Mostanában sokat eszembe jut édesapám mondata, amit gyakran mondogatott nekem és három testvéremnek: „Jó nektek, gyerekek!” Ebből az egyszerű mondatból akkoriban csak annyit éreztem ki, hogy apukám valamilyen nehézséggel küzd. Olyan teherrel, amelyet nem tud teljesen megosztani velünk, közben mégis örül annak, hogy mi élhetjük a gondtalan gyermekkorunkat.

Aztán én is felnőtt lettem, saját gyermekeim születtek, és ez a mondat visszakúszott a múltból. Már értettem, mit élt meg édesapám, és tudtam: igaza volt. Valóban jó volt gyermeknek lenni. Pedig emlékszem, hogy akkor is voltak kihívások, gyermeki gondok. Mégis olyan gyerekkorom lehetett, amelyet nem terhelt meg valami, ami jó esetben csak a felnőttek vállát nyomja: a felelősség igazi súlya. Az a felelősség, amikor már az én döntéseimtől függnek helyzetek, megoldások, akár életek is.

Ahogy egyre többet foglalkoztam önismerettel és lélektani kérdésekkel, ez a felelősség még nyomasztóbbá, félelmetesebbé vált. Hiszen egyre több helyről ezt olvastam ki: minden rajtam múlik. A rám bízott gyermekek élete az én felnőtt döntéseimtől függ. Lelkigondozóként hasonló félelmekkel találkozom, amikor személyes megosztásokat hallgatok. Ott van a vágy, hogy a szülők, nevelők, gyermekekkel foglalkozó felnőttek a legjobbat adják a rájuk bízott – vagy még csak tervezett – gyermekeknek. De ott van a félelem is: mi lesz, ha valamit végletesen elrontanak?

Mit lehet kezdeni ezzel a félelmetes felelősséggel?

Általában elsőre úgy reagálunk rá, ahogyan egyébként is szoktunk a félelmeinkre. Harcolunk ellene erőből, és megpróbáljuk bebizonyítani, hogy nem fogunk elbukni, győzni fogunk, erősebbek vagyunk nála. Ennek a küzdelemnek azonban gyakran kifáradás a vége. Vagy a másik gyakori reakciót választjuk: kimenekülünk a félelmetes helyzetből, és megpróbáljuk másra hárítani a felelősséget. Esetleg egyszerűen elkerülünk minden felelősségvállalást. – Érezzük, tudjuk, hogy egyik sem jó megoldás.

A félelem mindig rossz tanácsadó, mégis gyakran át akarja venni felettünk a hatalmat és az irányítást. Sokszor könyörtelen döntési helyzetekbe sodor bennünket.

Amikor azonban már végleg elfogna minket a kétség, hogy nincs jó megoldás, akkor Isten Lelke megszólít bennünket: családban élőket, gyermekekkel foglalkozókat, és mindenkit, akit túlterhel vagy félelemmel tölt el a mai világ bűnbakkereső hozzáállása:

„Nem a félelemnek lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1,7)

Igen, nagy a felelősség. De nem kell úgy élnünk a felnőtt életet, és nem kell úgy gyermekeket nevelnünk, hogy közben a félelem irányít bennünket. A legnagyobb örömhír a felelősség terhét viselő felnőttekben is utat akar törni: felnőttként is mindig Isten gyermekei maradunk. Feladatra hívott felnőttek vagyunk, és közben szeretett gyermekek.

Úgy kapunk felelősséget, hogy közben mennyei Atyánk áll mögöttünk Lelke által. Jézus arra bátorít, hogy imádságban mindig, újra és újra menjünk ahhoz a mennyei Atyához, aki tudja, mire van szükségünk (vö. Mt 6,8). Egyedül ez a kapcsolat tud felszabadítani bennünket a „minden rajtam múlik” irreális terhe alól. Tudja azt, hogy mire van szükségem, hogy szeretetteli, valódi, gondoskodó, szükséget betöltő, felelősségteljes szülő lehessek.

Nem csak tudja, hanem kérhetem is tőle, hogy segítsen ilyen szülővé is lennem, nem félelemből, hanem örömből, a vele való biztonságos kapcsolatból táplálkozva.

Aki engem gyermekeként szeret, abban is segít, hogy én is egyre jobban megismerjem, megértsem a rám bízott gyermekeket, 

és a gyereknevelés kihívása közben még inkább növekedjek az én mennyei Atyámmal való kapcsolatomban.

Erre a felszabadító, evangéliumi igazságra sokszor emlékeztetni kell bennünket. Ezért, ha csak tehetjük, keressünk magunk mellé egy-két társat, akikkel együtt imádkozhatunk a ránk bízott gyermekekért, és azért, hogy megerősödjünk az erő, a szeretet és a józanság lelkében. Hogy egyre inkább azt tudjuk adni gyermekeinknek, amire valóban szükségük van. Hogy jó legyen nekik gyermeknek lenni.

Ahogyan nekünk is jó a mennyei Atya gyermekeinek lenni.

Némethné Bodnár Márta
A szerző református lelkész, a Dunamelléki Missziói Támogató Szolgálat családokért felelős referense.