„De nehéz az iskolatáska...”

Volt egy iskolatáskám. Kék színe volt. Oldalán fényvisszaverő csíkok, „macskaszemek”. Nem volt rajta kép, figura, díszítés. Egyszínű kék volt. Mégis ez volt a világ legszebb és legjobb iskolatáskája, mert az én első iskolatáskám volt. 

Emlékszem a tolltartómra is. Az is kék volt. Ez már nem egyszínű volt, Pluto kutya volt ráfestve pirossal, Mickey egér jó barátja. Tele volt színes ceruzákkal. Szerettem, mert mindegyik szín egy kincs volt. Szerettem hegyezni ezeket a ceruzákat. Elnézni, ahogy a színes faforgács darabkák tarka-barka összevisszaságban hevernek az asztalon. Ezeket lehetett rendezgetni, tologatni, játszani velük.

Az első tankönyvekre már nem emlékszem, sem a betűkre, sem a képekre. De az illatukra igen. Új szaguk volt. Az a tipikus új könyvszag, ami semmihez sem hasonlítható, semmivel le nem írható. A könyvek ezzel csábítják el az embert egy életre. Óvatosan kinyitod, megszagolod és az illat nyomán információ képződik, ami eljut az agyadhoz. Egy pirosan villogó, hívogató felirat jelenik meg előtted: „Gyere, olvass! Lapozz végig, böngéssz, kutasd ki a titkaimat! Új vagyok, neked készültem! Rád vártam! Gyere, és új világot mutatok neked!”

Emlékszem a szorongásaimra is. A félelemre, hogy nem lesz elég jó az „a” betű farkincája és fekete pontot kapok. Nem görbül eléggé a kettes és az ötös szám, pedig már egy oldalt teleírtam velük. Érzem a görcsöt a kezemben, mert annyira akartam, hogy jó legyen és a tanító néni, aki hatalmas istenként járt-kelt közöttünk, mosolyt és elismerést adjon alamizsnaként, ne összevont szemöldökkel és fejcsóváló rosszallással büntessen.

Most megint iskolába járok. Két gyermekem is elkezdi az elsőt. Újra beültem az iskolapadba. Miközben a tanító nénik kedvesen magyaráztak az első szülőin, én feszengtem a gyermekméretű padban. Feszengtem, mert nem fértem el rendesen, hiszen már férfiember vagyok, nem kisfiú. És feszengtem, mert megrohantak az emlékek, a szépek és kedvesek és a súlyos nehezek is. Nekem ez múlt, de a kisfiaimnak ez a jövő. Vajon ők is ugyanazt fogják megélni, amit én? Nyilván nem, mert azóta eltelt pár évtized. Mégis, ugyanolyan padok, ugyanolyan csábító szagú könyvek, ugyanolyan színes ceruzák és ugyanolyan istennek tűnő tanító nénik. A lurkókban pedig ugyanaz a görcsös akarás és szorongás, hogy jól csinálják, amit a felnőtt vár tőlük.

Már egy évvel ezelőtt bújtam az internetes cikkeket az iskolakezdés témájában, Ranschburg Jenőtől kezdve Vekerdy Tamáson át egészen a szülőknek, sőt az apáknak szóló honlapokig, ahol ismert és kevésbé ismert emberek írják le gondolataikat az iskolával, oktatási rendszerrel kapcsolatban. Már szinte zsongott a fejem attól, hogyan legyek jó szülő, hogyan támogassam a gyermekeimet, miért nem jó a mostani oktatási rendszer, miért öli meg a kreativitást, mi a jó benne, miért így működik, mit él meg egy alsós/felsős/középiskolás stb. Jól telepakoltam a zsákomat információval erre a hosszú útra, amely most kezdődik és tizenkét éven keresztül fog tartani. Vagy tovább.

A sok okosság azonban egyvalamit nem tudott megváltoztatni. Ha ránézek a fiaimra, újra és újra elszorul a szívem. A napjuk nagy részét tőlem távol, védtelenül töltik egy nagy intézményben, ahol a sok csoda és izgalom mellett a félelem is jelen van. Mi történik ott velük? Mit élnek meg? Lesznek barátaik? Kik lesznek a barátaik? Beskatulyázzák őket a tanítónénik? Melyik skatulyába kerülnek?

Az élettől nem tudom megvédeni őket. De talán nem is kell. A fiókát előbb-utóbb ki kell lökni a fészekből, hogy repülni tanuljon. El kell engedni az iskolába, hogy az életben maradást megtanulja. Szülőként nem élhetem helyette az életét. De ott lehetek, hogy amikor a repülés még csak zuhanás, az utolsó pillanatban elkapjam és ne engedjem, hogy összetörje magát. Meg tudom neki tanítani, hogy az élet több életben maradásnál, több tanulásnál, sokkal több a tanároknak való megfelelésnél. Az a jó, ha boldog és teljes életet él. Elkapni, megvigasztalni, beszélgetni vele, megmutatni az élet boldog oldalát, ha az iskola szomorú hellyé változik a számára. És együtt örülni vele, ha az iskola a boldogság forrása. Szeretni akkor is, ha kudarcot vall és szeretni önmagáért, nem a piros pontokért és jó jegyekért. Ez pedig csak akkor megy, ha ott vagyok, mikor zuhan. Ha beszélgetek vele, mikor hazajön. Ha fontos a számomra. Fontosabb, mint a munka, az épp aktuális üzenet a facebookon, ha ki tudom kapcsolni érte a telefonomat. Ha otthon vagyok, és nem túlórázok. Mert az ő kis világában még értelmetlen az, hogy apu dolgozik, apunak most el kell menni, apu nem ér rá. Ebből csak azt érti, nem vagyok fontos apunak. Ha az időmet neki adom, még ha csak lopott öt perceket is, megérzi, hogy fontos és értékes a számomra.

Én is görcsölök. Nem akarom elrontani. Jó szülő akarok lenni. A csavar az én esetemben, hogy az elvárásokat én magam fogalmazom meg magammal szemben. Könnyen osztogatok piros és fekete pontokat magamnak. Ahhoz, hogy ne legyek görcsös, ne akarjak megfeszülni, mint jó szülő, el kell engednem az elvárásaimat. Ez nem könnyű. Főleg nem önmagammal szemben. Ezen a ponton válik fontossá számomra Istennel való kapcsolatom. Mindennap, újra és újra arra az alapra helyez, hogy nem kell görcsölnöm a szülőségen, sőt, semmin sem kell görcsölnöm. Ő úgy szeret, ahogy vagyok. Nem oszt piros és fekete pontokat. Nem kell megfelelnem. Ebből az újra és újra visszahelyezésből fakad az én megbocsátó, elfogadó szeretetem a gyermekeim felé. Azt tudjam adni nekik, amit adni szeretnék, ne mást. Ha hibáznak is, ha megbántana is, ha szembefordulnak is velem, legyek kész a megbocsátásra és az újrakezdésre. Hiszen Isten is újrakezdte velem, holott igazság szerint el is fordulhatott volna. Megtagadhatott volna. De nem tette.

Arra tanítgat az Atya, hogy tékozló fiúként ne féljek hazamenni. Idősebb testvérként tanuljam meg félretenni a neheztelésemet, sértettségemet, elvárásaimat, és tanuljam a szeretetet az Atyától. Apaként pedig példát ad elém. Tőle tanulgatom az apai szeretetet, amely mindennap hazavár, mindennap befogad, mindennap örül és mindegyik gyermekére figyel. Senkit sem hanyagol el. Mindennap teszek egy lépést ezen az úton. Lassan így lesz az iskola mindhármunknak egyre könnyebben viselhető teher...