Hamvazószerdával megkezdődött a böjti időszak.

A böjthöz mint önmegtartóztatáshoz, testi vagy lelki diétához is könnyen kapcsolódik a világ: lemondok valamiről, ami nekem nagyon fontos vagy örömet okoz, és jobban, sőt, jobbnak érzem magam ettől.

Jézus mindig nagyon másról beszél, mint amit az adott vallásos kereteken belül ki-ki meg tudott érteni – beleértve a tanítványait is.

Szeretnénk rátalálni arra az útra, melyet az Ézsaiás könyvében fogalmaz meg Isten arról, hogy neki milyen böjt tetszik (vö. Ézsaiás könyve 58. rész, 6-14. versek).

Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ünnepe felé haladva ezért vetettünk fel egy kérdést, mely alkalmas lehet arra, hogy vallásost, „hitetlent” és hívőt egyaránt kimozdítson abból a rendszerből, amelyben gondolkodik. Lelkészeket és művészeket hívtunk meg arra, hogy osszák meg velünk gondolataikat, tapasztalataikat. A kérdés így hangzik: „Helyeden vagy?"

Honnan tudhatjuk, hogy a helyünkön vagyunk-e? Van olyan térkép vagy iránytű, amely megmondja, mikor vagyunk a helyünkön a hivatásunkban, a kapcsolatainkban, a szolgálatunkban?

Nyugtalanító felvetés, mint minden, amire nincs azonnal válaszunk. Ám ezek a helyzetek visznek közelebb a valósághoz. Nem tudjuk csípőből a választ. Talán nincs is végérvényes megfejtés e földi vándorúton. Úton vagyunk.

Ez alkalommal Gusztin Judit bábszínész, zenepedagógus vallomását osztjuk meg.

Helyedre!

A nagymamám mindig ezzel a mondattal küldte be az állatokat esténként az ólba: „Helyedre!” És ők mentek. Általában maguktól, de néha egy kis seprűs motiváció segített nekik megtalálni a pihenéshez szükséges talpalatnyi helyet.

A keresztyéneket gyakran nevezik gúnyosan birkának, mondván, szemellenzőt viselve bólogat Isten népe és megy a Szó után, követve a Jó Pásztort, nem is gondolkodva, csak sorban állva, helyeslően bégetve. Ezeket nem éppen dicséretnek szánja a világ. Holott remélhetőleg minden hívő célja a Mester nyomában járni. Mert, ugye, a nép megismeri a hangját és követi Őt – bár talán nem nagymamám szavaival hívja Jézus a bárányait.

És mi tényleg halljuk a hangját? Megismerjük, beazonosítjuk? Követjük Őt?

Mert ahhoz, hogy a helyünkön legyünk, nem árt: hallani – felismerni – engedelmeskedni.
 

Vasárnap reggel 8 óra, tavasz, verőfényes napsütés, van egy nagyszerű, szerető férjem, két csodás gyermekem, ingek kivasalva, kész a sminkem, a kávém utolsó kortyait iszogatom, két perc múlva indulunk az Isten házába, hogy megtiszteljük Őt, megpihenjünk mintájára és parancsára, közösségben legyünk a lelki testvéreinkkel… Kerek a világ! Elégedett sóhaj. A helyemen vagyok!

Aztán az öltözködő, vidám gyerekek meglöknek, a kávé a fehér falra és a csinos ruhámra fröccsen, az egyik kölyöknek persze most jut eszébe hosszabb időre elvonulni oda, ahová a király is gyalog jár, egy felhő eltakarta a napot, hirtelen késésben vagyunk, elfelejtettem tízórait bepakolni, egy számlát befizetni, különben meg az anyámnak van két gerincsérve, hallókészüléke és egy gyógyíthatatlan immunbetegsége, mellesleg az előző férjem és négyből két gyermekem már a Mennyben van... És akkor eszembe jut hirtelen minden fájdalmam, minden gyászom, minden nyavalyám. Ó, Isten! Hogy is van ez? Miért ilyen rideg és kegyetlen az élet ezen a földön? Nagyon kérlek, vegyél végre magadhoz!

35 éves vagyok. Feleség, anya, dolgozó nő, szolgáló a gyülekezetben. Ez csupán néhány címke, feladat, helyzet az életben, ahol helyt kell állni, meg kell felelni. Valójában sokszorosan áldott vagyok, mert mesés családom van, szeretem a munkámat, a gyülekezetünket, és úgy érezhetem, és legtöbbször érzem is, hogy jó úton, a keskenyen haladok. Mindent Istentől kaptam! Az Igét olvasva és imádkozva állok az útkereszteződésekben. Néha mégis elég egy apró, elvétett mozdulat, és borul a világba, a magamba, az életbe vetett hitem, és órákig tudnám panaszáradatomat az éterbe kiáltani és sajnálni magam. Egyvalamit azonban a sok küzdelem, de leginkább a megtapasztalt, felfoghatatlan, kimeríthetetlen kegyelem megtanított nekem: Isten jó! Ez az origó! Egyedül Isten jelenlétében vagyok és lehetek hiánytalanul önmagam, csak Isten tenyerében nyugszik meg a szívem, csak Ő a vigasztalás a legmélyebb, legsötétebb időkben. Csak Istenben és Istennél lehetek igazán a helyemen!