródiát: „Imádom engem” címmel… Vagy megjelenik egy rapper  „Imádom, hogyha (sic!) utáltok” című „alkotása”, illetve az „Imádom a csajokat bámulni” című francia filmvígjáték oldala.
[Tegnap néztem egy filmet a gyerekeimmel, nagyjából tízszer hangzott el benne az imádom szó hasonló, mai jelentéssel…]
A neten túl a közbeszédben is ott találjuk ezt a szót: a gyerekek között a legtöbben a milánói makarónit és a sült krumplit imádják;  rengetegen imádják a gyerekeiket, unokáikat; sokan imádják a bulikat, az állatokat és a kertet.
Mindezek sokat mondanak róluk… Ezt a Biblia röviden bálványimádásnak nevezi.

Vajon hívőkként mi hogyan állunk ezzel?

Istent imádni
Azonban nemcsak az a kérdés, hogy hányszor használjuk ilyen módon ezt a szót, hanem az is: hányszor hangzott el a szánkból imában, bizonyságtételben, beszélgetésben: „Imádom Istent”?
Egyáltalán, mit jelent ez a szó: imádni? Miért mondjuk mi hívők, hogy „csak Istent imádjuk”? 
Az imádat alapvetően az ember Isten-tisztelésének kifejezése volt. Semmi másra nem használták!
Ebből a szótőből ered maga az IMÁDkozás szavunk is. Ez sokat mond az imádkozásra nézve is: tényleg az Isten imádás a magja, alaphangja imáinknak…?

Jézus és a samáriai asszony még arról beszélgetnek, hogy HOL kell imádni Istent (Jeruzsálemben vagy a Garizim hegyen)…
Most már az a kérdés, hogy kell-e Istent imádni; illetve csak Istent kell-e imádni?
Ennek a beszélgetésnek során hangzik el: „De eljön az óra, és az most van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4, 23-24) Nem a hely számít, hanem az, hogy Lélekben és igazságban történjen. [Anélkül, hogy ezt most magyaráznám, inkább hadd hívjam fel a figyelmet valamire!] Az derül ki ebből, hogy az ATYA KERESI AZ IMÁDÓKAT, akik igazán imádják Őt!

Istent imádni – de hogyan?
Még egy csavarral az is kérdés: olyan szenvedéllyel imádjuk-e Istent, ahogy mások a milánói makarónit vagy egy színészt vagy egy várost…?
J. I. Packer írja: „Isten féltő szeretete Istenért égő buzgóságot kíván tőlünk. (…) Féltékenysége azt követeli, hogy szenvedélyes, égő szeretettel szeressük őt. A második parancsolat, a bálványimádás tilalma azt jelenti, hogy Isten népének határozott és szenvedélyes odaadást kell tanúsítania Isten személye, ügye és méltósága iránt.”

Egy áhítatban pedig ezt olvastam: „Az imádat azt jelenti, hogy szívemben spontán tisztelet ébred Isten iránt, mert szeretem a mennyei Atyámat. Egy vak személynek sajnos nem lehet abban a lenyűgöző tapasztalatban része, hogy megcsodálja a naplementét a trópusi lagúna fölött. Egy teljesen süket ember pedig nem mélyülhet el a szimfonikus zenekar muzsikájának hallgatásában. Ehhez hasonlóan a Teremtő imádata sem lehetséges anélkül, hogy a Szentlélek ne nyitná meg lelki szemünket és fülünket az Atya szépségének és szeretetének igazsága felé.”

Akkor megszületnek bennünk az Urat magasztaló zsoltárok…! Akkor könnyebb beleérezni magunkat a zsoltáros hívásába és hangnemébe – így szól egyik zsoltárunkban a buzdítás az imádatra:

Zsoltárok 95, 1-7:
„Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt! Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval!

Mert nagy Isten az Úr, nagy király minden isten fölött. Kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az övéi. Övé a tenger, hiszen ő alkotta, a szárazföldet is az ő keze formálta.

Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében levő nyáj vagyunk.”

Így indultak el az első karácsony előtt a keleti bölcsek a születendő Messiást keresve, és így borultak le előtte…
Ezért hív minket is a szép karácsonyi ének (327. dicséret) refrénjében: „Ó, jöjjetek, imádjuk, ó, jöjjetek, imádjuk, ó, jöjjetek, imádjuk az Úr Krisztust!”
Református énekeskönyvünkben egyébként 9-szer fordul elő az „imádlak”, 26-szor felszólító módban az „imádjuk” és 3-szor „imádom” kifejezés – természetesen Istenünkre vonatkoztatva. (Ebben kiemelkedő a 251. Ráday Pál-ének)

Ugyanakkor Isten imádása elsősorban nem valamiféle forma, nem valami erőltetett szógörgeteg, nem vallásos forma, nem szent liturgia, nem „dicsi-szong” éneklés – bár mindez lehet imádás, szolgálhatja Isten imádását.
Isten imádása inkább egy lelki beállítódás, attitűd, hangsúly: lelkünk Isten felé fordulása – a csodálat, a csodálkozás, a hála és az öröm ösvényein.

Istent imádni – de miért?
Azonban a kérdés, hogy „mit jelent Istent imádni”, mélyebbre vezet el minket! Miért fontos, miért jó Istent imádni?

Az imádat megvéd bennünket!
Megvéd attól, hogy mást imádjunk, másnak szolgáljunk. Jézus Urunk ezzel védekezik a pusztai megkísértése alkalmával, a harmadik esetben: „Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Mintha ezt mondaná ezzel: Evidencia. Erről nincs mit tovább tárgyalni… J 

Egy lelkésznő írta egyszer: „Biztonságban csak a térdemen vagyok”. Isten imádása védettséget ad.
Aki ugyanis az Urat imádja, az Úrhoz imádkozik, („azalatt”) nem vétkezik, sőt drága gyümölcsök teremnek életében…

Minél többet, minél tovább áll be a lelkünk Isten ragyogásába (mintha napfürdőzne), annál inkább igaz lesz…

A gonosz szándéka mindig az, hogy tekintetünket maga felé fordítsa, vagy más dolgokat helyezzen figyelmünk, csodálatunk fókuszába (erről beszél az a sok minden, amit úgymond „imádunk”!) – a lényeg, hogy már ne Isten jusson eszünkbe!

Jézussal nyíltan és közvetlenül próbálkozik: „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” Közben hazugsága elképesztő! Ahogy az első ember megtévesztésénél is.
Isten népével, benne veled és velem, már sokszor csavarosabban, közvetettebb módon, rafináltabban próbálkozik, de a célja ugyanaz.

Az imádásban „helyünkön vagyunk”:

1. Teremtő és teremtett;
2. Úr és szolgája;
3.  Atya és gyermeke;
4.  Megváltó és megváltottja;
5.  Szentelő Lélek és megszentelt;
6.  Hívó és meghívott, Küldő és küldött…

Jöjjetek hát, örvendezzünk az Úr előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt!

ÁMEN!
Soli Deo Gloria!