Református egyház, „kegyelmi ügy” és kommunikáció

A református egyház szolgálatában a beszéd minősített helyet foglal el, hiszen nincs olyan közösségünk, melyben hetente legalább egyszer, vasárnap ne hangozna el ihletett beszéd, igehirdetés, mely hitünk és egyházlátásunk szerint egyházi életünk középpontja. S számos olyan alkalmunk van, amelyek célja, hogy szellemi igényességgel, közérthetően magyarázzuk hitünk igazságait, keressük együtt a választ életünk mindennapi és alapvető kérdéseire.
A „kegyelmi ügy” kapcsán ezek miatt is szembeötlő az egyházi kommunikáció lefagyása. Ki az, hol van az a szereplő, felület, melynek feladata lenne ilyen helyzetekben megszólalni és megszólaltatni, tájékoztatni, álláspontokat ütköztetni, teológiai összefüggésbe helyezni azt, ami történt és történik? Bárkinek is lenne ez a feladata, ezt a munkát sem egyenként sem együtt nem végeztük el.

A probléma az egyházi élet több, különböző rétegét érinti. Elöljáróban néhány egyházi kommunikációt nehezítő körülmény:

  • A kommunikációs felületeket működtető szakmai szereplők nem tartoznak a vezetők „legbelsőbb körébe”.
  •  A vezető körül mindig megjelenik a szervilizmus valamilyen foka.
    A konkrét eseménysort tekintve pl. a „nincs ügy, nincs itt semmi látnivaló” hozzáállása. (Pedig attól, hogy az „ügy”-ből politikai érdekből csináltak harci eszközt, még érdemben kell foglalkozni a hatásvizsgálattal, és szükséges kommunikációs stratégiát alkotni.)
  • Meghatározó ok, hogy a kommunikáció szereplői egzisztenciális függésben, adott esetben számos korábbi negatív tapasztalat birtokában mérlegelik a mozgásterüket, az őszinteség elfogadható mértékét. Ki szembesíti a vezetőt a kommunikációs deficittel? Különösen akkor, ha az elvárások rendre hatalmi pozíciókból érkeznek a sajtómunkások felé.

Így azután nem-egyházi portálokon, digitális felületeken folyt a számonkérés, a kétségbeesés, a magyarázkodás.
Egyházi sajtónk valójában ritkán látta, látja el ezeket a feladatokat. Egyszer-egyszer átcsúszik a közvetlen egyházbírálat, de általában, alapvetően igényesen ugyan, de protokoll bemutatóként tudósít. Az egyház vezetése, s talán a gyülekezeti világ is leginkább ezt várja tőle. Ami ezen túl van, illetve megelőzi ezt, s nincs aktuál(egyház)politikai vonatkozása: a belső nyilvánosságban feldolgozott erkölcsi, teológiai, életvezetési témák, példamutató életutak bemutatása. Elismerésre méltó, minőségi munka ez, és sokat segít a hitbeli tájékozódásban, a gyülekezeti munkában, de nem pótolja azokat a tereket, ahol indokolt vagy indokolatlan félelmek nélkül beszélhetnénk meg feszítő ügyeinket.

Kerüljük az eltérő álláspontok ütköztetését, ami a „világi sajtóban” természetes. Annyira féltjük az egységünket, a jó hírünket, hogy inkább hallgatunk, ha valahol, valakikkel baj van, ha olyan érdekellentétek, stratégiai, teológiai különbségek jelentkeznek, melyek azt a látszatot (?) kelthetnék, hogy egyházunkban baj van, veszekedés, méltatlan viták zajlanak. Így hát ezek legfeljebb zárt kommunikációs csoportokban folynak. Gyengének érezzük magunkat a nyílt teológiai, egyházkormányzati vitákhoz, s attól félünk – nem ok nélkül –, hogy a nyilvánosságra került ellentéteket a külső nyilvánosság olyan erővel kényszeríti bele a saját értelmezési kereteibe, hogy azok félreviszik a valós és közös egyházi igazságkeresést. A félelem nem indokolatlan, hiszen a nem-egyházi közvéleményt a progresszív médiumokon keresztül évtizedek (?) óta uralja az a megközelítés, hogy a történelmi egyházak a társadalmi haladás ellenségei, hiteltelenek, el kellene tűnniük a társadalmi térből, a politikát meg kellene szabadítani befolyásuktól, s legfeljebb annyiban van jogosultságuk, hogy a vallás privát gyakorlásában segítséget nyújtanak.
Hivatalos egyházi portáljaink óvatosságból tompított élekkel, általános érvénnyel, igei tanításokba csomagolva jelenítik meg azt, aminek közöttünk másként kellene lennie, amin változtatni kéne.
Az egyházon belüli nyilvánosság általában maga is fogékonyabb a nem-egyházi hangokra az egyházunkat érintő ügyek tekintetében is.
Két jellemző példát hozok erre. A 2022-es népszámlálás vallási adatai a történelmi egyházak tagságának jelentős csökkenését mutatták ki, s ezt egyházi önvizsgálat, kétségbeesés és/vagy nem-egyházi káröröm követte. Miközben évek óta közöttünk nyilvános a választói névjegyzékben nyilvántartott tagok számának sokkal jelentősebb csökkenése.

A másik ügy az egyházi 1%-os adófelajánlások ügye. A felajánlók számának 2024-es csökkenését számos médium az egyházak hitelvesztésének bizonyítékaként, a „kegyelmi ügy” következményeként tálalta. Alapos utánajárás kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a NAV – megváltoztatva a korábbi szabályozás rendjét – a felajánlók közül törölte az abban az évben nullás bevallást benyújtókat, s így fordulhatott elő az, hogy bár számos új felajánló jelent meg a katolikus és a református egyháznál is, és a felajánlott összeg is növekedett (11%-kal), mégis kevesebb támogató jelent meg a statisztikában (2023: 350 338 fő; 2024: 331 834 fő.). Erről részletes elemzés jelent meg a „Pénz és egyház” kötetben.

Balog Z. (2026). Gyülekezet és/vagy intézmény.
Az egyházfinanszírozás mindennapi kérdései és erkölcsi dilemmái.
Literáty, Z. (szerk.) (2026). Pénz és egyház (o. 202-220). Dunamelléki Református Egyházkerület


A Károli Gáspár Egyetem Hittudományi Kara ugyanis 2025 tavaszán előadássorozatban vitatta meg az egyház anyagi gazdálkodásának gyakorlatát, melyet egy kiadványban a Zsinat elé tárt. Ebben a mindenkori kormányzattól, államtól függés anyagi kérdéseivel néztünk szembe. A könyvbemutatót és a könyvet az egyház pénzügyeire egyébként különösen érzékeny sajtótermékek teljes érdektelensége övezte és övezi. (A 2025-ös és a legfrissebb adatok pedig további dinamikus növekedést mutatnak, s mára megközelíti a 400 ezret a reformátusoknak felajánlók száma.)
Az a finomhangolt igemagyarázatos tanítás, melynek belső nyilvánosságunk igenis újra és újra teret ad, nem elég hangos, nem éri el az ingerküszöböt. És valljuk be, a legritkábban van cselekvésben, látványos változásban megnyilvánuló következménye.
A Szentírás radikális. Talán, ha az alkalmazása is az lesz, akkor nagyobb átütőerőt fognak kifejteni ezek az írások is.
A kegyelmi ügy „kezelése” egyházunkon belül jól példázza ezt a kommunikációs állapotot. Az így támadt vihar felkészületlenül ért mindannyiunkat. Hogy is lehetett volna ez másként?
Bár teológiai magyarázatokat többet is olvashattunk egyházi és azon kívüli médiumok felületein, de a vélemények valódi ütköztetésére nem került sor. Mindenki mondta a magáét.
Az elmúlt majd három évben saját belső egyházi köreinkben többen – köztük én magam is – vállaltuk a megszólalást, álltunk a kritikus kérdések elébe. Ahol lehetett, ott beszéltünk minden égető egyházi és egyházpolitikai kérdésünkről, de valahogy erőtlenek voltak ezek a próbálkozások. Végső soron a „mondjon le!”, „ne mondjon le!” döntésére szűkültek le az akciók, s a lendület hamar kifulladt. Újabb és újabb fellángolást csak a nem-egyházi médiumok figyelmet fenntartó kísérletei váltottak ki. Úgy tűnik, ami kívülről jön, az betalál, ami belül történik - ebben az esetben az önvizsgálat és bűnbánat -, s üzenetté lehetne kifelé is, az nem érkezik meg a címzettekhez.

Kevés kivételtől eltekintve mi sem egymással beszéltük meg a problémákat, hanem ki-ki a saját egyetértő közegével. Saját személyes szerepemet tekintve a legnagyobb terhet az jelentette, hogy egyszerre voltam, vagyok felfokozott mértékben lelkileg, érzelmileg érintett, megtört, a bűnbánat útját kereső ember, és maradtam egyházkormányzói pozícióban, döntési, hatalmi helyzetben lévő szereplő. Nehéz látni a vezető bűnbánatát azoknak, akik egyébként függenek tőle. S vezetőként akkor is dönteni kell személyes sorsokat, anyagi viszonyokat érintő ügyekben, ha vannak, akik a legitimitást megkérdőjelezik, a bizalmat megvonták. Közben pedig félreérthető döntésekből az a látszat keletkezik, hogy a kritikát szankciók követik.

Ezért is vagyok különösen hálás a lelkészi kar, a presbiterek, a gyülekezetek azon részének, akik nem ignorálták önvizsgálatra indító és önvizsgálatot, bűnbánatot gyakorló megnyilvánulásaimat, melyeket az elmúlt két és fél évben tettem (a hivatkozásokat lásd később). S azért is hálás vagyok, hogy voltak, vannak olyan fórumok, melyek az egyház vezetésének felelősségét, s személyesen az én a felelősségemet, a református egyház közéleti szerepvállalását, egyházunk belső és kifelé irányuló életét vizsgálták (lásd a Parókia portálon megjelent cikkek egész sorát).

PARAKLESZISZ – Az Írások vigasztalása - Somogyi Péter (február 22.)
Dizájner - Bogárdi Szabó István (február 27.)
Istenkeresésünk a válságban -Lovas András (március 4.)
A megváltó arcú társ: a kegyelem - Szabados Ádám (március 11.)
Kegyelmet csak egy vétkesnek lehet adni Kodácsy Tamás (március 11.)
Három év szolgálata mérlegen - (március 12.)
A megújulás útja - Szabados Ádám (június 7.)
Továbbmenni az úton (június 10.)
Hol van az ő Istenük? - Visky András (szeptember 21.)

A vitára nyitottságot fejeztek ki ezek a fontos közlések akkor is, ha legtöbb esetben visszhangtalanok maradtak az ilyen hangok, valóságos párbeszéd nem alakult ki. 

A Zsinat lelkészi elnökségéről 2024 februárjában egyetlen püspöktársam felszólítását is figyelembe véve kész voltam lemondani.
Tettem ezt bűnbántból, személyes felelőségemet felismerve és elismerve. 
 
 
„Hol marad meg ebben az evangéliumi tisztaság és mérce, és hol lépi ezt túl? Amikor ez mérlegre kerül, számos olyan helyzet jut eszembe, amikor a cél, amiért a közéleti befolyásomat érvényesíteni akartam, helyes volt – ahogy megtettem, az a lelkület nem volt helyes. Amikor úgy gondolom, hogy az én saját súlyom, értékem, teljesítményem a döntő, akkor abból gőg lesz, nem hálaadás az Istentől kapott áldásokért.”
 
 
Tettem ezt annak érdekében, hogy egyházunk országos vezetésében ne legyen szakadás, s annak ellenére, hogy bár nem kértem erről titkos szavazást, a 27 egyházmegye vezetése elsöprő többséggel azt kérte, hogy maradjak. Viszont a zsinati elnökség nem formális, reprezentatív megbízatás, hiszen ők ketten, - püspök és főgondnok – irányítják az időközben hatalmasra növekedett országos szervezeti és intézményrendszert, mely közvetlen, napi kapcsolatban van az állami- és kormányzati illetékesekkel. Súlyos személyi és pénzügyi döntéseket hoz, s legmagasabb szinten képviseli kifelé egyházunkat. Ezt a széles körű felelősséget megterhelni a viták kereszttüzébe került személyemmel, még többet ártott volna egyházunknak, mint amennyit ártott. A másik oldalon állt és áll az az érv, hogy saját vezetőinkről csak mi dönthetünk, s ha engedünk külső nyomásnak, akkor ezután bármikor lehet – az algoritmusok korában játszi könnyedséggel – olyan vélt vagy valós közhangulatot teremteni, mely ellehetetleníti a választott vezetőt. Azok, akik testületi döntéseikkel megerősítettek a püspöki tisztségben, leginkább ettől a veszélytől akarták megóvni az egyházat. Elfogadták bocsánatkérésemet, s nyomatékosan kérték közéleti szerepvállalásom kritikus átgondolását. Ezt én magam is szükségesnek tartottam és tartom. Személyemről és hivatalomról ebben a tekintetben azt tartom és tartanám a legrosszabb forgatókönyvnek, ha lemondtam volna, s az egyházban ezen túl nem változik semmi, illetve, ha maradok, és úgy nem változik semmi.
 
Közben a külső nyilvánosságban azt kérték számon rajtunk, az „egyházon”, leginkább annak vezetésén, hogy nem adunk helyet vitáknak, rosszul vagy egyáltalán nem kommunikálunk. Utóbbi elmarasztalásban van némi igazság. A kegyelmi ügy köré kreált politikai viharban az egyház országos vezetése (a Zsinat Elnökségi Tanácsa: négy püspök, négy főgondnok) – az egyetlen böjti körlevél kivételével - valóban nem tudott együtt megszólalni. Egyedül pedig egyikünk sem akart, mert nem volt, nincs egységes álláspontunk a történésekkel kapcsolatban. Talán nem volt helyes ez a magatartás, de a korábban nem tapasztalt erejű külső média -és politikai nyomás hatására így döntöttünk. Nem szerettük volna, ha ez az ügy olyan megosztottságot eredményez az egyházon, s annak vezetésén belül, amely lehetetlenné teszi a közös szolgálatot. Kezdettől fogva visszautasítottuk azt a megközelítést, mintha olyan „hitvallásos helyzetbe” kerültünk volna, ahol csak egyetlen helyes, Isten igéje szerinti döntés lehetséges, s ezen az egyház léte múlik. Utóbbit nevezik a teológiában status confessionis-nak, hitvallásos helyzetnek. Ma is azt gondolom, hogy ez hamis beállítás, még akkor is, ha vitára érdemes és alkalmas emberek is aláírták 2024 februárjában azt a bizonyos „hitvallásos” nyilatkozatot.
A református egyház belső gyengeségeinek, bajainak orvoslása nem a püspökök vagy főgondnokok személyén múlik, hanem a belső közösségi akaraton, melynek, ha elég erős, előbb utóbb enged az egyház vezetése is. Erre is van példa. (Egyházunk közvéleményének többsége és vezetése például együtt gondolja azt, hogy felül kell vizsgálnunk a progresszív ideológia által fogságba ejtett nemzetközi egyházi szervezetekben tagságunkat. Ez hitvallásos kérdés, mert a bibliai-keresztyén antropológia alapkérdéseit érinti, s lelkipásztoraink, presbitereink részéről komoly elvárás, hogy az egyházvezetés ebben határozottan foglaljon állást. Bízom benne, hogy világos lépéseket teszünk ezen a téren, s az egyházkormányzati ciklus utolsó zsinati ülésén a férfi és nő házasságának kérdésében eddig is kötelező szabályokat megerősítjük.)
A konkrét kegyelmi ügyről, személyemről folytatott vitát igyekeztünk minél előbb (talán idejekorán) lezárni. Egyházunk legfőbb döntéshozó, a presbitériumok által választott száz fős testülete, a Zsinat egyhangú határozattal (2 tartózkodás mellett) elfogadott egy határozatot, majd 2024 tavaszán az Elnökségi Tanács elküldte gyülekezeteinknek azt az említett, minden püspök és főgondnok által aláírt böjti körlevelet, melyben kértük, hogy a konkrét ügyet zárjuk le, a személyi kérdést (BZ püspöksége) bízzuk az illetékes testületre (egyházkerületi közgyűlés), de az egyház ébresztéséről, az ébredésről, a szükséges változásokról beszélgessünk egymással imádságos légkörben. A leginkább érintett Dunamelléki Egyházkerületben számos kerületi, egyházmegyei, lelkészi és presbiteri fórumon volt és van lehetőség ilyen vitákra, s a lelkipásztorok növekvő számban éltek is ezzel. (Lemondásom vagy maradásom kérdését pedig a Dunamelléki Egyházkerület Közgyűlése 2024 júniusában eldöntötte. A 89 fős testület jelenlévő 78 tagja két ellenszavazattal, egy tartózkodással megerősített tisztségemben. Így hűséges maradhatok püspöki eskümhöz. Minden, nem közvetlenül egyházi szolgálatot érintő közéleti megbízatásomról lemondtam.)

A másik nagy egyházkerület központjában, Debrecenben egész előadássorozatot szerveztek az egyházpolitikai válság megvitatására. Püspökük, adott esetben más egyházi tisztségviselők által tolmácsolva, közvetve pedig gyülekezeteknek küldött körlevelekben (a közös elnökségi tanácsi böjti körlevélnek ellentmondva) jelezte, nem tekinti lezártnak a kegyelmi ügyet, bár konkrét javaslatokkal nem élt, intézkedéseket nem tett. Ami különösen fájdalmas ebben a helyzetben, hogy ez a kritikus hang az Elnökségi Tanács ülésein soha nem szólalt meg, így álláspontok ütköztetésére sem kerülhetett sor. Rossz példát mutat az az egyházi vezető, aki a belső vita vállalása helyett maga is külső fórumot keres kritikájára (vö. Szemlélek interjú). S mi, püspökök és főgondnokok együtt is rossz példát mutatunk, ha valóban fontos kérdésekben szőnyeg alá söpörjük eltérő látásunkat.

Ennek ellenére nem maradtunk teljesen tétlenek ebben a helyzetben. Mind az országos egyház, mind a saját egyházkerületünk életében számos olyan kezdeményezés történt, melyek a kegyelmi ügy által felszínre hozott, de már korábban is égető hiányokat akarja orvosolni.

 A Zsinat Elnökségi Tanácsa a legnagyobb nyilvánosságot kapott úgynevezett „Megújulási Konferencia” szervezőit meghívta beszélgetésre, s a Zsinat Missziói Szolgálata több találkozót szervezett az egyházi válsághelyzetben megszólalt lelkipásztorokkal, presbiterekkel. Ez a Szolgálat megalkotta a református egyházstratégia munkaanyagait, gondozza és összefogja azokat a kezdeményezéseket, melyek az országos egyház életébe kívánnak új beszélgető platformokat, kapcsolódásokat létrehozni. Tematikus éveinket is így segítik.

Létrejött a lelkipásztorok háttértámogatását szolgáló Gyökössy Intézet. Ez évek, évtizedek óta elvárásként fogalmazódott meg az egyház vezetése felé, egy alkalommal több száz aláírással is nyomatékosítva. Látva azoknak a lelkipásztoroknak és családjaiknak az egyedül maradását, akik egzisztenciális válsághelyzetbe kerültek, valóban nagy szükség volt és van erre a házassággondozó, lelki krízisekben segítséget nyújtó szolgálatra. S mindez annyiban függ össze egyházunk általános, javításra szoruló belső helyzetével, hogy a helyi gyülekezetek életében jelentkező vezetői válságok hasonló „mintázatokat” mutatnak, mint az egyházkormányzat egyéb szintjei.

A változást sürgető kritikák súlyosan tévednek, ha az egyház belső válságát kizárólag a felső vagy közép vezetés kérdésére, annak a hatalomhoz fűződő viszonyára szűkítik. Ha együtt látjuk a bajokat megjelenni a gyülekezeti, intézményi és vezetői viszonyokra tekintve, akkor nem a felelősséget terítjük szét, hanem annak a régi ironikus mondásnak az értelmében, hogy „az egyháznak olyan püspöke van, amilyet érdemel”, keressük a felelősséget vezetőink kiválasztásában, velük szembeni elvárásainkban, szerepeik meghatározásában: Nem mutatjuk-e ugyanazokat a viselkedésformákat saját feladatkörünkben, gyülekezetünk vezetésében, melyeket felettes egyházi testületeinknél bírálunk?

Világi nyelven ezt szervezeti kultúrának hívják, én valóságos testületi vezetésnek nevezném. Könnyedén kimondjuk, hogy az egyházban nem demokráciának kell lennie, hanem teokráciának, mert így a szervezeti reformok helyett elég a Szentlélek rejtett munkájára hivatkozni. Pedig a communio sanctorum-ból, a „megszenteltek közösségéből” következő vezetési modellt kellene érvényesítnünk. A felelősségek és illetékességek egymás közötti megosztása az újszövetségi gyülekezet életében (vö. 1 Kor 12 – a Krisztus test tagjainak együttműködéséről szóló apostoli tanítást) és a reformátori egyházi rendben is meghatározó. Mind a gyülekezetekben, mind az egyház vezetésének egyéb szintjein az egyszemélyi döntések, de az egyetlen személyre irányuló elvárások súlyos torzulást jelentenek.

Ennek annyiban van köze a kegyelmi ügyhöz, hogy vezetőink különböző társadalmi, közéleti területeken vállalt aktivitásának láthatósága és ellenőrizhetősége megakadályozhat rossz döntéseket és félreértéseket. (Apró, de jó irányba mutató példája a szükséges megkülönböztetésnek az a fontos és sajnos félbeszakadt vita, melyet az emberi élet méltóságáról, a „kegyes halálról” – eutanázia – Fabinyi Tamás evangélikus püspökkel és Karsai Dániellel folytattam 2024 elején. Elnökségi Tanácsunk nem akart megszólalni ebben az ügyben, hiszen még nem alakítottunk ki közös álláspontot, s azt kérték, hogy a vitában nem a református egyház vezetőjeként szólaljak meg. Azt viszont támogatták, hogy saját jogon vegyek részt a vitában.)

Szervezeti kultúra, testületi vezetés, olyan terek létrehozása, megerősítése, ahol az egyházi hierarchiától függetlenedve meg tudjuk vitatni közös dolgainkat – szerintem ebben van a legnagyobb hiány. S ennek része a közösségi imádkozás hiánya vagy üres rutinná válása is. Pedig minden valóban egyházi beszélgetést, vitát meg kellene előznie, s ha a diskurzus valóban evangéliumi légkörben zajlott, akkor annak lezárása is imaközösség.

Az elmúlt évek tanulságait egyházunk szervezetrendszerében számos területen igyekeztünk levonni. A lelkésztovábbképzéseken, tudományos testületeinkben, a hittudományi képzésekben újra és újra napirendre tűzzük a misszió, a lelkipásztori hivatás, az egyház és politika nehéz kérdéseit. Ide tartozik a fent említett „Pénz és egyház” kezdeményezés is. És sorolhatnám még az imádságos lelkészköröket, elvonulásokat, konferenciákat, ahol nem elhallgatjuk azt, ami égető egyházi kérdés, hanem Isten és egymás elé tesszük. Egységessé és automatikussá tettük a lelkipásztori jövedelemkiegészítés rendszerét, még a látszatát is elkerülve annak, hogy itt bárki visszaélhessen döntési felelősségével.

(Az eddigi viták tapasztalataiból szűrtem le azokat a javaslataimat, melyeket 2025 őszén a Zsinat Elnöksége elé terjesztettem, de látva az országos vezetés és irányítás aggodalmait, visszavontam azokat. A dunamelléki lelkipásztorok véleményét ezekről püspöki levélben kérdeztem meg. Javaslataimat túlnyomó többséggel támogató válaszaik abban erősítettek meg, hogy érdemes ezeket újból a Zsinat elé terjeszteni (DMRE lelkészi kérdőív).

Vajon miért nem vesz tudomást a szélesebb, nem-egyházi közvélemény ezekről, és más, az egyházi sajtóban is tudósított kezdeményezésekről, miközben annak szenzációs hírértéke van, ha sikerül „kiszivárogtatni” valamilyen belső egyházi fórumon történteket, vagy éppen mikrofon végre kapni a provokációra kiszemelt püspököt, lelkipásztort?! Tartok tőle, hogy a válasz egyszerű: ha valamely megszólalásból nem lehet politikai tőkét kovácsolni, s az egyházi megszólaló nem az éppen elvárt politikai/egyházpolitikai szlogeneket mantrázza (pl. („nem kért bocsánatot a gyermekektől!”, „bűnösen összefonódott az egyház a püspökön keresztül a politikával”, „az előző rezsim túlfinanszírozta és függésben tartotta az egyházakat”, vagy az ellenkező oldalról „az egyház kiáll a gender kérdésben a férfi és nő házassági kapcsolatának kizárólagossága mellett” stb.), akkor érdektelen, hogy milyen egyházat jobbító javaslatok születnek. De miért is kérnénk számon, hogy a szélesebb, nem-egyházi közvélemény ignorálja az egyház valóságos életét, hogy inkább úgy tesz, mintha itt is minden csak a politika körül forogna …?! Inkább kérjük saját magunkon számon, hogy miért nem találkoznak az egyházi élet különböző tereiben indult jobbító kezdeményezések. Miért nem kapcsolódnak össze, miért nem kapcsolódunk össze? Miért nem lesz „a szigetekből kontinens”? Ez egyszerre felelőssége azoknak, akik erre nem hívnak meg másokat, csak a velük egyetértőket, s azoknak, akik a hívás ellenére nem jönnek el.

S az is közös felelősségünk, hogy látjuk-e, láttatjuk-e az egyház életében azokat a tereket, gyógyító erőket, melyek a fent jelzett súlyos belső egyházi gondok ellenére elveszett emberi sorsoknak, közösséget kereső fiataloknak, a korszellemmel szemben másként élni akaró családoknak adnak védelmet, hitet, reményt és szeretetet?! Látjuk-e azokat a hívő testvéreket, akik emberi oldalról krisztusi hittel életben tartják egyházunkat? Hálásak vagyunk-e értük (vö Mt 5,16)?  Persze ez nem lehet a bajokat elfedő hivatkozási alap. De, amikor rácsodálkozunk arra, hogy érdemtelenül megtapasztalhatjuk közöttünk Krisztus jelenlétét, akkor megtisztul a látásunk, s különbséget tudunk tenni az egyház életében a kegyelem elsődlegessége, s az emberi cselekedetek viszonylagossága között. 

Balog Zoltán