A protestáns reformáció ötszázegy évvel ezelőtt indult el Wittenbergben. Kőszeghy Miklós történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatója a Kutatók Éjszakáján azonban egy korban, helyben másfajta változásról tartott előadást az Evangélikus Országos Múzeum pincéjében. Az előadó történészként vizsgálta az ószövetség két alakját, Ezékiás és Jósiás királyokat, akik bizonyos szempontból maguk is reformációt hajtottak végre.

Ahogy az előadásból kiderült, a régi korok emberei – az ó- és középkorban – úgy tekintettek minden „újra”, hogy ezzel visszatérnek valami régihez. Ez alapvetően abból eredt, hogy eleink bizalmatlanok voltak minden új dologgal szemben. Példaként, az Aranybulla 1222-ben egy addig teljesen új társadalmi csoportot hozott létre a köznemességgel. A bevezetőben azonban azt olvashatjuk, a rendelkezés semmi újat nem tesz, csak visszatér a régi királyok rendjéhez – miközben teljesen felforgatta az akkori magyar társadalmat.

Kőszeghy Miklós korban közelebbi példát hozott, amikor a reformáció jelentését magyarázta: felidézte id. Hegedűs Loránt szemléltetését, aki egy alkalommal rámutatott nyakkendőjére. A néhai püspök a sima nyakkendőt formációnak nevezte, majd összegyűrte nyakkendőjét, ezt deformációnak hívta, végül kisimította a nyakravalót – ez utóbbit mondta reformációnak. Így szemléltette azt, hogy valami egyszer jó és értékes volt, az elromlott, majd újból visszatért eredeti állapotába.

Eleink tehát nem merőben „új” létrehozását, hanem valamihez való visszatérést értettek megújításon. Ha a reformáció szóra gondolunk, akkor elsősorban az 1517-ben kezdődő vallási, kulturális, társadalmi folyamat jut az eszünkbe. Azonban a fogalom nemcsak a Luther Márton által indított változásra vonatkozik. Ha az említett „visszatérést” értjük a fogalmon, akkor a világtörténelemben nagyon sok reformáció ment végbe – ahogy az ószövetségi időkben is, Izraelben.

Az egyik teológiai felfogás szerint, amelyet Kőszeghy Miklós is preferál, az ószövetségben látható kapcsolat Isten és ember között alapvetően arról szól, hogy ha Istennel járunk, őt követjük, jól megy sorunk, ha eltávolodunk Istentől, akkor nem lesz rajtunk áldás. Az előadó szerint erre a történelemszemléletre nekünk, magyaroknak is nagy szükségünk van, mert nem mindig külső körülmények okozták és okozzák hazánk problémáit – a bajok forrását sokszor magunkban kell keresünk, és abban, hogy nem figyelünk Istenre. Az említett teológiai értelmezés azt kérte számon az ókori izraeli királyokon, amit akkor még nem tudtak, például azt, hogy Jahvét csak Jeruzsálemben lehet imádni – ezt a Kr. e. 10. században még nem így gondolták.

A történész elmondta, hogy a bibliai és a profán történettudományi szemlélet másképpen látja az ószövetségi királyokat – ez értelmezésbeli, és nem minőségi különbség. Ezékiás fellázadt az asszírok ellen, akik földig rombolták Izraelt, pedig a királyt a Biblia jónak, áldottnak írja le Kőszeghy Miklós szerint. A király fiát, Manassét a Királyok könyve nagyon negatívan ábrázolja, pedig Manassé ötvennégy évig uralkodott, ez az időtartam a zsidó hit szerint nem lehetett más, mint Isten áldásának jele. A következő király Jósiás volt, Kőszeghy Miklós neki tulajdonította azt a reformációt, amely előadásának középpontjában állt.

Jósiás uralkodása alatt átfogó templomtakarítás és tatarozás zajlott le Jeruzsálemben. Ennek oka, hogy a zsidók a törvény értelmében bálványimádó, jósláshoz használt tárgyakat találtak, amelyeket kiselejteztek. A tisztítást irányító Hilkijjá főpap ekkor találta meg azt a törvénykönyvet, amely hatására Jósiás király megalázkodott és bűnbánatot gyakorolt. Ennek következményeként reformokat vezetett be, amelyek részben politikai, részben vallási jellegűek voltak. Jósiás jelentette ki, hogy Jahvét csak Jeruzsálemben lehet legitim módon tisztelni, ezt is reformnak tekinthetjük. A templomot azonban lerombolták Kr. u. 70-ben, amely máig nem épült újra. A király rendelkezéseit nem mindenki tartotta be országában, erre régészeti bizonyítékokat is találtak: bár sokan sírtak a megtalált törvénykönyv hatására bűnbánatukban, „a biztonság kedvéért” az egyik idegen istenség szobrát is használták a temetkezések során.

Nem véletlen, hogy a Királyok második könyvében azt olvassuk, Isten Jósiás királyon megkönyörült, de a zsidó nép hűtlensége, idegen istenkultusza miatt Izraelre nagy veszedelem várt. Kőszeghy Miklós szerint a reformáció tehát csak akkor valósulhat meg, ha az valóban az egész társadalmat áthatja, nem pusztán csoportokat, közösségeket formál át. Ötszáz év elteltével a protestáns reformáció ma már ősinek hat, ez minden reformnak csapdája. Ezért fogalmazták meg a reformátorok, hogy az egyházat mindig meg kell újítani, amelyhez nélkülözhetetlen a közösségek, a reformot végrehajtók egysége, egyetértése és együttműködése.

Szöveg, képek: Somogyi Csaba