Mi viszi rá az embert, hogy hatvanhoz közelítve teológiára jelentkezzen?

Nem ma kezdődött a történet: 2000-ben elvégeztem a hittanoktató szakot Nagykőrösön, és már akkor biztatott dr. Nagy István professzor, hogy közvetlenségem és jó kapcsolatteremtő készségem miatt jelentkezzek a teológiára. Akkori lelkipásztorom, Hamar István is úgy látta, lenne helyem ebben a szolgálatban, így kezdtem el a tanulmányaimat Révkomáromban. Sajnos ott nem ismerték el a diplomámat, ezért átiratkoztam a pápai teológiára. Egyéni tanrendben tanultam, de egy családi válság miatt, illetve mert én nehezen boldogultam a héberrel és a göröggel, szüneteltettem a képzést. Maradtam viszont egyházi szolgálatban: hittant oktattam, egyházfi lettem a Szolnoki Református Egyházközségben és szerepet vállaltam a helyi Kékkereszt csoport munkájában. Ez utóbbi szolgálatban remek embereket ismertem meg, de sajnos veszítettem is el, mert az alkohol nem válogat. Hálás vagyok a megélt örömökért, a kudarcokból pedig tanulnunk kell. Máig emlékezetes egy olyan gyógyult fiatalember bizonyságtétele, aki előléptetést várt. Nem kapta meg, ezért úgy döntött, hogy újra a pohárhoz nyúl. De mire odáig ért volna, békesség járt a szívét, és hálát adott Istennek az életéért.

A kereszténység egyik nagy kísértése, hogy a bizonyságtételeknek ütősnek kell lenniük – de szerintem csak őszintének.

Az évek alatt újra megérlelődött bennem az elhívás a lelkészi hivatás iránt, ezért ismét jelentkeztem a teológiára, végül 2023-ban szenteltek lelkipásztorrá. Pápán volt egy Budapestről odakerült fiú, aki megkérdezte a többiektől, hogy ki ez az ősz hajú férfi, akik azt válaszolták neki: „Ő már negyven éve végzi a teológiát, csak nem merik kirúgni.” Ez a vicc azóta szállóige lett a diákok és az oktatók között.

Ekkor már jobban mentek a nyelvek?

Őszinte leszek: nem igazán, sőt  pánikoltam is kicsit. Viszont amikor elkezdődött a koronavírus-járvány, sikerült kidolgoznom a tanulási stratégiámat: minden nap szántam rá időt, reggel és este is 15-15 percet. Nem mondom, hogy minden vizsgám ötös lett – volt köztük az is! –, de hatalmas öröm volt számomra, hogy megszabadultam ettől a görcstől. Néhai Molnár János erdélyi professzor írta héber nyelvtanában: „Ha szereted Istent, érte még a hébert is megtanulod!” Úgy tudom, azóta a héberből kicsit könnyebb lett a beugró, ezért egyháztörténeti jelentőséggel is bírok! (Nevet.)

Milyen hitbeli háttérbe érkezett meg a lelkésszé válás gondolata?

Egyszerű családban, traktoros apa és szakácsnő anya gyermekeként születtem Öcsödön. Nem nevelkedtünk hitben, de forgattuk a Bibliát, az énekeskönyvet és Szikszai György imádságos könyvét, de nem nagyon ragadtak meg bennem. Eleinte tanár szerettem volna lenni, ám amikor édesapám látta, hogy a termelőszövetkezetbe érkezett egy vegyésztechnikus, aki vadonatúj Ladát, szolgálati lakást és jó fizetést kapott, azt kérte: legyen inkább egy „rendes” szakmám. A szolnoki Pálfi szakközépbe jelentkeztem vegyészképzésre, de harmadéves koromra nagyon szerelmes lettem, és úton volt a baba. A szüleim azt tanították, hogy vállaljuk a tetteinkért a következményeket: összeházasodtunk, és munkába álltam a papírgyárban, először segédmunkásként, majd tekercscsomagoló-gépvezetőként.

Gyönyörű fiunk született, akit még két gyermek követett, de a feleségem értelmiségi szülei mindig úgy gondolkodtak rólam, hogy elrontottam a lányuk életét. Végül 24 évesen, három közös gyermekkel elváltunk – a katonaságban nyolcan voltunk nősek, évekkel később minden házasság így végződött. A hittanoktatásban sok olyan gyerekkel találkozom, akiknek elváltak a szüleik. Én nem szégyellem szóba hozni, hogy a második házasságomban élek, és ilyenkor a nagyobbak mindig felteszik a kérdést, hogy mi a helyzet a gyerekekkel? Örömmel tudom mondani, hogy minden rendben. Még egy ilyen viharvert élet is segítség lehet számukra. Legalább háromszor találkoztam azzal, hogy az elvált szülők nem akartak elmenni a gyerekük ballagására, ha a másik ott van. Volt bőr az arcomon, hogy meglátogassam őket, és elmondtam, hogy a felnőtt emberek elválhatnak, de ha van gyerek, akkor életük végéig kötelesek együttműködni. És minden alkalommal sikerrel jártam.

A válás bűn, és milyen jó lenne, ha nem lenne ennyi törés az emberek életében, de ha már megtörtént, akkor a gyerekért muszáj megtenni, meg kell adni a tiszteletet a másiknak.

A válás után kezdtem el igazán gondolkozni azon, hogy mit rontottam el az életemben. Ebben az állapotomban hívott el keresztapám Billy Graham 1989-es Népstadionban tartott evangelizációjára, melyet messsziról, a „kakasülőről”, figyeltem. Ott voltam azok között, akik a lelkipásztor hívására lementek a színpadhoz, mert úgy éreztem, minden, amit hallottam, az személyesen nekem szólt, és kész vagyok befogadni Jézust a szívembe. Először keresztapám gyülekezetébe kezdtem járni Újszászra, később pedig Szolnokra, a már említett Hamar Pista bácsiékhoz.

Még papírgyári munkásként?

Nagyon szerettem ott dolgozni, 1981-től 1989 tavaszáig dolgoztam ott. Ezt követően kerültem felügyelőként a gyermekotthonba, amely nem volt ismeretlen terep számomra: diákkoromban vittünk oda bútorokat, segítettünk berendezni a szobákat. A gyermekotthonban ismerkedtem meg a második feleségemmel, aki az óvodásokat tanította – én az idősebb gyerekek között dolgoztam. Két évvel később új igazgató érkezett az intézménybe, aki támogatta az új nevelési formákat, mi pedig a feleségemmel úgy döntöttünk: nevelőszülők leszünk. Hat testvért vittünk haza, akik nagyon nyitottak voltak arra, hogy egyedül Jutka néni és Gyuri bácsi fogja őket nevelni. Megkaptunk egy önkormányzati bérlakást, amelynek a kulcsait 1991. december 24-én vehettük kézhez. Aznap délben ki is hoztuk a gyerekek holmiját az intézetből, és a taxis, aki elszállította őket, végig morgott, hogy ki az az őrült, aki szenteste napján pakol. Amikor elmondtam neki, hogy nevelőszülők vagyunk, megenyhült, végül pénzt sem fogadott el a szállításért. Később az intézet igazgatója beállított egy hatalmas karácsonyfával, amit együtt faragtunk bele a fenyőtalpba.

A saját gyermekek hogyan fogadták őket?

Mindenki jól, ahogyan azok a gyermekeink is, akik később születtek. Mindig testvérként tekintettek egymásra. Isten iránti hálával mondhatom, hogy semmit sem csinálnék másként. Egy idő után bekapcsolódtam a nevelőszülők oktatásába, a feleségemmel együtt több mint harminc gyermeket neveltünk fel – egyszerre tizenketten voltak a legtöbben, a sajátjainkkal együtt. Előfordult, hogy az egyik nevelt fiunkba belekötöttek egy szórakozóhelyen a cigány származása miatt, és a mi fiunk állt mellé megvédeni. Szoktunk tartani nagy családi összejöveteleket, és az egyik már felnőtt nevelt gyermekünk unokája nem ismert engem, ezért megkérdezte a nagymamáját, hogy ki vagyok. Amikor a nagymama elárulta, hogy a nagypapája vagyok, annyit mondott:

„Dikh, nem is tudtam, hogy fehér a nagyapám!”

Ezeket a pillanatokat nem pótolja semmi. A szülőkkel már nehezebb volt a helyzet: az egyik volt rokon perrel fenyegetett, amire csak annyit mondtam, hogy jöjjön el és nézze meg a gyerekeket. Amikor beállított egy tálca süteménnyel, és meglátta a legkisebbet, elsírta magát.

A Bárány család 1993-ban

Milyen gyülekezeti élet zajlik Szolnok-Szandaszőlősön?

A közösség remek környezetben helyezkedik el: jó értelemben véve falusias ez a városrész, nagy potenciállal rendelkező iskolával, ahol sok a hittanosunk és a nevelőtestülettel is szoros a kapcsolatunk. Ettől a tanévtől kezdve van saját hittanoktatónk, aki lefedi az egész hetet és lehetősége van a családok megszólítására. Szeptemberben mindig tanévnyitó bográcsozást szerveztünk a hittanos családoknak, júniusban pedig fagyizunk.

Az istentiszteleteken való részvétel változó: a legnehezebb időszakban hatan jöttek el, de volt, hogy több mint hetvenen töltöttük meg a gyülekezeti termünket. Szinte minden évben vannak konfirmandusaink. Hetente három alkalmunk van: hétfőn délelőtt és szerdán este bibliaórák, istentiszteleteinket pedig vasárnap délután tartjuk. Hangsúlyos szolgálatunk az itt lakók felé végzett diakónia, az Élelmiszerbankkal létrejött együttműködésnek köszönhetően egy szupermarketből tudjuk elhozni a tartós élelmiszereket. Mondhatni öreg motoros vagyok ezen a területen, hiszen az egyik rokonunk révén már a rendszerváltozás előtt benne voltam a SZETA-ban (Szegényeket Támogató Alapítvány – a szerk.). A szandaszőlősi gyülekezet mellett nemrég a Tószeg-Tiszavárkonyi egyházközségben is elkezdtem szolgálni, ahol szintén sok áldást tapasztalunk.

Milyen a lelkipásztori önmeghatározása?

Nagyon boldog vagyok, hogy a református egyházban lehetek lelkipásztor. Van sok minden, amit megáld az Isten, de olyan is, ami nem működik. Fontos, hogy ezeket a hit realitásával lássuk: ne magyarázkodjunk, ne mentegetőzzünk, hanem nézzünk szembe azzal, hogy vannak időszakok, amikor sivárabb az egyházi életünk. A szolgálatunkat alapvetően magvetésnek érzem. A mai ember egyik legnagyobb problémája, hogy összekeverjük életünk különböző területeit: azt, amibe nincs beleszólásunk, ami rajtunk is múlik, és ami egyedül csak rajtunk áll. Sokat beszélgetünk arról a presbitériumban, hogy milyen missziói áldást remélek egy idősotthonban végzett szolgálattól. Nekem ez azért fontos, hogy köszönetet mondjunk ezeknek az embereknek az életükért, a munkájukért.

Úgy gondolom, hogy jól tudok kapcsolatot teremteni és építeni, valamint könnyen szavaznak bizalmat az emberek. Volt rektorunk, Vladár Gábor mondta azt nekem: „Nincs két arcod, ugyanolyan vagy a szószéken, mint amikor lejössz onnan – maradj mindig ilyen!” A felszentelésem után megkérdezték, hogyan szólítsanak, én pedig viccesen azt válaszoltam: „Nagytiszteletű Gyurinak!”

Komolyabbra fordítva: a nagytiszteletű szép kifejezés, de csak Isten tehet azzá minket, nem mi magunk és még csak nem is a gyülekezet. Ha valaki nagytiszteletű akar lenni, legyen a szolgátok! – mondhatnám, parafrazeálva Jézus szavait.

Azt nem mondom, hogy mindenre van időm, de ugyanúgy részt veszek a rendezkedésben, a kert takarításában, az élelmiszerszállítást pedig kifejezetten szeretem. Aktívan részt veszünk a városrész életében, fáradozunk érte, ahogyan azt Jeremiás kérte a babiloni fogságban lévőktől. A jövő egyházát is látom ilyenkor, hiszen jó kapcsolataink vannak itt, nyitva állunk a betérők előtt és mi is kimegyünk az emberek közé.

Mi az, ami leginkább ki tudja hozni a sodrából?

A méltánytalanság, a terelés, és az, amikor valaki nem vállalja a felelősséget a tetteiért. Amikor magyarázkodik, vagy nem mond el mindent. A családban nagyon fontos volt az őszinteség és az egyházban még nagyobb szerepe van annak, hogy egyenesek legyünk egymáshoz. Amikor elkezdtem a szandaszőlősi szolgálatomat, szerveztem egy „kibeszélő show-t”, ahol tényleg mindenki elmondhatta őszintén az észrevételeit a gyülekezet életéről.

Afféle Szólj be a papnak! különkiadás?

Olyasmi! Volt, amikor belülről sírtam, nevettem, vagy éppen szégyelltem magam az elhangzottak miatt. De a következő alkalommal már egy panaszt sem hallottam, csak arra volt szükségük az embereknek, hogy kertelés nélkül beszélgessenek.

Mit jelent a szolgálatában a plusz élet- és munkatapasztalat?

Talán könnyebben találok megoldásokat bizonyos élethelyzetekre, valamint jobban tudom priorizálni a feladataimat. A nevelőszülőségben megtapasztaltam, hogy furcsa fogalom a magánélet: van is meg nincs is, mindig jönnek vendégek hozzánk. A legfontosabb, hogy a saját bűneimből és áldásaimból is tudtam növekedni. Az elhívó igém nagyszerűen összegzi mindezt, melyet Pál apostol Timóteusnak írt első leveléből kaptam meg, az első részből, a 12-17. verseket:

„Hálát adok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak. Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.”

Képek: Dezső Attila, Füle Tamás, Szolnok Megyei Néplap