„Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban, mivel derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz.”  (Az apostolok cselekedetei 11. rész 23-24. vers)

Felemelő dolog a Szentlélek csodálatos személyét és munkáját egyre mélyebben megismerni, nem elméletben, hanem gyakorlatban. Testet öltve, nemcsak emberközelben, hanem emberekben, sőt embereken keresztül másokra is hatva. Jézus Krisztus megváltottai, követői valóban krisztusi emberek, az Ő lénye lesz láthatóvá bennük éppen a nekik adott Szentlélek által. A Szentírás arcképcsarnokából most egy olyan személy rajzolódik elénk, akinek munkatársával együtt végzett szolgálata nyomán nevezték először az Úr Jézus követőit keresztyéneknek abban a nagyvárosban, ahová küldettek. Barnabásról van szó, aki maga mellé vette Pált és együtt szolgáltak Antiókhiában, majd a misszióban más városokban.

Barnabás születésekor a József nevet kapta, egy ciprusi lévita család sarjaként, vagyis Mózes és Áron leszármazottjaként látta meg a napvilágot. Az apostolok új nevet adtak neki: „A vigasztalás fia” – Barnabás. Eredeti nevén József, jelentése: „tegyen hozzá, szaporítsa (az Úr)!” Milyen különös, hogy az Úr ezt lelki értelemben az apostolokon keresztül és szolgálatán keresztül is beteljesítette. Új nevet kapott és új életek születtek szolgálata nyomán. Nem a testi születése, családi öröksége, hanem a lelki születése és öröksége határozta meg az életét.

Amikor hitre jutott, eladta földjét, az apostolok elé tette. Élete és szolgálata nyomán új nevet adtak neki, amit sokan megismertek és elismertek a környezetében. Láthatóvá vált benne, hogy ki tölti ki életét. Milyen nagyszerű képviselet ez, a teremtés eredeti céljának beteljesedése. Jó látni a Szentlelket munka közben, egy ember életében felragyogva! Ha azt kérné valaki: „Mutassatok nekem egy Szentlélekkel telt embert!” – örömmel mutatnám be Barnabást, természetesen sok más bibliai szereplővel együtt és az egyháztörténet arcképcsarnokából is sokakat. Mert ami akkor ott valóság volt, az itt és most is valóság! Barnabás titka nem önmagában, hanem a benne élő Szentlélekben volt, Aki Jézus Krisztus valódi követőjévé, szolgájává tette őt. Ez a mi kiváltságunk is, hiszen a Szentlélek ma is így munkálkodik. Nézzük meg Barnabást és teljen meg a szívünk vággyal és hittel, készséggel és reménységgel látva őt, hiszen ami benne végbement bennünk is végbemehet! Mi jellemezte őt?

Lukács evangélista leírásában három jellemző olvasható közvetlen módon és sok más közvetetten. 1. „derék ember volt”, 2. „telve Szentlélekkel” 3. „és (telve) hittel.” Különös vagy általános jellemzője ez a keresztyéneknek? Mindenesetre ez feltűnik és kitűnik még a keresztyének között is. Figyeljük meg a kifejezéseket! Nem magasabb rendű emberről olvasunk itt, hanem olyanról, aki teljesebb életet élt, mert életét betöltötte a Szentlélek, betelt Vele, és hite sem egy részt jelentett az életében, hanem a teljes életet. A harmadik, s egyben a leírásban első jellemvonása, hogy derék ember volt, ami azt jelöli, hogy nem jótékonykodott, hanem egész hozzáállása, magatartása abban nyilvánult meg, hogy azt a jót cselekedte, amit Isten előre elkészített.

Milyen ritkán halljuk ezt manapság őszintén: derék ember. Tulajdonképpen az eredeti kifejezés azt is jelenti, hogy jó, használható, alkalmas. A felülről kapott mérték, a valódi jó munkálása azonban nem egy részét jelentette az életének, hanem kitöltötte azt. Engedett a Szentlélek munkájának és az betöltötte őt. Kapcsolata a Szentlélekkel erre a teljességre irányult, hite teljesen betöltötte életét, minden területen használható szolga volt. – Itt van a szemünk előtt annak a példája, hogy is lehet élni. Hallgattam olyan bizonyságtevőket, akik éppen arról tettek vallomást, hogy többre vágytak annál, hogy csak beszéljenek a keresztyénségről. Élni szerették volna a valódi, szabad és teljes keresztyén életet.

Valóban milyen visszás az, ha valaki ismeri az Úr rendjét, akaratát, még értekezni is tud róla, csak éppen az élete nem tükrözi azt, sőt akár meg is cáfolja! Részterületeken komolyan vesz dolgokat, csak éppen egészében nem. Az Úr Jézus a nagy parancsban így szól: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (Mt 22,37) Itt mindvégig a teljességről beszél Urunk szív, lélek, értelem tekintetében. Nem méltó Hozzá a félig-meddig, az éppenhogy csak. – Vagy teljesen, vagy sehogy! Mit szólnánk ahhoz, ha a zsebpénzünk, ösztöndíjunk, fizetésünk, nyugdíjunk csak töredékét adnák át nekünk? Kiegyeznénk vele? Tudnánk élni belőle? Ugye milyen húsba-, életbevágó kérdés tud ez lenni! Hitünk, szeretetünk, Istennel való kapcsolatunk pedig megelégszik azzal a töredékessel, amit mi olyan nagy „kegyesen” vállalunk, odaszánunk? Milyen hanyagság, nemtörődömség, kisigényűség, szeretetlenség ez? Barnabás példája leleplez és egyben fel is emel, hiszen lehet ilyen teljes életet élni, lehet erre vágyni és lehet erre odaadni magunkat a kitöltött Szentlélek által!

A három közvetlen jellemvonás mellett azonban még nagyon sok bátorító és példát adó jellemző rajzolódik elénk Barnabás életén keresztül. Figyeljük meg, hogy ő készséges volt a szolgálatra! Kiküldték mintegy 500 km távolságra északra, egy hatalmas városba, hogy bátorítsa és segítse az ott hitre jutottakat. Nem olvassuk, hogy kétsége lett volna abban, hogy szükség van rá és tulajdonképpen más is vállalhatná ezt a szerepet. Velünk hogy van ez? Miközben általában kettesével mentek a küldöttek, ő itt még egyedül is vállalta a feladatot. Ez azt is jelenti, hogy kész volt arra, hogy az általánoson túl a különlegest is vállalja. Nem önmagától, hanem éppen hittel telve, ráhagyatkozva Urára és bízva Benne egészen. Mi mit vállalunk el?
Ugyanakkor, amikor eljött az idő, maga mellé vett munkatársat, akit maga elé is engedett. Nem gondolta, hogy a különleges feladatban mindvégig egyedül kell maradnia. Szabad volt az „egyemberes” elképzeléstől. Sőt azt sem gondolta, hogy mindig neki kell irányítani, a szolgálat mindig fontosabb volt, mint a saját személye. Mi vajon hogyan állunk ezzel?

Amikor megérkezett küldetése helyére, látta az Isten kegyelmét. Beszédes: nem embereket látott elsősorban, hanem az Urat. Élete nem emberközpontú, hanem Isten-központú volt. Olyan könnyen észrevesszük az ember vélt nagyságát, „dicsőségét” vagy éppen kicsinységét, gyarlóságát, de csak akkor látjuk az Urat, ha Vele van telve a szívünk, ha a mi vevőnk az Úr hullámhosszára van hangolva!
Barnabás valóban összhangban volt az Úr tervével, hiszen látva Isten kegyelmét örülni tudott. Nem féltékenykedett, nem kétségeskedett, nem fölényeskedett, hanem örült. Ez is a Szentlélekkel telt ember sajátja. Együtt örül a mennyel, együtt örül azokkal, akikben felragyog a kegyelem. Mi van a mi szívünkkel?
S ebből következik, hogy nem tett mást, mint bátorított. Melléjük állt, erősítette, bátorította őket, hogy maradjanak meg az Úrban. Érzékeny volt a jóra és ismerte az ember gyengeségeit is. Tudta, hogy a bátorítás Isten eszköze a hitben. A „Vigasztalás fia” a nagy Pártfogó, Vigasztaló eszköze volt. A Szentlélek használta őt mások építésében. Mi kinek vagyunk eszközei?
S végül azt is látjuk, hogy embermentő szolgálatot végzett élete, tanítása által, hiszen az ébredés, amelyik ott elindult, az ő jelenléte által felerősödött. Ezt olvassuk: „És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz.”

Mert annak az élete, aki teljesen az Úr rendelkezésére áll, bizonyságtevő élet, valóban embermentő eszköz Isten csodálatos üdvözítő munkájában. A lámpást azért gyújtják meg, hogy világítson! Az Úr Jézus tanítja ezt, Aki a Szentlélek által meggyújtja életünket, hogy világítsunk. Mi van a mi lámpásunkkal, van benne olaj? A Szentlélek olaja, tüze, szele minket is fel akar és fel tud használni! Lehetünk mi is derék, Szentlélekkel és hittel teli, készséges, bátor, alázatos, tiszta szemű, örvendező, bátorító, gyümölcsöző életű emberek, akiknek élete valóban krisztusi.

Azért adatott a Szentlélek, hogy Jézus Krisztus élete láthatóvá váljon bennünk és mások számára közvetítse Isten kegyelmét. 

Ne magunkkal legyünk telve, ne a saját természetünkkel, hanem Jézus Krisztussal, az Ő Szentlelkével és az Ő természetével! Adjunk Neki teret egészen és teljesen naponként! Tagadjuk meg magunkat, engedelmesen kövessük Őt, és akkor betelünk Szentlélekkel és minden jóval, ami áldást jelent nekünk és másoknak is!

Ne kétségeskedjünk, hanem bátran forduljunk Hozzá és valljuk meg örömmel, hogy mi is látjuk a kegyelem munkáját Barnabásban, és ez nekünk is bátorítást ad, hiszen ha ez benne megvalósult, akkor bennünk is megvalósulhat a kitöltött Szentlélek által, a Jézus Krisztusba vetett hitben. Erre hív minket Urunk, példát hagyva nekünk. Légy az, aki lehetsz Őbenne és Őáltala teljesen!

Somogyi Péter
A szerző Budapest-Fasori lelkipásztor, dunamelléki lelkészi főjegyző.