Az Isten kertjében ezernyiféle fa törekedett az ég felé. Egyik karcsú volt, gyönyörű lombozattal, mások zömök óriások, kérgesek, erősek, terebélyesek. Valamennyi hatalmas, mind iszonyú erővel törekedett a magasba. Lombozatuk fenséges koronaként ékeskedett, ezernyi fonatként futott ágaikon tele lakókkal, énekes dalnokokkal.

Ám néha favágók jöttek és fákat vittek el. Nem azért, mert szükség lett volna rájuk. Betörtek a vastag falakon, lerombolták a kerítést és elorozták a fákat. Némelyiket csak megcsonkították, sokat viszont tőből kivágtak. Teljesen értelmetlen volt a munkájuk az Isten kertjében.

A sok óriás között volt egy terebélyes fa. Sok csemetéje volt már. Köztük a legfiatalabb, melyet közvetlenül maga mellett, a gyökerei között nevelgetett. Annak is voltak már apró, fiatal kis hajtásai. Észrevette a Nagy fa, hogy annak apró ágai éppen úgy állnak, mint az övéi. A Pici lombja hasonló volt az ő alakjához. A napfényben látta ezt meg, amikor az árnyékuk a földre vetődött. Egy nagy árnyék, mellette egy kis árnyék, szinte egyforma. Nézegette kicsinyét az óriás, nagyon tetszett neki. Egyébként is szeretett csemetéiben gyönyörködni. Játszottak a szellővel, és furulyáztak vele.

Egyszer azonban őket is meglátogatták a favágók. A legfiatalabb csemetét kiszaggatták a földből, és elvitték. Sírt a Nagy fa és mellette a többi csemete. Válaszul a Nagy fa gyökerei még erősebben fonták körül kis fiait és azok is őt. Mélyre hatoló gyökereivel vizet szívott fel, azzal itatta kincseit, azok pedig a földből különböző ásványi anyagokkal látták el anyjukat. Etették őt. Szüksége is volt rá a Nagynak, mert nehezére esett összeállítania a kellő energiát. Ahogy napra nap és éjre éj telt, hetek, hónapok, évek, egyre nehézkesebbé vált számára a fotoszintézis. Nem értette, hogy miért. Pedig a vizet szorgalmasan szívta gyökereivel, erősen kapaszkodott. Nem akarta idő előtt csemetéit kiszolgáltatni sem a szélvésznek, sem a viharnak. Törzsével takarta kincseit a favágók elől.

Ahogy gondolkodott helyzetén, észrevette, hogy már nem látja a fák csúcsait, sem a csillagokat. Elveszítette tájékozódó képességét. Hol is van ő az erdőben? Körülötte nagyobbak lettek a fák. Szemei előtt már csak törzsek vannak, és neki csak kis lombja és apró ágai maradtak. Ezeken nincs annyi énekesmadár. Néha megpihennek rajta kis időre, aztán tovaszállnak. Nem bírja őket sokáig. Még a kis madarak is terhet jelentenek neki. Felette a nagy fák suhognak, terelik a szelet lombjaikkal. Széthajtják leveleikkel, meg fütyültetik, majd megbeszélik egymással a szél útjait.

Nem furulyázott többé a Nagy fa, csak vérzett. Kiszáradt. Levelei lehullottak. Már csak gyermekei éltették. Nem tudta elsírni bánatát, hiszen már nem volt mivel. Csupán egy tönk maradt belőle. Mikor kis csemetéjét kitépték a favágók, az ő főgyökerét is megsértették. Azt, amivel csemetéjét táplálta, etette, legdrágább kincsét itatta. Most nem tudott mit tenni. Megmaradt részével az eget bámulta, hátha ad még számára esőt az ég. Hátha valami csodás, életet adó vizet bocsát rá a menny.

Ezekben a napokban jött a kertész. Megállt a fatuskó előtt, nézte némán. Majd csendesen egy zsoltárt kezdett énekelni felette. Egy ősi fohászt:

Oh Izráelnek pásztora, hallgass meg!
Te, aki vezetted Józsefet, mint juhnyájat,
jelenj meg fényeddel és világíts e fának.
A te arcod világosságával, szeretetével borítsd be e fát,
hogy végre megszabaduljon a vértől, a fertőzött sebtől,
a szárazságtól.
Egyiptomból termő, fiatal fát hoztál ki.
Megtakarítottad ezt a földet és ezt elültetéd.
Helyet egyengettél előtte, és gyökeret eresztett,
és ellepé a földet.
Hegyeket fogott el az árnyéka, és a vesszei olyanok lettek,
mint az Isten czédrusfái.
Sarjait a tengerig ereszté, és hajtásait a folyamig.
Miért rontottad el annak gyepűit, hogy szaggathassa minden járókelő?
Pusztítja azt a vaddisznó, és legeli a mezei vad.
Oh Seregek Istene! kérlek, térj vissza, tekints alá az egekből
és lásd és tekintsd meg e fát!
És a csemetét, a mit jobbod ültetett, a sarjat, melyet felneveltél!
Elégett a tűzben, levágatott; ha haragudnál rá, ő elveszne.
Elevenítsd meg és ő imádja a te neved.
Seregek Ura, Istene! Állítsd helyre e fát, világoltasd rajta a szereteted fényét, hogy megszabaduljon! (80. zsoltár)

Majd lehajolt hozzá a kertész, fogott egy rongyot és egy vödör vizet. Lemosta a megmaradt tönköt. Kimosta belőle a rárakódott mocskot, és egészen a gyökeréig átdörzsölte, megfürdette a fát, akinek már levelei sem voltak, melyek zizegjenek. De hitt az imában és a kertész szeretetében. Ámulva figyelte, ahogy a kertész lehajol előtte, a koronátlan fa előtt, és megmossa a gyökereit. Titokban, odalent, a földben új gyökerek eredtek, új forrást találtak,   és még több gyökeret kerestek, melyekkel összekapaszkodhattak. Megértette a néhai óriás, hogy ma már nem isteni a kert, de a kertész kezében lenni jó, még lombkorona nélkül is. Legalábbis addig, míg Istené lesz újra a kert.

Képek: Füle Tamás