Vannak veszteségek, amelyek után az életünk visszavonhatatlanul megváltozik. A reggel ugyanúgy eljön, az utcán elindulnak az emberek, a telefon megszólal, és a környezetünkben minden folytatja a maga megszokott ritmusát. Bennünk azonban valami megszakadt. Egy hang, amelyet többé nem hallunk; egy tekintet, amelyet hiába keresünk; egy kéz, amelyet már nem érinthetünk. A gyász különös tapasztalata, hogy miközben az élet megy tovább, az összetört lelkünk számára az idő egy időre megáll.

Ennek az útnak az elején talán még fel sem fogjuk, mi történt. Összezavarodottan, kissé bódultan, óriási energiákat mozdítva tesszük a dolgunkat, lépésről lépésre haladunk. S közben éles fájdalommal tör ránk az üres szék látványa, elhunyt szerettünk tárgyainak mozdulatlansága. A hiánya egyre nagyobb erővel lesz valóságos.

Mintha sötétség borulna ránk, pedig még nappal van. Mintha egy ismerős házban kialudtak volna a lámpák, mintha csak egy mécses pislákolna: minden a helyén maradt, mégis bizonytalanul tapogatózunk. Nem látjuk, merre vezet tovább az út. Talán azt sem tudjuk, akarunk-e egyáltalán továbbmenni.

A gyász ilyen sötétség. Nem pusztán szomorúság, hanem egy egész világ elvesztése, amelyben valaki fontos helyet foglalt el. Ezért nem lehet egyszerű mondatokkal elintézni, és nem lehet megszabni, mennyi idő alatt kellene megszelídülnie. A szeretetkapcsolat nyomot hagy bennünk, és a tátongó hiány éppen azt mutatja meg, milyen mélyen kötődtünk ahhoz, akit elveszítettünk.

Ilyenkor Isten is távolinak tűnhet. Talán kérdezzük: hol volt, amikor mindez történt? Miért engedte meg? Miért nem hallgatta meg az imádságunkat?

Márk evangéliuma is sötét órákról beszél:

„Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig. Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” „Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét. Ekkor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Amikor pedig a százados, aki ott állt vele szemben, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Márk 15,33-35, 37-39.)

Jézus a kereszten függ. Megrendítő, hogy ez a kérdés a Megváltónk ajkáról hangzik el:

„Én Istenem, miért…?”

A zsoltár szavaival fordult Atyjához a kereszten, kínjait nem rejtette el előle, és ezzel mintha a mi miértjeinket is a világba kiáltaná. Jézus példájában bátorítást kapunk arra, hogy a kérdéseinknek is helye lehet Isten előtt. A veszteségben lévő szív is kimondja, hol hangosan, hol magában: miért?

Talán még a templomba is nehéz belépni. Megijedünk saját csendünktől, amelyben az üresség kong, vagy a viharos erejű dühünktől, mely a halállal szembeni tehetetlenségünkből fakad. Talán még a szégyen köntösét is ránk terítik, mert merünk sírni, gyengék és sebezhetők lenni, mert lehet, csak kérdezni tudunk.

De ki bírja el kérdéseinket? A fájdalom mélyén olykor nehéz megragadnunk Őt, de Jézus nemcsak elbírja, hanem kész dialógusba is lépni velünk. Jézus megszólal, de nem úgy, ahogy várnánk.

A történetben a kereszt beszél: Jézus szenvedése nem pusztán együttérzés az emberrel: önmagát adja értünk, hordozza bűneink büntetését, végigmegy a halál útján, és legyőzi azt. Krisztusunk jól ismeri a minket beborító vigasztalan állapotunkat.

Tudja, milyen az, amikor ránk törnek az emlékek, a befejezetlen beszélgetések, és azok a mondatok, amelyeket már nem mondhatunk el. Visszagondolunk az utolsó találkozásra, egy türelmetlen válaszra, egy elmaradt látogatásra.

„Bárcsak, több időt töltöttem volna vele. Bárcsak, elmondtam volna, hogy szeretem.”

Ahogy a gyász zajlik, a bűntudat is feltörhet. Újra és újra végiggondoljuk, mit tehettünk volna másként.

Vannak szavak, tettek, mulasztások, amelyeket valóban megbánhatunk és Isten elé vihetjük, kérhetjük a bocsánatát. A hamis bűntudatot viszont, ami gyötör, elképzelhető, hogy azért hordozzuk, mert a fájdalom magyarázatot keres, és könnyebbnek tűnik magunkat hibáztatni, mint elfogadni, hogy teremtmények vagyunk, nem Mindenhatók. Jézus keresztjénél mindkettővel megállhatunk. Krisztus szíve nagyobb a mi szívünknél, a múltunknál. Van bocsánat arra, amiben valóban bűnt követtünk el, és végtelen irgalma megnyitotta előttünk a kegyelem útját, hogy a megválaszolatlan kérdéseinkkel és a jóvátehetetlennek tűnő emlékeinkkel együtt is Mennyei Atyánk karjaiba kuporodjunk. Krisztus kereszthaláláért Istenhez tartozhatunk.

Olyan ez, mint amikor valaki mécsest gyújt egy elsötétült szobában, a kis fényben lassan-lassan felismerjük, hol vagyunk, kihez tartozunk, és hová tehetjük a következő lépést.

Krisztus keresztje a vigasztalásunk forrása a gyászban. Még nem tünteti el az éjszakát, de megmutatja, hogy Isten szeretete az éjszakában is elér bennünket.

A százados kimondja: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!”, éppen abban az órában, amelyben minden elveszettnek látszik.

A felismerés a kereszt alatt születik meg.

Nem akkor, amikor minden világos, nem akkor, amikor a fájdalom már elmúlt, hanem a halál közelében.

A gyász útján is lehetnek ilyen pillanatok, amikor valaki úgy ül mellénk, hogy nem akarja megmagyarázni a veszteségünket. Nem történik semmi látványos, hiszen a Szentlélek munkája gyakran csendes. Nem mindig úgy vigasztal, hogy a fájdalmunk egyszerre eltűnik. Csak erőt ad a következő reggelhez, csak segít elfogadni egy kinyújtott kezet, egy olyan jelenlétben, amely nem akarja siettetni a gyógyulást, hanem együtt lép, mozdul, lélegzik velünk. A Szentlélek munkája szelíden – mintha egy apró fény gyulladna a belső szobánkban – imádsággá formálja a kimondhatatlan sóhajtást, és felszakad a szívünk mélyéből: Akkor is bízom benned, Uram!

Hinni nem azt jelenti, hogy többé nem sírunk, hanem hogy a könnyek között is bizonyossá válik: Isten kezében van az életünk akkor is, amikor mi nem tudjuk elképzelni, hogyan lehet így tovább élni.

 

Jézus története nem ér véget a keresztnél. A harmadik napon megnyílik a sír és feltámad a halálból.

A halál ellenség, mégsem a halálé az utolsó szó. Krisztus feltámadása azt hirdeti, hogy Isten hatalma nagyobb a halálnál, az Ő szeretete nem ér véget ott, ahol a mi földi lehetőségeink lezárulnak.

A feltámadás ígérete nem követeli tőlünk, hogy úgy tegyünk, mintha nem hiányozna az, akit szerettünk. Inkább megtart bennünket akkor is, amikor a saját erőnk végéhez érünk. Azt ígéri, hogy Krisztusban a halál sem választhat el bennünket Isten szeretetétől, és hogy eljön a nap, amikor Isten letöröl minden könnyet a szemünkről. A kereszten Isten belépett a sötétségünkbe, húsvét reggelén pedig kinyilvánította, hogy amikor még nem látjuk a hajnalt, kapaszkodhatunk abba, aki feltámadt a halálból: Győztes Krisztusunkba!

Nagy sötétségben az ember mécsest gyújt. A veszteségben is megjelenhet egy reménysugár, ami nem több, mint egy alig pislákoló láng. Aztán ahogy gyógyul a szív, a mécses fénye lassan hajnalba olvad. Nem azért, mert az éjszaka nem volt valóságos, hanem mert az éjszaka nem tarthat örökké.

A gyász útján nem kell egyetlen nagy lépéssel eljutnunk a sötétségtől a fényig. Elég, ha Krisztus kezét fogva megtesszük a következőt, megerősödve abban, hogy földi létünkben, a legsötétebb éjszaka sem lehet erősebb annál, aki életre kelt a sírból. Ő pedig azt ígérte nekünk, hogy elhozza az Ő országát. Az életünk oda tart, ahol „Éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké.” (Jelenések könyve 22. rész 5. vers)

Ő a mi életünk világossága most és mindörökké!

 

 

Képek: Füle Tamás, Kovács Marcsi