A barátom is jöhet velem?

Megpróbálunk randit összehozni Isten és a fiatalok között...

A többi Istenen múlik – nyilatkozta Édes Gábor, a Budapest-Fasori Református Gyülekezet lelkésze annak kapcsán, hogy a múlt év decemberében rendezték a második ifjúsági konferenciát a Budapest-Fasori Református Gyülekezet templomában. 

Honnan jött az ötlet, hogy egybegyűjtsétek a fiatalokat?
Onnan indul a történet, hogy amikor idekerültem hatodévesként, a fiatalok felvetették, jó lenne más budapesti ifisekkel is találkozni. Ez volt az egyik impulzus. De magam is úgy gondoltam, nagy szükség van arra, hogy találkozzanak a fiatalok más református ifjúsági közösségek tagjaival, építsünk velük kapcsolatokat, beszélgessünk, s így többek lehetünk. Így került sor 2016-ban az első ifjúsági konferenciára, az IKON-ra.

Honnan érkeztek a résztvevők?
Budapest számos gyülekezetéből, az ifjúsági munkások és lelkipásztorok lelkesen reagáltak Facebook-felhívásunkra, s hozták a saját csapataikat, de sokan jöttek egyénileg is.  Mintegy 180-an voltunk.

El tudtatok érni olyanokat is, akik még csak keresők, mit sem tudnak Isten ajándékáról, a megváltásról, Jézusról?
Alapvetően nem a misszió a fő célja az IKON-nak, hanem az, hogy összegyűjtse a hitben járó pesti fiatalokat. Egyfajta plusz töltetet ad, hogy megerősödjünk, és aztán menjünk ki a világba. A mostani IKON előtt sokan kérdezték: „A barátom is jöhet velem?” Persze – mondtam –, hívjatok, akit csak tudtok. A mostani téma sem kifejezetten a kereső embert szólította meg, de arra kértem az előadókat, hogy hangozzék az evangélium, s az is épülhessen, akinek ez még „sötét folt.”
 

Csináljátok, de ne törjetek le

Mennyire vonzó egy XXI. századi fiatalnak Isten Igéje? A tavalyi imaéjjelen az egyik belvárosi templomban 50-60 diák volt jelen, ugyanakkor a Blaha Lujza téren hömpölygött a tömeg, fiatalok százai igyekeztek buliból buliba.
Ha abból indulunk ki, hogy papíron 600 ifis van Budapesten, s közülük a második IKON-ra 280-an eljöttek, ez számomra nagy dolog. Már 2016-ban kaptam szkeptikus jelzéseket: „Csináljátok, de ne törjetek le, ha csak 30-40-en lesznek.” Ennek az ötszöröse jött el. Én ebben azt láttam, hogy Isten mellénk állt. A második konferencia fordulópont abban az értelemben, hogy több mindent tudunk a hívogatásról, arról, hogyan szólítsunk meg embereket, s hogyan lehetne még több fiatalt elérni. Az a reményem, hogy jövőre még többen leszünk, de persze nem a számokért csináljuk.

Osztod azt a nézetet, hogy bajban van a kereszténység? Ha nem találnak a történelmi egyházak új missziós formákat, akkor menthetetlenül összezsugorodnak?
Nem osztom. Ki tudja, Isten nem ad-e olyan ébredést Magyarországra, hogy fölébred az is, aki mélyen horkolva alszik éppen. Az Ige is ezt mondja: „A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” (Róm 15,13) Ha Isten így biztat bennünket, akkor hogyne reménykednék? Hogy lennék én pesszimista? Szeretném reálisan látni a helyzetet, de nem szeretnék pesszimista lenni! Ha folytatódnak azok a tendenciák, amelyeket most tapasztalunk, lehet, hogy összezsugorodik az egyházunk. Valójában azonban nem erről van szó, hanem arról, hogy nyilvánvalóvá válik: kik azok, akik eddig is elkötelezettek voltak, és kik azok, akik nem. A népszámlálási adatok szerint több százezerrel csökkent a reformátusok száma. Nem gondolom azonban azt, hogy az elkötelezett reformátusok száma esett vissza 300 ezerrel. Közben sokan elhunytak, s lehetnek olyanok, akik korábban névlegesen voltak csak reformátusok, mert annak keresztelték őket, most azonban már nem vallják magukat annak. Nem félek, mert ha csökken is a létszám, az csak a megújulásunkhoz fog vezetni. Intő jel, hogy valami nincs rendben. Segítség abból a szempontból, hogy valamiből meg kell újulni! A csökkenésben a megújulás lehetőségét látom. Hiszen ha többekhez elér az a gondolat, hogy elfogyunk, akkor felvetődik a kérdés: „Miért? Megteszek mindent Krisztus evangéliuma terjesztéséért, vagy tehetnék én is többet?”


 

Hatvan éve még volt súlya

Az is figyelmeztető jel, hogy sok református templomban kevés a fiatal, a konfirmáció-előkészítőre járó iskolás, s egyetemi éveik során is sokan elszakadnak a gyülekezettől. Őket hogyan lehet visszahívni?
Jézus tanítása azért csoda és azért korszakalkotó, mert aktuális mindenkor. Ma is. Ha képtelenek vagyunk megmutatni azt, hogy ma is húsbavágóan fontos, s a mi életünkre is érvényes, amit Jézus 2000 éve elmondott, akkor nem tudjuk a fiatalokat megszólítani, sem visszahívni. De akkor igazából teljesen mindegy, mit csinálunk. Aktualizálni kell mindazt, amit Isten az Ő Igéjében mond! Az emberek ma is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. Nincs semmi új a nap alatt. Ugyanazokba a mókuskerekekbe szállunk be és hajtjuk meg jócskán magunkat. Ha a gyülekezeti és ifjúsági munkánk szintjén, valamint saját életünk és hivatásunk szintjén is megmutatjuk az aktualitását Isten Igéjének az ő Lelke által, akkor ez a folyamat jó irányba változhat. Ehelyett az emberek azt gondolják, „ez több ezer éves történet, abszolút nem érint engem”. S azért sem érinti meg őket, mert akik hirdetik, azok is néha hiteltelenné válnak. Elég elolvasni az interneten néhány cikket, és rájövünk, mennyire kiábrándító tud lenni egy keresztyén szubkultúra. Sok csalódás övezi a visszaélések miatt. Már én sem mondhatom a XXI. században, gyertek hozzám, mert lelkipásztor vagyok, s az, amit mondok, úgy van. Abszolút nem fogadják el. Hatvan éve még volt  súlya annak, ha a lelkipásztor mondott valamit. Volt hitele annak a szerepnek, amit a lelkipásztor képviselt a társadalomban. Ma már nincsen. És ezt a normaképző szerepét veszíti el egyre jobban az egyház.

Mi lehet a magyarázat?
Egyszerűen a technológiai fejlődés hozza magával azt az emberi magabiztosságot, hogy senkire és semmire nincs szüksége. Mindent tud mindenről. Azt gondolja, nincs szüksége Istenre sem.

Az Egyesült Államok lelkipásztorai, köztük Paul Washer, John Piper, Tim Conway igen markánsan figyelmeztetik a fiatalokat: egy egyszer elmondott ima nem garancia az üdvösségre. Ha valaki egy ifjúsági héten vagy evangélizációs alkalmon érzelmektől fellelkesülve elmondja a „megtérési imát”, ám az élete utána ugyanúgy folytatódik, mint előtte, azaz bulikon lerészegedik, váltogatja a partnereit, nem bántja a hazugság, akkor gondolkozzon el, valóban Krisztus megváltottja-e. Történt-e az életében egyáltalán valami? Amerikában komoly társadalmi vita zajlik erről, idehaza azonban nagy a csend. A Fasorban fordítanak figyelmet arra, hogy a fiatalok megvizsgálják hitüket, valódi-e?
Gyötrelmet okoz, ha valaki ingadozik a világ és Isten között. Mi azonban nem tudjuk megállapítani, hogy Isten Lelke kiben hogyan munkálkodik. A kérdés az, van-e valakinek Jézussal személyes kapcsolata. Isten Lelke vezeti-e őt vagy sem? Ez az, ami ellen magam is próbálok tenni, hogy ne legyen a fiatalokban ez a „kettős ügynök” effektus. Ahol keresztyén szülők gyermekei úgymond belenőnek a gyülekezetbe, mert kiskoruktól oda járnak, ott figyelni kell arra, hogy a fiatalok ne „örököljék” a hitet, mert nem is lehet. Személyes kapcsolatuk legyen Jézussal! Ezt mindenkinek magának kell megharcolnia. Nehogy az a helyzet álljon elő, hogy van gyülekezeti életem és van világi életem, és a kettő között nincsen túl sok átfedés. „A világban kiélem a bulizás és a dolgok iránti vágyaimat, jól kikáromkodom magamat, a gyülekezetben  meg visszafogott, rendes gyerek vagyok. Két arcot mutatok.” Lehet, hogy egy fiatalt az ifjúsági alkalmak érzelmi része fogja meg inkább. Esetleg az, hogy a barátja is idejár, vagy szimpatikusnak találja az ifjúsági munkást és a lelkipásztort. Az a kérdés, hogy néhány hónap elteltével rájön-e arra, a valódi hit jóval több, mint egy jó érzés. Meglátja-e Isten jelenlétének a jelét valakiben, s vágyik-e arra, hogy őt is Isten formálja. Nekünk az a feladatunk, hogy ezt a folyamatot segítsük. Odavezessük Jézus Krisztushoz. Megpróbáljuk ezt a randit összehozni Isten és a fiatalok között. A többi Istenen múlik.
 

Világító lámpások

 E téren is tanítjátok a fiatalokat?
Igen. Megpróbálunk mindenkinek a maga szintjén olyan közösséget adni, amelyre szüksége lehet a lelki érése szempontjából. Lehetőséget adunk az utcáról bejövőnek, hogy be tudja tenni a lábát, s ne legyen neki teljesen idegen, pláne ne riasztó az Isten országáról való beszéd. Aki szeretne továbblépni, azoknak bibliatanulmányozó kiscsoportokat hozunk létre. Egyen-egyenként figyelemmel kísérünk mindenkit, nehogy a nagy egészben elvesszenek az emberek.

Van erre erő?
Kell, hogy legyen. Találkoztam múltkor a boltban egy fiatalemberrel. Ismerősnek tűnt, ezért ráköszöntem: „Áldás, békesség!” Megkérdeztem tőle, mióta látogatja a gyülekezetet. Azt mondta: „Három éve, de én olyan hátsó padsoros vagyok.” Egy olyan ember, aki három éve idejár, mégsem ismertük meg őt. Nem tudjuk, kicsoda, csak látásból ismerjük. Bejött, kiment, volt vágya, hogy itt legyen, de nem mert megszólítani senkit, s őt sem szólította meg senki. Ha ezeket az embereket nem hívogatjuk, akkor a gyülekezet is egy sor  ajándéktól esik el. Ezért az ifjúsági munkában is szeretnénk minél többeket megszólítani, azokat, akik ott vannak a küszöb előtt.

Mit tapasztalsz, a Krisztust követő fiatalok boldogok? Mennyire látszik a hétköznapi életükön az, hogy nem a világ szerint hozzák meg döntéseiket?
Egy friss beszélgetés van előttem. Valaki arról mesélt, hogy azért csoda, amit keresztyénként megél, mert van tartalma és mélysége az életének. Elmondta, hogy az évfolyamtársait folyamatosan ugyanazok a témák foglalkoztatják: bulik, ki kivel jár vagy nem jár. Most például a filmvilág vn jelen erőteljesen, mindenki a filmekről beszél. „Én csak 8-ast adok rá, én csak 6-ost. Láttad ezt? Pfú, ha azt látnád!” Amikor Jézussal jár egy fiatal, többet lát a világból. Észreveszi, hogy ez csak színjáték, s hatalmas öröm a számára, hogy annak a másik, nem látható világnak a részese. De bármennyire látszik is, hogy kevesebb ez a világ, mint amit Jézus ad, mégis hatalmas sodrása van. Óriási kihívás ebben élő hitű keresztyénként élni.

Kitartanak?
Igen. A botladozások ellenére is. Viszont figyelnünk kell rájuk, főleg azokra a fiatalokra, akik nem biztos, hogy régóta járnak hitben. Talán már megtapasztalták, hogy ez jó, ez több, ez valóság. De nekünk nagyon meg kell erősíteni őket, hogy a kísértő helyzetekben azt tudják mondani: „Bocsánat, ez engem nem érdekel.” Amikor egy fiatal az identitását alakítja, az érzelmei egyszer így, egyszer úgy működnek, egyszer ezt akarja, máskor mást, a hormonjai is alig tudnak beállni normális kerékvágásba, nemhogy a hite, akkor támogatni kell. Nagyon fontos az ifjúsági munka, s azért ez a célja itt a Fasorban is az ifjúsági szolgálatnak. Ebben a formálódó időszakban szeretnénk nekik a lehető legtöbb segítséget megadni.

Tudnak a környezetükben világító lámpások lenni?
Igen. Hallom tőlük, hogy hívogatják az ifis alkalmakra barátaikat, Van, akitől azt a választ kapják: „Nincs jobb dolgod, nem találtál ki magadnak jobb foglalkozást?” S megvetik vagy nem fogadják el őket. De ez nem szegi kedvüket. Akik régebb óta vannak velünk, azokon látom, hogy ragaszkodnak a hitükhöz. Olyan döntéseket hoznak, amelyek egyértelművé teszik, Isten áll az első helyen az életükben. Nem buliba járnak, nem képzésekre, hogy a karrierjüket egyengessék, hanem imaalkalmakra. Gimiseknél is tapasztalom, hogy nyíltan vállalják, ők ifire mennek. Azt a jó gyümölcsöt látom náluk, hogy nem stresszelnek, nem szoronganak, nincsenek álmatlan éjszakáik. Megmutatkozik az egész életükön, hogy Jézust követik. Hiszek abban, hogy ma is tud egy fiatal bizonyságtevő életet élni. Már a középiskolában is. Magam is átéltem azt, hogy tizenévesként csoportot vezettem, ifjúsági találkozón vehettem részt mint szervező-vezető. Nem volt kérdés, hogy elérjem az osztályomban, ne káromkodjanak a jelenlétemben. Tudom, hogy a szívüket nem változtattam meg, de láttak arra példát, hogy lehet máshogyan beszélni, élni. Erre kell tanítani a fiatalokat. Hogy több van a kezükben, a szívükben és a mennyben, mint amit gondolnának. Nagyon fontos, hogyan néznek Istenre. Gyenge Istent látnak? Vagy azt gondolják, hogy a plafonon túl még pont elér az imádságom Istenhez, megpróbálok valahogy túlélni? Vagy a környezetemben azt az Istent mutatom meg, aki mindennél és mindenkinél hatalmasabb? A Mindenhatót.

 

 A konferenciát az EMMI-Emberi Erőforrás Támogatáskezelő támogatta.

Cseke Hajnalka