Itt ülünk az esperesi irodájában. Két ciklust átívelő szolgálata során beleláthatott számos gyülekezet életébe, egyházkerületi és országos szinten is foglalkozott kérdésekkel. Mit lát tovább viendőnek, és min szükséges változtatni? Máshonnan közelítve: miben szeretné a folytonosságot képviselni, és miben a reformot?

Az egyház nem pusztán falakból és szervezetből áll, hanem olyan közösség, amelynek intézményi keretei és rendje azt szolgálják, hogy a gyülekezetben újra és újra megtörténjen a Krisztus-esemény: Isten megszólítson bennünket az evangélium által, és átformálja az életünket. Sok örömmel és nehézséggel találkoztam az utóbbi tizenkét évben. A legfontosabb tapasztalatom az volt, amikor valahová megérkeztem, hogy mindig várják az emberek, hogy meghallgassák őket, mert mindig vannak őket foglalkoztató kérdések. Ezért beszélek az utóbbi időben beszélgető egyházról. Végig azt képviseltem közegyházi szolgálatomban is, hogy ezek a beszélgetések gyülekezeti, közegyházi és a református egyház szintjén is megjelenjenek.

Az esperesi vagy esperes–főgondnoki értekezletek közül mindig azok voltak a legjobb alkalmak, ahol valódi párbeszéd alakult ki. Ez nem mindig jelentett egyirányúságot, hanem jelentette annak az örömét, hogy tudunk ezekről együtt gondolkodni.

Az egyházi élet elsősorban az evangélium hirdetéséről szól. Arról, hogy a gyülekezetek Krisztus jó hírét elmondják, megéljék azon a településen, ahol vannak. Az egyházmegyének, az egyházkerületnek, a Zsinatnak az elsődleges célja az kell, hogy legyen, hogy ezt a munkát támogassa és szolgálja. Volt olyan érzésem, hogy a gyülekezeti valóság és a közegyházi valóság elszakadt egymástól, és voltak olyan pillanatok, amikor ezek közeledtek egymáshoz. A folytonosságot abban kell erősíteni, hogy a testületeink minél inkább a gyülekezetek életét szolgálják. A tematikus éveink valóban megpezsdítsék a gyülekezetek életét például az ifjúsági munka, a hitoktatás vagy az imádság tekintetében. Kifejezetten jó kezdeményezésnek tartom azt a megszakítás nélküli imaláncot is a tisztújításért, amiben ezen a héten vagyunk. Anyagi javaink is azért adattak, hogy a gyülekezeti életet tudjuk szolgálni velük. E nélkül felesleges bármit is kapni, venni, birtokolni.

Ebből adódik, amin változtatnék. Gyakran találkozunk olyan kérdésekkel, amelyek a gyülekezetek életében nem értelmezhetők, mert ott nincs hozzá szakértelem, ebben pedig a közegyháznak kell segítenie. Lehet azt mondani, hogy minden gyülekezetnek legyen rendezett gyűjteményi leltára, de ahhoz kell egy szakember, aki ezt megcsinálja. Ahelyett, hogy az ilyen feladatokat is a lelkipásztorra és a főgondnokra terhelnénk, hatékonyabb, ha erre létrejön egy csapat az egyházkerületben, akik megérkeznek egy gyülekezetbe, és segítik az ott lévőket.

Az egyházkerület életében nagyon jók a már elindult szolgálatok: a Missziói Támogató Szolgálaton belül a családokkal vagy a hittanoktatással foglalkozó munkaág. Őket erősíteni kell, mögéjük kell tenni azokat a szakelőadókat, akik megvannak, csak talán nem számítottunk rájuk eléggé. Egyházkerületünk sokszínűsége messze meghaladja bármelyikünk egyéni lehetőségeit, ezért hiszem, hogy közösségben gondolkodva és együtt munkálkodva szolgálatunk is gyümölcsözőbbé válhat.

Püspökjelöltsége kapcsán beszélt arról, hogy esperesi szolgálatára ráláthattak esperestársai, akik közül hatan támogatásukról is biztosították. Felmerül, hogy nem érzi-e, hogy akár a status quo foglya lenne a megválasztása esetén?

Esperestársaim közül többen nyugdíjba vonulnak, így hogy lehetnék ennek a foglya? Az igaz, hogy az esperesekkel – nemcsak Dunamelléken – valóban jó a kapcsolatom, ami abból fakadhat, hogy azokon a területeken, ahol találkozunk, mindig kölcsönösen segítjük egymás munkáját. Valahogy úgy adódott az egyházkerület életében, hogy sok feladat engem talált meg: rám bízták vagy valaki más nem vállalta, vagy magam szívesen vállaltam. Azt láthatták meg az esperestársaim, hogy amit rám bíztak, azt a feladatot elvégeztem, és mindig teljes transzparenciával végeztem a szolgálatomat.

Azok a beszélgetések, amelyek egy éve kezdődtek, nem arról szóltak, hogy kizárólag az esperesek keressék meg, hogy közülük ki legyen a következő elöljáró, hanem arról kezdtünk el beszélgetni, hogy vajon megtaláljuk-e azt, aki a következő időszak egyházkerületi vezetője, püspöke lesz. Ebben a beszélgetésben formálódott a gondolat, úgy látták, alkalmas vagyok erre a szolgálatra. Ezt elhárítottam magamtól, majd ismét megkerestek ugyanevvel a kéréssel, már nem csak esperesek, hanem egyházmegyei főgondnokok is, akik az elvi támogatásukról biztosítottak. Azt mondtam erre, hogy a gyülekezetek választanak, nem a közegyház. Amikor fölmentem Mátraházára, az egyházmegyénk lelkészi hetére, ott a lelkipásztorok kérdezték meg ugyanezt. Akkor is azt mondtam, hogy a gyülekezetek választanak, kértem őket, hogy figyeljünk arra, hogy közösen mit mondanak a gyülekezetek, milyen irányba mozduljunk.

Ez a kérdés úgy is felvetődik, hogy az egyház, az egyházkerület számára mi lehet az irány. Milyen kép él Önben a jövő egyházáról?

Egy ókori görög nyelvész azt mondja: a párbeszéd a békesség szóból ered. Tehát ahol békesség van, ott megindul egymás között a párbeszéd. Az elmúlt időszak egyházunk életében viharos volt. Ezért először békességre van szükség, a békességben párbeszédre van szükség, és ebben a párbeszédben pedig mindenkinek a szavára számítunk. Amikor megállunk beszélgetni, akkor pedig rögtön el is kell csendesedünk.

Az emmausi tanítványok is elmondják a panaszukat, a reménységüket, felvállalják a könnyeiket, és utána Jézus elkezdi értelmezni nekik az írásokat. Ebből fakadhat a gyülekezeteink, egyházmegyéink, egyházkerületünk mondanivalója is: az Isten Jézus Krisztusban bűnbocsánatot és új életet készít az ember számára.

Különös volt számomra a mohácsi Ráday Tanulmányi nap, ahol az egyik előadó azt fejtegette, mi lehetett az a szentlelkes pillanat, amikor az írott Ige, magyar nyelvű igehirdetésként értő fülekre talált és egy nemzet az evangélium felé fordult. Persze, ebben benne van az anyanyelv, a fájdalom, Mohács, de mindez valójában kairosszá vált. Én ezért imádkozom, hogy az Ige, ami ma már számos kommunikációs eszközön elérhető, személyes, megtérésre buzdító szóvá váljon. Sokat kell tenni az igehirdetésekben való megújulásért.  A lelkipásztorok számára biztosítani kell a felkészülés csendjét. Nagyon sok feladata van egy lelkésznek, ám a legfontosabb, hogy újra és újra odaszánja magát az igehirdetésre, és odaáll az Isten elé, imádkozik, hogy mit akarsz, Uram, mondani. Az evangélium hirdetésből fakadhat az egyházunk megújulása. A meglévő sok szép rendünket pedig egy mederbe kell terelni. De azt világosan látnunk kell, hogy az egyház nem a miénk, hanem Jézus Krisztusé, és a Szentlélek újíthat meg bennünket.

Említette, hogy nehéz időszakon van túl az egyházunk. Ön szerint mit lehet tanulni ebből? A Ráday Házban tartott, még nem hivatalos jelölti beszélgetésen például azt mondta, fontosnak tartja a bizalom helyreállítását és a püspök számonkérhetőségét. Hogy lehet a sebeket gyógyítani, és jó irányba változtatni az egyház társadalmi megítélésén?

Elsősorban az őszinte beszéddel. Amikor az egyházunk krízishelyzetben volt, mi itt, az északpesti egyházmegyében több alkalommal beszélgettünk. Nem elhallgattuk, hanem meghallgattuk akár Püspök urat, akár egymást. Csak ezek a beszélgetések nem mindig voltak reflektorfényben, pedig izgalmasak, erőteljesek voltak, és sokkal nagyobb hatásuk is lett volna, ha közbeszéddé válnak.

Egyébként a helyi gyülekezetek hitelessége erő. Ezt tapasztalom Pomázon is, de például az egyházmegyénkhez tartozó Százhalombattán is. 2024 tavaszán az egyik iskola tanárai, a diákok szülei és az önkormányzat is egyöntetűen azon a véleményen volt, hogy az intézményüket a református közösség vezesse. Nem is nagyon értjük, mi történik ilyenkor, amikor egyik oldalról azt érezzük, szinte elfogyunk, és aztán egy kisvárosban megtörténik a csoda. Helyi szinten a kapcsolattartás és a bizalom az egyházról alkotott képre is jó hatással van.

Felmerült az is az elmúlt időszakban, hogy a hívek várják, hogy társadalmi kérdésekben állást foglaljon az egyház. Ön szerint kell-e a hangunkat hallatni, és ha igen, miben?

Kell. Néha beleszorulunk abba, hogy az egyház elnémul. Steinbach püspök úr kísérletet tett arra, hogy a zsinati munkában legyenek tanulmányi előadások, reflexiók a társadalmunk életére, vagy éppen olyan kérdésekben való megszólalás, amely napi közéleti kérdéssé válik. Ebben tettünk egy apró lépést. És hogy hogyan szólaljunk meg? Azokban az általános keresztyén kérdésekben, amelyek itt kopogtatnak az ajtónkon, ne pusztán reformátusként, hanem proaktívan, keresztyénként szólaljunk meg. Sokkal hitelesebb és erőteljesebb a keresztyének közös megszólalása, amikor abban a testvéri egység is megmutatkozik, mint amikor az egyes felekezetek külön-külön hallatják a hangjukat. Ilyen az a kezdeményezés is, amely a szívhangrendelet körül megjelent. Bölcs volt Püspök úr, hogy nemcsak református emberként, hanem keresztyén emberként szerette volna megfogalmazni üzenetünket.

Kicsit beszéljünk még a püspöki szerepről! Ön szintén a Ráday Házban az esperesi szolgálatot az adminisztráció szóval írta le, mely azt jelenti, hogy mások szolgálatát segíti. Miben több ennél a püspöki vezetői szerep?

A Ráday Házban is utaltam rá, hogy az elmúlt időszakban voltak olyan helyzetek, amelyekben kifejezetten iránymutatóan kellett döntenem vagy gondolkodnom. Az egyházkerületünk jelenlegi vezetésében a víziót, az elképzelést, az utat az egyházkerület elnökségében vagy egy szűkebb kabinetben fogalmazták meg. Ezért is mondtam, hogy az esperesek ennek az adminisztrációjában vettek részt. Magam ezen szeretnék változtatni, hogy a válaszok azokban a munkaközösségekben, szakterületeken is megfogalmazódjanak, ahol erre ajándékot kapott emberek szolgálnak, így az ő elképzelésük is bekerülhessen a döntéshozatalba.

A következő év elején valóban le kell fektetnünk egy erre a beszélgetésre épülő egyházkerületi programtervet, amely nem feltétlenül csak azt jelenti, ami itt, az asztalomon fekszik. Az ember, amikor készül, ezeket a sarokpontokat természetesen megfogalmazza. Azt is, hogy hogyan jutunk el odáig.  Ám nem mondhatjuk, hogy lesz ötven, száz vagy ezer célunk, hanem hogy mi az az öt-hat, amit bizonyos határidőkkel meg tudunk valósítani, ahová meg tudunk érkezni.

Magam is gondolkodtam már ezeken, de nem az íróasztal mellett fogalmazódtak meg ezek a sarokpontok. A cselekvési tervhez például megkérdeztem az egyházmegyénk szolgálóit, hogy például az egyházmegye missziói előadója hogy látja a misszió helyzetét gyülekezeti szinten, egyházmegyei szinten, egyházkerületi szinten. Megkerestem a katechetikai előadókat, hogy ők is röviden írják le a saját területükről ugyanezt. Én csak a saját egyházmegyénk anyagait tudom hozni, de azt várom, hogy minden egyházmegye anyagaiból meghatározható lesz az a cselekvési terv, amely az egyházunk jövőjét szolgálja.

Ahogy a vezetésről beszél, feltételezem, hogy a feladatok delegálása sem esik nehezére. A visszajelzést is jól fogadná másoktól? Mit tenne, hogy ne veszítse el azt a képességét, hogy meghallja ezeket, és hogy legyen elég bizalom a beosztottjaiban Ön felé, hogy kimondhassák, ha valamit másként látnak?

Lelkész társaim óva intettek, hogy maradjak meg ilyennek; volt, aki azt mondta, ő csak olyat látott, akit bedarált a rendszer. Látjuk, hogy embert próbáló feladat esperesnek, püspöknek lenni. Ahhoz, hogy megmaradjon az ember embernek, fontos a családja. Anélkül ugyanis nem megy, hogy biztonságot kapjon, hogy megértsék, hogy kritikusak legyenek vele. Ez utóbbi mindig a legnehezebb. Amikor az ember vasárnap lejön a szószékről, és ott ül vele szemben a fia vagy a lánya, és kanalazza a levest, ami ott és akkor elhangzik, az a legőszintébb szó. Nyilván a szeretteitől az ember máshogyan hallja a kritikát, és máshogyan tud rá reagálni, mint a szolgatársaitól vagy a beosztottaitól. Meg kell kérdezni az északpesti egyházmegye lelkészeit, hogy ezekben a szituációkban hogyan reagáltam. Nem esnek ezek a dolgok jól, de el kell hordozni őket. Amikor arról beszélünk, hogy élhető és szolgáló közösségben vagyunk az egyházmegyénkben, akkor abban voltak konfliktusok, feszülések is, a nehéz úton mindig végigmentünk, nem álltunk meg félúton. Ám attól, hogy az út végére érkeztünk egy adott kérdésben, nem lettünk egymás ellenségei.

Hogy lehet ezt elérni?

Például úgy, hogy elfogadom azt is, hogy születik mondjuk egy olyan egyházmegyei bírósági határozat, amivel nem értek egyet. Esperesként soha nem mondtam meg, hogy milyen ítélet szülessen egy eljárásban, hanem delegáltam a feladatot három bíróra. Ha a testület meghozta a döntését, azt tudomásul vettem és beleálltam, nem kezdtem el hangoztatni a saját véleményem, hanem úgy láttam, hogy a testület ebben a kérdésben bölcsebb volt, mint én.

Fel szokott vetődni az a kérdés is, hogy hogyan lehet elválasztani a pásztori funkcióban a lelkigondozást és a fenyítést. A válasz erre is az, hogy őszinteséggel. Ha valaki beült ebbe a székbe, akkor elmondtam neki, hogy eddig a pontig tudok segíteni neked, és addig minden segítséget megadok. Ha ettől a ponttól a másik oldalra billen a dolog, akkor el kellett fogadnia, hogy nekem onnantól kezdve más feladatom és felelősségem van. Aki ezt elfogadta és a bizalmába fogadott, akkor ez így is történt: addig a pontig segítettem, utána pedig – nem megbántva, nem elárulva valamit belőle – ha szükséges volt, a megfelelő eljárásokat lefolytattuk. Ilyen őszintén. Ráadásul mindig imádkoztunk, és nem úgy váltunk el, hogy egymásnak az ellenfelei vagyunk.

Nagy viharok voltak tizenhárom évvel ezelőtt ebben az egyházmegyében. Az egyik kritika pont az volt, amit egy idős lelkipásztor fogalmazott meg, hogy az egyházmegye életében egy nagyon szűk kör szolgál, ugyanaz a hat-nyolc ember. Ez szíven ütött engem. Azóta tudatosan vezetem egy táblázatban, hogy mindenki szolgáljon. Száztíz lelkész van az egyházmegyében, és nincsen olyan, akit ne kértem volna meg szolgálatra – mindenkire számítok: legyen az igeszolgálat, előadás vagy épp a gyülekezet bemutatása a Kálvin Kalendáriumban.

Az egyházkerület vezetésében kire számítana? Azt már elmondta, hogy Szathmáry Gergely jelenlegi presbiteri főjegyzővel, főgondnokjelölttel szívesen dolgozna együtt. Van elképzelése a lelkészi főjegyző személyéről?

Azért nem mondok nevet, mert ebben a pillanatban nincsen név. A főjegyzők tekintetében visszafogottabb vagyok. Nem azért, mert ne tudnék abból a körből, akik közel állnak hozzám, valakit megnevezni. Azért gondolkodom még mindig, mert azt szeretném, hogy az egyházkerületünk vezetősége ne egy szűk kör legyen. Ne feltétlenül egy egyházmegyéből kerüljenek ki a vezetők. Nem is kvóta szerint gondolkodom, tehát nem arról van szó, hogy akkor kell egy másik egyházmegyéből lévő. Azt szeretném, hogy minél szélesebb körből legyen a vezetőség. Amikor az első egyházmegyei tanácsot tizenkét évvel ezelőtt összeállítottuk, akkor is ezt tettük: szempont volt, hogy legyen benne szórványban élő lelkipásztor, nagy gyülekezet lelkipásztora. Kegyességi szempontból is sokszínű volt a testület, persze, nem ez volt az elsődleges, hanem hogy ezek az emberek alkalmasak is voltak a feladatra.

Azt is megtapasztaltam, hogy mit jelent, amikor a főgondnok valódi szolgatárs, bajtárs. Dr. P. Tóth Zoltán személyében mélyhitű, szolgálatkész társat kaptam. A presbiteri szolgálattal kapcsolatos feladatokat teljes mértékben magára vette. Főgondnok úr elkészített egy tervet, és azt kérdezte tőlem: mi a véleményed erről lelki szempontból? Az is az ő feladata volt, hogy ki legyen a helyettese, kivel szeretne együtt dolgozni. Így gondolom most is, hogy az egyházkerületi főgondnok tegyen javaslatot arra, hogy ki legyen a presbiteri főjegyző, a püspök pedig arra, hogy ki legyen a lelkészi főjegyző.

Ravasz László mondta valahol az emlékirataiban, hogy a főjegyző tekintetében azt választotta, hogy az a legkarakteresebb személy legyen, akivel neki együtt kell tudnia dolgozni. Nem az a jó munkamódszer, ha a vezetésben jelennek meg a fékek és ellensúlyok. A fékek és ellensúlyok rendszere a már említett számonkérhetőségben kell, hogy legyen. Így a főjegyzőt az alakuló egyházkerületi közgyűlés fogja megválasztani januárban. Az én elképzelésem, hogy aktív, valódi karaktert, színt képviselő főjegyzője legyen az egyházkerületnek.

Van valami, amit még szeretne megosztani?

Az a vágyam, hogy valóban imádságban és az Istennel való párbeszédben születhessen meg az a döntés, ami már az Úristennél megvan, és a presbitériumok ezt ki is nyilvánítják.

Még hadd mondjam el azt az örömömet, hogy éppen a mai napi ószövetségi Ige az, amiért én lelkész lettem: „Fiaim, ne tétlenkedjetek! Hiszen titeket választott ki az Úr, hogy az ő szolgálatára álljatok, neki szolgáljatok és áldozzatok.” (2Krón 29:11) Ha a lelkipásztorságon belül valamifajta feladatba iktatnak be, akkor ezt készséggel elfogadom, de az alapidentitásom, a hivatásom a lelkészségre vonatkozik. Amikor gimnazistaként egyik kora reggel ezt az igét olvastam, beleremegtem, mert személyes szóként hallottam. A mai napra felüdülés volt, amikor újraolvastam és ma is ugyanúgy beleremegtem, mint akkor.

Képek: Füle Tamás

Lovas András gondolatait részletesebben az Evangéliumi Megújulás, Nyilas Zoltán elképzeléseit pedig a Beszélgető Egyház Facebook-oldalak tartalmain keresztül ismerhetik meg. A Parókia portál közegyházi tisztújítással kapcsolatos írásait ide kattintva találják, a cikkek kínálata folyamatosan bővül.