A Budapesti Történeti Múzeum és a Dunamelléki Református Egyházkerület együttműködésében létrejött kötetet Békési Sándor a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánja, illetve Marosi Ernő a MTA Művészettörténeti Kutatóntézetének akadémikus professzora mutatta be.

A 470 oldalas, keménykötésű kiadvány a kiállítás anyagán és kapcsolódó tanulmányokon keresztül mutatja be a dunamenti református kulturális örökséget a reneszánsztól egészen napjainkig. Megismerteti a 19-20. századi történelem sorsfordulóiban újraszerveződését, misszióját, köztük a szegénygondozásban, betegápolásban, az oktatásban, az ifjúsági mozgalmakban vállalt szerepét.
A mű bemutatását követően Farbaky Péter, Fogarasi Zsuzsa, Kiss Erika, Kiss Réka, Millisits Máté és Szacsvay Éva kurátorok tartottak szakvezetést a kiállításon, mely meghosszabbított nyitvatartással, 2010. március 21-ig várja a látogatókat.

A megjelent kötetről Békési Sándort kérdeztük:

Dékán úr, a kiállítás katalógus-kötetét Ön az elsők között vehette kézbe. Mi volt az első benyomása?

Az első benyomás az volt, hogy mennyire új szempont szerint mutatja be a református egyház történetét. Nagyon szép a kiadvány, kivitelében, a képzőművészeti emlékek megválasztásában - igazán kellemes meglepetés. A tartalmában pedig, olyan szempontok jöttek elő, amelyek ismeretlenek voltak számomra is. Az egyház  történetének olyan megvilágítását adták, amelyek lelkesítőek, amelyek tényleg egy komoly hagyományba helyezik a mai helyzetünket is. Egy folyamatba. Nagy ünnepe a kulturális emlékezetnek, hogy ez a kötet kijött.

Van kedvenc része, kedvenc korszaka ebben a kötetben?

Nagyon is. Az egyik pont a legkorábbi időszak, utaltam is arra, hogy igazán nem 1517-től kezdődik, hanem a magyar humanizmustól ered. Ennek az egyháztörténetnek a hatása, hiszen Mátyás udvarában valami nagy dolog kezdődik. Európában is egyedülálló, az a reneszánsz, amit ő kiépített az udvarában, majd az utódai is. Amíg ez az udvar fennállhatott, neves humanisták voltak itt, külföldiek, és magyarok, együtt dolgoztak, sőt itt a Duna mentén egy új platonikus akadémia is kezdte bontogatni a szárnyait. Tehát a vallási megújulás is a reneszánsz korában kezdődik, a XV. században éppen úgy, mint a humanizmusnak a felfutása. Sajnos, a mohácsi csatavesztéssel ez a folyamat derékba tört. Mátyás udvara, annak hagyománya is elpusztult, a könyvtárat kifosztották, és megszűnt. Hatásában azonban tovább élt a református egyház kezdeti történetében.

Melyik lenne a másik kedvenc időszak?

A másik kedvenc időszak, amiről kevesebb szó esik, ez a XVIII. század. A XVIII-XIX. sz. fordulója. Ami megfog ezekben a történetekben hogy - mint például a kurátorok, - az egyház döntéseiben részt vevők nem teológusok, nem lelkészek, hanem úgymond világi foglalkozású emberek, és az ő tevékenységük az, ami mozgatja az egyházi életet. Ez a XVIII. XIX. századra jellemző. Szép korszak, ahogyan ötvöződik a klasszikus ókori eszme, a kálvini polgári kormányzásnak a világával, illetve magával a kálvini teológiával. Ez egy izgalmas téma.

Említette dékán úr, hogy nem a lelkészek domináltak ebben a korban. Ha jól vettem ki a beszédéből, dékán úr a jövőt is ebben látja, hogy a reformációt nem feltétlenül a lelkészeknek a vállán és munkájára hagyni.

Így van. Lehet látni a folyamatot, hogy a XVIII-XIX. sz. elején a világi elem sokkal nagyobb súlyban vesz részt az egyház irányításában, mint a lelkészi vezetés. Hiszen - gondoljunk csak a nagy kurátorokra - egy Teleki Józsefre vagy olyan irodalmárokra, mint Kazinczy, és lehetne tovább sorolni. Vagy miniszterelnökre a XIX. században, akik beleszóltak az egyház irányításába. A püspöki hivatal, a püspök neve így el is törpül, nem is tudjuk, ki volt. De azt tudjuk, hogy volt pl. egy  Misztótfalusi Kis Miklós, egy teológus műveltségű nyomdászunk, de hogy akkor ki volt a püspök, nem nagyon tudjuk.

Megfordul viszont ez a folyamat, különösen az 1881-es alkotmányozó zsinattal megszületik az egységes magyar református egyház. Ez nagyon jelentős lépés volt, mert sok mindent összefogással lehetett megoldani. A közalapnak a létrehozása, a paritásnak a tisztázása, a választási rendszer, és így tovább. Csak ezzel együtt bizonyos szabadságát is veszítette a helyi gyülekezet. Erről már akkor, abban a korban a kortársak sokat írtak. És azt látjuk, hogy megerősödik a lelkészi hivatali rendszer. Egyfajta piramis csúcsaként már a püspöki hivatal rendszere bomlik a legegyszerűbb gyülekezetekig, az egyházközségekig. Tehát felborult az az  ekkléziológiai alap, hogy gyülekezetekben él az egyház. Most már mindent a felülről döntenek el oly módon, hogy már nem találunk igazán az egyházi vezetés mellett világi képviselőt. Paritás az csak egy névleges dolog  lesz. Különösen a XX. sz. második felében azt látjuk, hogy paritás van, mindig van egy főgondnok a püspök mellett, de ez már csak inkább cím, semmiféle hatása az egyházi életre nézve nincsen. Kirakat.

Mondhatjuk azt, hogy éppen a kötet megjelenése, a kiállítás maga, jó példa arra, amikor a laikusok és az egyház összefog?

Így van, nagyon jó példa. Azért is mondtam azt, hogy a kulturális emlékezetünknek ez egy csodálatos ünnepe. Csak a katalógust kell kézbe venni. Lám, kik készítették a különböző tanulmányokat? Történészek, muzeológusok, irodalmárok, rengeteg ember munkája van benne, akik értik ezt. Értik az egyház életét különböző szempontokból. Az ő hangjuk nem érvényesül az egyház irányításában. Egyszerűen csak egy ilyen - mint említettem - névleges dologgá lett. Úgy lehet fogalmazni, egy kicsit sarkítva, - de így érdemes ma már csak sarkítva fogalmazni, ez adja talán az igazságot, - hogy most is reformációra van szükség, tehát az egyház megújulására, és ezért mondtam azt, hogy a világi értelmiségnek, a kurátoroknak, tehát a paritásból a világi elemnek nagyon nagy szerepe van, ha nem a legnagyobb. Ha lesz reformáció az egyházban, azt valószínűleg ők fogják megtenni. Szüksége van a lelkésztársadalomnak is, hogy egy ilyen dinamikus mozgalom beinduljon még akkor is, ha ez rengeteg feszültséggel jár.

Pete Violetta