"Az anyagi javakon és birtokolt értékeken alapuló identitásmeghatározás hamis utakra csábít. Megtéveszt és manipulálja az embert. Ha attól vagy valaki, amid van, akkor vesztesként egy perc alatt semmivé válhatsz."
Bagdy Emőke
Helyedre!
Hamvazószerdával megkezdődött a böjti időszak. A böjthöz mint önmegtartóztatáshoz, testi vagy lelki diétához is könnyen kapcsolódik a világ: lemondok valamiről, ami nekem nagyon fontos vagy örömet okoz, és jobban, sőt, jobbnak érzem magam ettől. Jézus mindig nagyon másról beszél, mint amit az adott vallásos kereteken belül ki-ki meg tudott érteni – beleértve a tanítványait is. Szeretnénk rátalálni arra az útra, melyet az Ézsaiás könyvében fogalmaz meg Isten arról, hogy neki milyen böjt tetszik (vö. Ézsaiás könyve 58. rész, 6-14. versek). Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ünnepe felé haladva ezért vetettünk fel egy kérdést, mely alkalmas lehet arra, hogy vallásost, „hitetlent” és hívőt egyaránt kimozdítson abból a rendszerből, amelyben gondolkodik. Lelkészeket és művészeket hívtunk meg arra, hogy osszák meg velünk gondolataikat, tapasztalataikat. A kérdés így hangzik: „Helyeden vagy?" Honnan tudhatjuk, hogy a helyünkön vagyunk-e? Van olyan térkép vagy iránytű, amely megmondja, mikor vagyunk a helyünkön a hivatásunkban, a kapcsolatainkban, a szolgálatunkban? Nyugtalanító felvetés, mint minden, amire nincs azonnal válaszunk. Ám ezek a helyzetek visznek közelebb a valósághoz. Nem tudjuk csípőből a választ. Talán nincs is végérvényes megfejtés e földi vándorúton. Úton vagyunk. Ez alkalommal Gusztin Judit bábszínész, zenepedagógus vallomását osztjuk meg.
Helyedre!
A nagymamám mindig ezzel a mondattal küldte be az állatokat esténként az ólba: „Helyedre!” És ők mentek. Általában maguktól, de néha egy kis seprűs motiváció segített nekik megtalálni a pihenéshez szükséges talpalatnyi helyet.
A keresztyéneket gyakran nevezik gúnyosan birkának, mondván, szemellenzőt viselve bólogat Isten népe és megy a Szó után, követve a Jó Pásztort, nem is gondolkodva, csak sorban állva, helyeslően bégetve. Ezeket nem éppen dicséretnek szánja a világ. Holott remélhetőleg minden hívő célja a Mester nyomában járni. Mert, ugye, a nép megismeri a hangját és követi Őt – bár talán nem nagymamám szavaival hívja Jézus a bárányait.
És mi tényleg halljuk a hangját? Megismerjük, beazonosítjuk? Követjük Őt?
Mert ahhoz, hogy a helyünkön legyünk, nem árt: hallani – felismerni – engedelmeskedni.
Vasárnap reggel 8 óra, tavasz, verőfényes napsütés, van egy nagyszerű, szerető férjem, két csodás gyermekem, ingek kivasalva, kész a sminkem, a kávém utolsó kortyait iszogatom, két perc múlva indulunk az Isten házába, hogy megtiszteljük Őt, megpihenjünk mintájára és parancsára, közösségben legyünk a lelki testvéreinkkel… Kerek a világ! Elégedett sóhaj. A helyemen vagyok!
Aztán az öltözködő, vidám gyerekek meglöknek, a kávé a fehér falra és a csinos ruhámra fröccsen, az egyik kölyöknek persze most jut eszébe hosszabb időre elvonulni oda, ahová a király is gyalog jár, egy felhő eltakarta a napot, hirtelen késésben vagyunk, elfelejtettem tízórait bepakolni, egy számlát befizetni, különben meg az anyámnak van két gerincsérve, hallókészüléke és egy gyógyíthatatlan immunbetegsége, mellesleg az előző férjem és négyből két gyermekem már a Mennyben van... És akkor eszembe jut hirtelen minden fájdalmam, minden gyászom, minden nyavalyám. Ó, Isten! Hogy is van ez? Miért ilyen rideg és kegyetlen az élet ezen a földön? Nagyon kérlek, vegyél végre magadhoz!
35 éves vagyok. Feleség, anya, dolgozó nő, szolgáló a gyülekezetben. Ez csupán néhány címke, feladat, helyzet az életben, ahol helyt kell állni, meg kell felelni. Valójában sokszorosan áldott vagyok, mert mesés családom van, szeretem a munkámat, a gyülekezetünket, és úgy érezhetem, és legtöbbször érzem is, hogy jó úton, a keskenyen haladok. Mindent Istentől kaptam! Az Igét olvasva és imádkozva állok az útkereszteződésekben. Néha mégis elég egy apró, elvétett mozdulat, és borul a világba, a magamba, az életbe vetett hitem, és órákig tudnám panaszáradatomat az éterbe kiáltani és sajnálni magam. Egyvalamit azonban a sok küzdelem, de leginkább a megtapasztalt, felfoghatatlan, kimeríthetetlen kegyelem megtanított nekem: Isten jó! Ez az origó! Egyedül Isten jelenlétében vagyok és lehetek hiánytalanul önmagam, csak Isten tenyerében nyugszik meg a szívem, csak Ő a vigasztalás a legmélyebb, legsötétebb időkben. Csak Istenben és Istennél lehetek igazán a helyemen!