L: 5Móz. 29,1-15
T: 5Móz. 29,16-21
Mi is az idő? Miféle prizma ez, amely különbözőnek mutatja az eseményeket, attól függően, melyik időpillanatból nézzük, értelmezzük a szabadítást?!
Itt és most, a Tóra végén Izráel bepillanthat az ígéretbe. Innen nézve beteljesedés az az évszázados ígéret.
Ott állnak Kánaán kapujában – most másodjára. Istenhez méltó szabadítástörténet után, hosszú tévút végén megérkeztek a pillanathoz, amikor végre átvehetik az ajándékcsomagot: egy teljesen új országot, vadonatúj történelemmel és csodákkal, amelyeket csupán megtörténtté kell tenniük. Rajtuk múlik.
Nem fog menni bizalom nélkül. Nem fognak győzni Isten nélkül. A két szerződéskötés között eltelt negyven év… Mi is történt a szívekben ezalatt a hosszú idő alatt? Talán egészen megszokták már, hogy sivataglakók… a manna ízét megunták. De végre szabadultak-e?! Negyven évvel ezelőtt, útjuk kezdetén kríziseikre egyiptomi módon keresték a megoldást. Mert a szívük még Egyiptomban volt. Gyakran vissza is húzta őket oda… Hosszú idő kellett még ahhoz, hogy önmaguktól is szabadok legyenek.
Megtörtént a kivonulás, de még nem volt bevonulás. De hiszen nem ezt ígérte Isten! Nemcsak kijövetelt ígért ide a sivatagba. Ez itt még nem az Ígéret Földje. Ez egy sivatagi kurzus, alkalmassági vizsga.
Sok minden történt a sivatagban – ezekből a történetekből bontakozott ki a válasz a kérdésre: kicsoda Isten?
Isten és ember drámájának újabb felvonása következik: megdöbbenten olvastam, hogy ez a rész egy átokszerződés!! (ld. 11. vers). Ez itt nemcsak áldás, hanem egy „átokkal is fenyegető szerződés”. Áldás és ígéret versus átok és átokszerződés. Mert Isten tudja a választ a kérdésre: kicsodák vagyunk?
Az első szövetségkötésnél elbuktak – alig távozott Mózes a táborból, hogy egy baráti konferenciára menjen a Sinájra, a kemény-nyakú nép első önálló megnyilvánulásaként lecserélte Istenét. Noha fogadkoztak: „mindent megteszünk, amit az Úr mondott!”. Ó dehogy tettek meg mindent. Még el sem készült a tábla, a zafírba vésett betűkkel: „ne faragj magadnak istenképet” – és a bálvány már kész volt, megfaragták…
Az Úr kihozott titeket a szolgaságból, igazi szabadulás-sorozat ment végbe előttetek és értetek. De nem lett volna elég, hogy a páska éjszakáján titeket kiszabadítson. Most nem lennétek itt, ha az Úr nem szabadít meg titeket az éhen- meg szomjanhalástól a pusztában, vagy ha meg nem bocsát hitetlenségetekért és nem lennétek itt, ha méltán izzó haragja összetör, eltöröl titeket. Inkább hagyta összezúzni a „zafírtéglákat, melyek tiszták voltak, mint maga az ég” (2Móz. 24,10). Összetörettek az Isten-írta betűk, csakhogy felmenthetők legyetek a halálos ítélet alól. Nem Istent kerestétek, nem benne bíztatok a pusztában. Nem voltatok jobbak a pogányoknál.
Nem értem üdvöm Istenét. Haragja érthető – csakhogy ez a történet alig értelmezhető szabadítás-történetként. Vándorlok, Uram, de hol az áldás? Hol marad az ígéret?
Érthetetlen az Úr, érthetetlen a kereszt is az alatta állóknak, de boldog, aki nem érteni, hanem követni akarja őt.
Egy napért egy év – mondta a kiengesztelést kérő Isten. Lassan teltek a vezeklés évei, kínos hely a puszta. Igazi börtöne az izráelitáknak. De lassan a negyven év napjai is leteltek, mind a 14 600. És ennyi idő után most ismét ott állnak, ahonnan egykor visszafordultak – itt van Kánaán. Azonban ők már nem ugyanazok. Közben generációváltás történt. Most nem hitetlenkednek, és ezúttal nem rontják el: ha szólnak az ezüstkürtök, ők máris indulnak.
A negyvenedik év 11. hónapjában végre megszólal az agg Mózes. Ünnepélyes pillanat ez – Mózes búcsúzik. Már százhúsz éves. És számára úgy szól az ígéret: ő nem fogja taposni, csak messziről fogja megnézni azt a földet.
Kezdődik elölről a szövetség, amit Isten köt a néppel. A szövetségkötés új – a Szövetség régi… Mózes elismételi az elsőt a parancsolatok közül: „Ne legyenek idegen isteneid…” Nem kifejezetten cselekedetekről van itt szó. Sokkal többről: a kapcsolatról. Ne bízz senkiben úgy, ahogy egyedül az Úr Istenben kell bízni. Erről szól az eltelt negyven év – Istennel való kapcsolatunkról. Az IDŐ: egy kapcsolat története.

Ott áll most Izráel Mózes előtt: törzsfők, vének, intézők, Izráel minden férfija, kicsinyek, feleségek és jövevények, faragókkal és vízhordókkal együtt, s még azok is ott állnak, akik nem állnak ott: az eljövendő nemzedék. És elmondja Mózes, hogy ez az átokszerződés miképpen lesz áldásszerződéssé, és miképpen fog beteljesedni az ígéret, amikor azt a földet birtokba veszik: „és körülmetéli az Úr a te szívedet, és jobban megsokasít, mint atyáidat” (5Móz. 30,5-6).
Még van egy harcod, Isten népe. Nem az ellenséget kell legyőznöd, hanem saját magadat. Csak így lehet elindulni, csak így van esélyed a győzelemre… Bíznod kell, és „ne legyenek idegen isteneid”, ne legyen idegen reménységed, és ne legyen az Úr idegen a számodra…!
Nem az a szabadítás, hogy végre otthon lesztek, a helyeteken, hogy végre a sivatagtól is megszabadultok, hanem az, hogy helyreáll a kapcsolatotok Istennel. Tejjel és mézzel vár rátok Kánaán, amelynek megígért titeket az Úr. Készek vagytok-e a bevonulásra?
Eljött a pillanat – üzeni Isten. A rá jellemző precizitással mindenki a helyén van. Most fogjátok megérezni az igazi szabadságot, „mert ha én megszabadítalak titeket, valósággal szabadok lesztek” – mondja Krisztus.
Sokszor érzem úgy, hogy ráérős az Isten. És nem sieti el a szabadítást. Sok ez a negyven év kényszer-táborozás… Istennél a szabadítás nem egyenlő azzal, hogy Egyiptomból kiléptünk és Kánaánba belépünk. A szabadulás: lelkiség. Foglyokból szabad, felszabadult lelkű emberekké válni… ez a szabadítás. És ez nem megy egyik napról a másikra.
Izráelnek fel kellett nőnie a feladathoz: kiválasztottságához. Eljött az ideje a szolgaságból való kijövetelének, de el kellett jönnie a hazatérésnek, a bemenetelnek az ideje is. Lehet, hogy nem értem ezt az időhúzásnak tűnő dolgot, de annyi bizonyos, hogy ez a nép, amely bemegy Kánaánba, nem az a nép, amely kijött Egyiptomból. Izráel negyven éves úton lett Izráellé. Az IDŐ: távolság. Tévútjaink hossza.
„A maga népévé emel ma téged Isten” (13. vers). Azt mondja: népemmé fogadlak. Te Isteneddé fogadsz-e engem?
Nem arra tanítalak meg, hogyan kell harcoljatok, hanem arra: hogyan bízzatok bennem. A többi az én dolgom – mondja Isten. Ez az ő útja is, Isten maga vonul be Kánaánba – viszik őt az izráeliták magukban. Itt két történelem fut egy szálon – egyfelől íródik a szabadulástörténet, a zsidók életének krónikája, másfelől egy lelki életrajz, hitfejlődés tanúi vagyunk. Emiatt kell nekik többször hátrafelé menniük „előre”. Mert „az én útjaim nem a ti útjaitok” – mondja az Úr. Ez az önismeret útja. Nem országút, hanem a megtartás útja. Menniük kell, mert „járva tanul meg az ember járni” (Robert Wilson). És bizalmi kérdések által tanul meg bízni. A végén pedig vizsga vár rájuk bizalomból. Itt valóban az idő a kulcs. Az IDŐ: kegyelem.
A Puszta című fejezetben Izráel metamorfózisa valósul meg. Átalakul. Elpusztít a puszta. Egy egészen másfajta életmódra kötelez. Lerongyol, kiszárít. Ruhát, cipőt koptat. De az izráeliták cipője, ruhája nem kopott el, mert Istennek terve van velük. Cipőjük nem kopott el, de elkopott a büszkeségük… Talán ez nem csoda? Hogy nem koptatott el a élet, az út. Az utat keresem, a célt – eszeveszettebben, mint magát az Urat. Az idő megpróbál minket, hogy kik vagyunk. Ki az a nép, akit Isten szeret. És amikor kiderült, hogy kicsoda Izráel, Isten végképp átírta a szabadítás forgatókönyvét.
Az IDŐ: próba. Pusztában való vándorlásra, „szomjú földre” van szüksége az embernek ahhoz, hogy felbecsülhesse az Ígéret Földjének tejét és mézét…
Bízik az Úr az ő Izráelében. Bízik-e Izráel az ő Istenében? Istennek nem az ellenséggel kellett küzdenie az eltelt negyven év során – hanem saját népével!
Katarktikus pillanat ez. Nagy a tét. Nem az Izráel győzelme a tét, hanem Isten mindenhatósága. És készen áll a mennyei haditerv, noha Izráel még semmit sem lát belőle. Így vagyunk ezzel. Ma még nem látjuk, noha Isten elkészítette. Isten elsősorban nem országot, nem földet, nem szabadságot akar adni fiainak, hanem Istent! Önmagát. Ez a szabadság – levetkőzni a világot. Az IDŐ: metamorfózis.
Értsd meg, hogy neked privát Istened van. Csak ő legyen neked, az egyetlen, a kizárólagos. „El ne csábíttassék a ti szívetek!” (5Móz. 11,16). Addig fogunk vándorolni, amíg az istenektől megérkezünk az Istenhez. Akkor majd miénk lehet az Ország. Ha átalakultunk. Az IDŐ: változás.
„Ne legyenek idegen isteneid” – ez itt a lényegi kérdés. AZ parancsolja ezt, aki szeret. Amiatt vagy egyedülálló, hogy egyedülálló Istened van!
De hát vannak más istenek?! – Hadd játsszanak az egyiptomiak istenesdit. Azok „semmicskék” – így gúnyolódik velük Ézsaiás. Hiszen nincs realitásuk. Egyszóval: ne legyenek neked tévképzeteid, nemlétező isteneid. Ugyanis a bálványimádás istenek nélkül is lehetséges. Nagyon találékonyak vagyunk a bálványimádásban. Ne legyél a magad istene!
Az első parancsolat, a Szövetség: választás. Döntés – „aki az Úré, ide hozzám!” (2Móz. 32). Nincs vagy-vagy, csak a Vagyok van.
Nem féltékenység ez, hanem féltés. Ő tudja, hogy nincsenek istenek, és nem attól fél, hogy amazok győznének, hanem attól, hogy becsapottakká leszünk. Isten nem azért vezetett ide titeket az idegen istenek földjéről, hogy újabb idegen isteneknek szolgáljatok, újabb szolgaságban, lelki fogságban. Nem egy újabb Egyiptomba hozott. Itt minden más. Éspedig Isten a legmásabb: „Én vagyok a te… Micsoda forróságban fog szólni Jézus ajkáról ez az ÉN és TE…” (Pilinszky János).
Hiszen minden ezért történt, ezért a pillanatért – csapások, csodák, szabadulás, bolyongás azért volt, hogy ti most bevonuljatok. Minden ezért történt. Azért, mert szeretete nagyobb volt haragjánál. Mert hosszútűrő és nagy kegyelmű, kegyességet tart ezeríziglen, megbocsát vétket, gonoszságot és bűnt (2Móz. 34,6). Mert most van az ezerízig… Nem azért hordoz minket, mert megérdemeljük. És jól tudja, kik vagyunk. De mégis, rajtunk csillan meg dicsősége. Mi az Ő története vagyunk! Isten népe vagy. Szerelme szorongat.
Az IDŐ: áldás. Az az áldás, hogy még nem telt le az ezerízig. Mert az IDŐ: bocsánat. Az IDŐ: ajándék. Élet. Az üdvösség pedig: kiszabadulás az időből az időtlenség végtelen terébe. „Tér és idő keresztjén függünk” (Simone Weil). Amíg egyszer csak egyedül Istentől fogunk függeni.

Ámen.