Az elfogadás helye

Sokak szerint a legkülönlegesebb helyszín volt mind közül az idei Művészetek völgyében. A taliándörögdi református udvar látogatói szerint a Képtelen kert felszabadította a terheket cipelőket, közelített egymáshoz időst és fiatalt, és még az egyházzal szembeni előítéleteket is lerombolta.

Keresők és leterheltek, hívők és ateisták, idősek és fiatalok egyaránt megfordultak a taliándörögdi Képtelen kertben az elmúlt héten az idei Művészetek völgyében. Többen többször is visszatértek a református udvarba, amelyben egy kép nélküli kiállítás, igeösvény, irodalmi kávéház, koncertek és művészetterápiás műhelyek röpítették egy másik világba a látogatót. Volt, aki csaknem az egész délutánját itt töltötte, mások azért jöttek vissza, hogy az udvar minden részletét bejárják, befogadják, emésszék. Saját bevallásuk szerint sokat jelentettek nekik azok a beszélgetések is, amelyeket az élő könyvtárból kikölcsönzött református alkotókkal vagy éppen teológushallgatókkal folytattak. Akár szó szerint is, hiszen ahelyett, hogy elriasztotta volna őket a keresztény álláspont, készek voltak ők maguk is újabb beszélgetéseket kezdeményezni hívő emberekkel.

Minket is meglepett az érdeklődés és a nyitottság mértéke. Éppen fültanúi voltunk, ahogy egy fiatalember két barátjának azt javasolja az utcán: a református udvarba mindenképpen menjenek be, mert „az mindig olyan jó szokott lenni”. A vallástalan fiú később elmondta, jólesett neki, hogy itt megkínálták limonádéval, és bár szellemiségében távol áll tőle az udvar üzenete, számára is érdekesek az installációk, szereti a kert hangulatát, és élvezi, hogy teli van meglepetésekkel. Mi magunk is tapasztaltuk: valódi kérdések és válaszok formálódtak a látogatókban, igaz, ezeknek a jelentőségéről néha csupán egy könnycsepp árulkodott. Volt, aki meg is fogalmazta: a régi korokat idéző udvar nem más, mint egy mai eszközökkel életre keltett imaséta, ami arra hív, hogy így is menjünk végig rajta, rászánva az időt és a figyelmet. De meséljenek élményeikről maguk a látogatók!

Sok teherrel érkeztem ide. Az igeösvényen volt egy táska, amibe a nehézségeinket jelképező köveket lehetett rakni, hogy átadjuk azokat Istennek. Sokat jelentett nekem, hogy én magam tehettem a kövemet a táskába. Most végre először ebben az évben megnyugodtam, és ez az udvar sokat segített ebben. A házban például volt egy fehér szoba, ami számomra a megtisztulást jelképezi. Ahogy oda beléptem, nem volt fény meg semmi különleges, de olyan ragyogó volt az egész. Szükségem volt Istenre, és az a hely a közelségébe repített – igazán megható volt. Nemcsak én, hanem az egész családom feloldódott az itt eltöltött idő alatt, mindenki talált valamit, ami tetszett neki. Istenben pont az a különleges, hogy kis dolgokat is naggyá tud formálni. Itt is végig egyszerű dolgokkal találkoztunk, mégis sokat jelentettek számunkra. Például, miután megittam Szabó Lőrinc kapucsínóját, már tudom, hogy ha hazamegyek innen, verset fogok írni. (Varga Borbála Kincső)

Én nagyon szeretem az egyházamat úgy, ahogy most van, mindenféle tradíciójával együtt. Ennek ellenére látom, hogy a saját kortársaim nehezen értik és nehezen tudják magukénak vallani a keresztyén hitet és értékrendet. Meg kell találni a módját, hogy ők is értsék, persze, fontos, hogy az üzenetnek velősnek kell maradnia és közérthetőnek akkor is, ha más formát választunk. Itt is az Ige szól közvetlenül, csak új formában. Valamit talán megérezhet ebből, aki betéved ebbe az udvarba – a szeretetközösségből és a szeretetből mindenképp. Például azért, mert a kávé ingyen van, hiszen ez az egyház szolgálata. Ha nem mindenki érti is meg teljesen az üzenetet, de a lényegéből megérezhetnek valamit, és az vonzó lehet számukra. (Tarcsa Gusztáv Sándor)

Nagyon tetszett az a megközelítés, hogy az igefonal mentén a hamis istenképek mellett megjelennek az igaziak. Sokféle keresztény tanítással találkozom magam is, és tapasztalom, hogy sok félreértésre adhat okot az, ami a kereszténységben történik. Én magam hívő ember vagyok, és ahogy mentem végig a fonalon, azt éreztem, hogy segít a tisztázásban. Gyerekkoromban bennem is sokáig élt a mérlegelés képe, vagyis hogy Istent a jó cselekedeteinkkel ki lehet engesztelni. Ez akkor változott meg, amikor találkoztam olyan emberekkel, akiknek az életéből egyértelmű volt, hogy az Istent követik, de nem úgy gondolkodnak, ahogy én, mégis jót tesznek és értékesen élnek. Azóta már tudom, Isten szándéka velünk valami nagy boldogság – nem betörni akar minket, hanem kiteljesíteni. (Semsei Gábor mentálhigiénés szakember)

A régi kántortanító-ház konyhájában a női és a férfi lélek változásain keresztül pillanthattunk be abba, mennyi minden zajlik egy emberben – a tengertől a verőfényes napsütésig. Ugyanaz az ember egyszer így, egyszer úgy van, és az Isten így szeret minket. Ő lát egyedül egyben, mi egymást kevésbé, de ő így szeret és így fogad el. Kérdés, hogy amikor én ránézek egy másik emberre, vajon mit látok benne? Látom azt a gyönyörűséges értéket vagy csak a viharzó tengert? Annyi minden van egy emberben, mégis hajlamosak vagyunk a pillanatnyi állapota alapján rásütni, hogy ez az ember úgy, ahogy van, ilyen, pedig nem olyan. A másikról alkotott véleményünkben, persze, nemcsak ő van benne, hanem mi magunk is. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e tisztelni egymás értékeit, személyiségét, azt, hogy ő nem biztos, hogy úgy fog gondolni mindent, ahogy mi. (Ablonczyné Vándor Margit)

Egészen bigott ateista környezetben nőttem föl, ennek ellenére elég sokat foglalkoztam különböző vallásokkal. Belgyógyászati betegségek pszichoterápiájával foglalkozom, például daganatos betegekkel. Hiszek abban, hogy mindenkivel a saját vonatkoztatási rendszerén belül kell foglalkozni, ezért számos nagy vallás alapművét elolvastam. Azt tapasztaltam több kliens kapcsán is, hogy a református vallás a legrigidebbb, a legkevésbé megbocsátó az összes keresztény felekezet közül. Nyilván ez egy szűk keresztmetszet, mert én a kórossal találkozom. De ami ebben az udvarban fogadott, teljesen ellentmond ennek. Ez a kiállítás egyszerűen zseniális, ezekkel a versekkel, képaláírásokkal, amikért visszajöttem, hogy végigolvashassam őket. Mint ahogy Votin Dóra kiállítása – az ő munkái már tavaly is elbűvöltek. Nagyon megindító volt a kántortanító házában a fehér szoba is, amely az elfogadás helye. Különös: a legerősebb sztereotípia az, hogy nekem nincs sztereotípiám. Itt például kiderült, hogy amit én eddig a reformátusságról gondoltam, az bizony előítélet volt. Ebben erősödtem meg akkor is, amikor az élő könyvtárban egy teológussal beszélgettem Jób könyvéről. Változott az az istenkép, amit eddig az alapján a könyv alapján gondoltam. Boldoggá tesz, hogy a fiatal generációnak már más istenképet közvetítenek, mert így a jövendőbeli kollégáimnak is vélhetően kevesebb dolga lesz majd. (Valló Ágnes)

 

Képek: Füle Tamás, Jakus Ágnes