Több hónapos kutatás, felkészülés után az október 23-át megelőző vasárnapon kelek útra Salgótarjánba. Mielőtt az anyakönyveket átnézzük és a legidősebb gyülekezeti tagokat kérdezem 56-os emlékeikről, részt veszek a vasárnapi istentiszteleten. Németh Judit lelkésznő a hirdetésekben tájékoztatja a gyülekezetet, hogy 88 éves korában elhunyt egy gyülekezeti tag. Egyidős volt azzal a Ravasz Istvánnal, aki miatt én most itt ülök a templomban. Libabőrözök a felismeréstől: akár ismerhették is egymást.1956-ban mindketten 18 évesek voltak. Egyikük 88 évesen hunyt el, a másik 18 évesen.

1956. december 8., Salgótarján gyásznapja
Aznap négyezer fős tüntetés bontakozott ki a városban, mert híre ment, hogy két munkást – sztrájkra buzdító röplapok terjesztésének vádjával – letartóztattak előző nap. Az emberek követelték, hogy a foglyokat engedjék szabadon.

A magyar karhatalmisták és a szovjet katonák együtt lőttek a fegyvertelen tömegbe. A sortűz közvetlen elrendelésének körülményei a mai napig nem teljesen tisztázottak, csak az a biztos, hogy fegyvertelen tömegre lőttek, ráadásul a visszaemlékezésekből az derül ki, hogy tudatosan zárták el a környező kisebb utcákat, ezzel megakadályozva a menekülés lehetőségét.

Az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz halálos áldozatainak száma máig nem tisztázott. Levéltári források és a hivatalosan azonosított áldozatokról szóló feljegyzések alapján 46–49 halottról szólnak az összefoglalók, míg egyes becslések és a POFOSZ által képviselt adatok szerint a halálos áldozatok száma elérhette a 131-et. A sebesültek számát a források 80 és 150 közé teszik.

Az egyik áldozat Ravasz István, a 18 éves református egyetemista volt, aki szenet lapátolt a rendőrkapitánysággal szembeni társasház pinceablakában, saját lakásuk ablaka alatt. A sortűz intenzitását jól jelzi, hogy a lépcsőházban, és belül, más lakásokban is lövésnyomok voltak, párat most én is láttam – de erről kicsit később. Előbb ismerjük meg alaposabban a fiatal költő életének megrázó történetét!

Tragikus sorsú család
Ravasz István Makón született 1938-ban. Édesapja Ravasz Dezső történelem–földrajz szakos tanár ekkor a helyi református iskola, a gróf Bethlen István Református Polgári Fiúiskola igazgatója volt. 1944 őszén a szovjet csapatok elfoglalták a településüket, így a magyar katonaság ellentámadást indított a város visszafoglalásáért. Ekkor román repülőgépről néhány bombatalálat érte Makót, az egyik éppen a Ravasz család kertjébe csapódott, amelynek következtében két kislány meghalt – Ravasz István húgai. Rájuk három versében is emlékezett (Húgocskáim, Húgocskáim!, illetve a Kezekhez című verseiben). A család másnap eltemette a kislányokat, harmadnap elmenekültek, Bajorországban „kötöttek ki” – derül ki Rátfai Emese Judit a Marosvidékben megjelent cikkében.

Az édesapa, Ravasz Dezső amerikai hadifogságba esett, onnan 1946-ban szabadult, ezt követően egy vasúti tehervagonban iskolát szervezett a Rosenheimben rekedt magyar gyerekek számára. Végül 1948-ban tértek haza Németországból és Salgótarjában telepedtek le. Ravasz István itt járt iskolába, a Madách Imre Gimnáziumban érettségizett mindenből jelesre 1956-ban.

Szeptembertől pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–történelem szakos hallgatója lett, el is kezdte a tanulmányait a fővárosban. Alig pár hét telt el, amikor kitört a forradalom.

„Repesett az örömtől”
Egykori osztálytársa, Csohány Gyula levelezett Ravasz Istvánnal, 2013-ban így emlékezett vissza az üzenetváltásaikra: „Írt arról, hogy mik történtek október 23-án. Hallatlanul lelkesítette őt. Őt, aki tele volt világmegváltó elképzelésekkel. Repesett az örömtől” – olvasható Sulyok László könyvében (hivatkozás a cikk végén).

Ravasz István:
Európa népeihez

Fogunk között homok csikordul,
 kezünk a kőbe mar,
 hideg szívünkben alvadt vér rezeg,
 tépett sebünkön gennyes ing a var.

Halljátok a dalt? A gép duhaj dalát?
 Ágyúk szavát szilaj imánkon át?
 A Himnusz szólt, arcunkról vágy sikoltott,
 és lőttek ránk és hullott a magyar,
 tépett ruhában, megtépett szívével
 fegyvert! – hördült fel öreg, fiatal.

Én láttam katonát sírva könyörögni golyóért,
 gyermeket s rokkant aggot a tankok tetején,
 én láttam köveken lassan iramló rőt vért,
 láttam lánykát, mellében tört szuronnyal,
 holtan, kedvese kebelén.

Ó drága barátaim, magyarok Budapesten
 éltek-e még?
 Vagy a testeteken gázoló tankok alatt nyúltok el
 alázatos-resten?
 Van-e még töltényed, Gábor, s gránátod az övben?

Ó, Géza, elsiratott-e joggal özvegy anyád?
 Bandi, te lomha, nyugodt, még szól-e
 kezedben a fegyver,
 vagy ajkad a hűs rögöt rágja földeteken?

Halljátok szavamat emberek s te vén Európa:
 magyar sírok felett bolyong az őszi szél,
 magyar sírokra ejt fehér könnyet a tél,

Csepelen, a Károlyi kertben, Budán.
 Sírj, legjobbjaid hullanak, tespedt Európa.

Szabadság! – szivárványa vagy csak az
 őrült emberi képzeletnek.

Harmadik gyermeküket már nem akarták elveszíteni
Ravasz István az ‘56-os budapesti eseményekben rövid ideig fegyverrel is harcolt Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Az Európa népeihez c. versében említett valós szereplőkkel együtt vett részt a forradalmi eseményekben – derül ki egy friss kutatásból, állítja a költő unokaöccse. A szülei azonban féltették fiuk életét, ezért november elején az édesapa és idősebb fia felkéredzkedtek egy krumpliszállító teherautóra és Budapestre mentek, hogy hazakísérjék Salgótarjánba a friss egyetemista Istvánt. Fentebb olvasható versét – élete egyik utolsó szerzeményét – már otthon írta, a szovjetek bevonulását követően. A salgótarjáni demonstráción nem akart részt venni, csakhogy társasházuk túl közel volt az eseményekhez, szemben a rendőrkapitánysággal. Míg zajlott a tüntetés, a fiatalember édesapjával és bátyjával szenet rakodott, ami kincsnek számított a hideg decemberben. Épp az utcafrontról lapátolta le a pinceablakon a szenet, testvére és édesapja pedig a pincében rendezték el azt. Ekkor érte a halálos találat.

„Barátom súlya alatt majdnem összeroppantam”
Mindkét református áldozatot három nappal később, december 11-én temették Salgótarjánban, református szertartás szerint. A bejegyzések sorrendje alapján arra lehet következtetni, hogy előbb Ravasz István temetése volt. A halotti anyakönyv szerint Baksa Sándor lelkész végezte el a temetést, ő súlyos lábtörésből lábadozott ekkor, korábban fél évig gipszben volt a lába, mert az három helyen eltört. Orvosa azt kérte tőle, hogy ne lépjen egyenetlen talajra, ám ezt a sortűz református áldozatainak első temetésén mégis megtette, mert a salgótarjáni temető egy domboldalban húzódik. A lelkész a temetési szertartás közben megcsúszott, hiszen „a síroknál sok volt a göröngy” – írja az esperesének –, így a másik református áldozat temetésnél már nem tudta a halottat a sírig elkísérni.

A már idézett egykori osztálytárs, barát, Csohány Gyula így emlékszik a végső búcsúra:

„Sokan voltunk a temetésen. Harmincan? Negyvenen? (…) Mindenki ott volt, aki tehette. A Ravasz család lakásáról mentem a temetésre. (…) Én voltam az egyik koporsóvivő… Talán hatan vittük a koporsót, de pontosan már nem emlékszem… Részint a fájdalomtól, részint a szomorúságtól, alig bírtam tartani, meg is szédültem egy kicsit, oda kellett jönni hozzám segíteni, fogni a rudat, amin a koporsót vittük. Életemben olyan szomorú és megrázó napot nem is éltem még át. (…) A barátom súlya alatt majdnem összeroppantam.”

Szűkszavú a forrás
A gyülekezeti anyagokban, például a presbiteri jegyzőkönyvekben nincs nyoma annak, hogy mi történt 1956. december 8-án Salgótarjánban. Nincs meg Baksa Sándor (lenti képünkön középen) lelkészi naplója sem, viszont Baksa Sándor az esperesével, Deme Lászlóval levelezett. Bíró Éva, a Kecskeméti Református Egyházközség Könyvtára és Levéltárának munkatársa azt mondja, a szokásosnál jóval sűrűbb a levelezés a salgótarjáni lelkész és az esperese között. Ennek oka nem forradalom és sortűz, hanem inkább a gyülekezet anyagi gondjai és a lelkész magánéleti válsága – ezidőtájt vált el a feleségétől. (Ezeket a dokumentumokat a Kecskeméti Református Egyházközség Könyvtára és Levéltárában őrzik, azért itt, mert a fővárosi kerületi levéltár helyhiánnyal küzd, így több egyházmegye iratanyagát Kecskeméten helyezték el.)

Az ’56-os eseményeknek két rövid említése van a levelezésben: egy 1956 decemberi levélben azt írja Baksa Sándor, hogy két halottja és négy sérültje volt a református közösségnek, az egyik súlyos sebesülthöz a lelkész – sérült lába miatt autóval – úrvacsorát is vitt. Az iratokból az derül még ki, hogy egy ideig nem lehetett presbiteri gyűlést tartani, mert kijárási tilalom volt érvényben.

„Iszonyú félelem volt a városban”
Kanyarodjunk vissza a mához és az istentisztelethez, ahol lehetőségem van a közösség legidősebb tagjaival beszélgetni 1956-os emlékeikről! Körém gyűlik Langer Józsefné Éva, Béres Istvánné Mandi és Guti Miklósné Borbála. Éva 14 éves volt akkor, ismerte Ravasz Istvánt, egy iskolába jártak. Tudta róla, hogy verseket ír, és nagyon helyes fiúnak tartotta. A sortűz kapcsán azt mondja, hogy „iszonyú félelem volt a városban”, őt az édesanyja tartotta vissza attól, hogy elinduljon a tüntetésre. És még így is majdnem elvitték a karhatalom emberei. „Ki kellett keljek az ágyból éjszaka, mert a házban, ahol éltünk, eltűnt egy nő, akit üldöztek.” A szomszédjukban lakó karhatalmisták le tudták beszélni kollégáikat arról, hogy a 14 éves Évát elvigyék. „Azok rendesek voltak” – teszi hozzá lágyabb hangon. Mandi 11 éves volt 1956-ban, őt – diáktársaival egyetemben – hazakísérte az egyik tanára az iskolából, nehogy baja essen. „Már lehetett hallani a lövöldözést” – teszi hozzá.

Földi szemmel érthetetlen halál
Borbála veszi át a szót egy levegővételnél, hogy elújságolja, mára a kertjében szedett egy csokor virágot, és azt kifejezetten az '56-osok emlékére hozta el a templomba. Ezen mind elhallgatunk egy kicsit, majd kérem a hölgyeket, állják körül a csokrot egy fotóra.

Búcsúzunk, a temetőbe tartunk, ahol fél órás bolyongás után megtaláljuk Ravasz István sírját: a főbejárattól jobbra talán csak hat sornyit kapaszkodunk fölfelé a domboldalon, hogy egy rövid imára megállhassunk a földi szemmel érthetetlen, értelmetlen halált halt fiatalember sírjánál.

A sortűz nyomai ma is láthatók
Hol is történt a sortűz? Eljutunk a December 8. térre, majd a Ravasz család egykori lakásához. A társasház bejáratától balra tábla őrzi Ravasz István emlékét, bár a család az ajtótól balra, az első emeleten lévő lakásban élt. Ez alatt az ablak alatt, a középső pinceablaknál hunyt el a fiatal költő. A helyszínen több ott lakóval is sikerült beszélnünk, akik megmutatták, odabent hol láthatóak a mai napig az 1956-os sortűz lövéseinek nyomai. A lövedékek, töltények a falba, a lépcsőbe, postaláda lemezébe, de még a korlátba is fúródtak, lyukat martak, ütöttek. A sérülések egy részét néhány évvel ezelőtt kijavították „a közös képviselő önálló akciójának köszönhetően”, de így is maradt pár, ami 70 évvel az események után is emlékezteti az ott élőket, mi történt 1956-ban.

A Ravasz család egykori lakása egyébként több mint harminc éve lakatlan, tudjuk meg a szemben élő lakásban élő hölgytől. Ő 1956-ban még nem élt, csak a családi történetekből tudja, hogy szülei épp nem voltak otthon a sortűz idején, ám ahogy hazaértek, még a szekrényajtóban is a lövések ütötte nyomokat találtak.

A Ravasz család egykori lakása alatt, a földszinten él Gyula, aki 1956-ban hároméves volt. Gyerekként néhány házzal arrébb lakott, de azt mondja, halványan emlékszik Ravasz Istvánra és arra, ahogyan az utcán a szovjet tankok sorban álltak; és óvodába menet ő csüngött az egyik tank csövén. Büszke arra, hogy abban a házban élhet, ahol a tragikusan elhunyt költő élt egykor.

Új élet, emlékezés
Salgótarjánban minden évben megemlékeznek a sortűz áldozatairól. December 8-án a Ferences templomban kezdődik az alkalom ökumenikus istentisztelettel, majd fáklyákkal vonulnak át az egykori helyszínre, ahol egy emlékmű áll. Az egyik évben Németh Judit salgótarjáni református lelkész az alábbi bibliai szakasz nyomán szólt a jelen lévő emlékezőkhöz: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12,24) Így fogalmazott akkor: „A kérdés (…), hogy őrizzük-e lelkünkben az áldozatok emlékét, és valóban belőlük sarjad-e az új élet ma is. Az új életnek feladata a megőrzés, az, hogy tovább vigyék az ő életáldozatuk üzenetét. Szép és dicső a hazáért meghalni, még dicsőbb élni a hazáért. Éljünk a hazáért, őrizzük a szabadságunkat, hogy a földbe esett gabonamag sok életet teremjen!”

Ravasz István emlékére minden évben szavalóversenyt szerveznek Salgótarjában halála évfordulóján.

Képek: Kalocsai Richárd, Salgótarjáni Református Egyházközség

Források, köszönetnyilvánítás:

• Rátfai Emese Judit: Töredék egy álomól. Marosvidék 2009. december, X. évfolyam 3. szám
• Sulyok László: „Számomra nincs már szerelem” – Egy pedagóguscsalád tragédiája, 2005, Salgótarján, Helyijárat.net Kft.
• A cikk elkészültéhez segítséget nyújtott dr. Ravasz István Dezső, a fiatalon elhunyt költő unokaöccse, a legközelebbi élő rokona. Köszönet érte!
• Köszönet Ács Péter családfakutatónak, Németh Judit salgótarjáni lelkésznek, Bíró Éva kecskeméti levéltárosnak, Szatmári Juditnak, a Ráday Levéltár igazgatójának, Hegyi Ádám történésznek, valamint Bodó Mónikának, a POFOSZ Nógrádi elnökének a segítségükért.