„… azután az asszony teherbe esett és…” – már volt egy Miriámja meg egy Áronja. Ekkor esett teherbe, miután kihirdették azt a kíméletlen parancsot a fiúcsecsemők megöléséről. De még lehetett remélni, hogy mégsem fiú lesz. Ámde az asszonynak ismét kisfia született.
Mielőtt Isten szabadítást készítene népének, előbb elkészíti a szabadítót. Merthogy a szabadítónak is szüksége van a szabadulásra…
Csodák történnek Mózes körül. Már az is csoda, hogy él, noha már három hónapos. Miközben sok zsidó kisfiú meghal. Végső soron a kis Mózes is a Nílusba kerül, a halál küszöbére, csakhogy kimentik onnan. Mondhatjuk azt is, hogy Mózes édesanyja, Jókébed teljesítette a parancsot, engedelmeskedett, a kisfiúkat a Nílusba kell dobni, hát Jókébed Mózeskéje is oda kerül, de úgy, hogy ő nem hal bele. Ám az a tény, hogy kis Mózes a halál szélén van, Istenhez kiált az égre, a kis kosár várja a szabadítást, a csodát, Isten égből lenyúló kezét…
Éppen a fáraó embertelen parancsa hozza helyzetbe Istent – most már közbe kell lépnie… eljött a pillanat.
Isten a rá jellemző humorérzékkel menti ki Mózest a fáraó kezéből, a fáraó parancsa alól: a fáraó udvarában helyezi el, ez ugyanis a legbiztosabb hely. A fáraó elől a fáraóhoz menekíti az ő Mózesét… Számunkra gyakran érthetetlen az Isten… Áldott az, aki nem érteni, hanem követni akarja őt. Gyönyörű történet ez, és életveszélyes. Nekem azt üzeni, hogy Isten meghallgatja a könyörgéseket – de nem úgy, ahogy mi várnánk.
Isten gondoskodásáról, a meghallgatott imádságokról szól ez a gyönyörű, életveszélyes történet. Fantasztikus feszültségben tart, mint egy jó akciófilm – rágjuk a kérdést: vajon most mi lesz? „Megússza-e” Mózes ezt a nagy vizet, ezt a helyzetet?!
Egy biztos: ezt a gyermeket meg kell menteni… Valójában minden gyermeket, az egész népet menteni kell. Kerül, amibe kerül.
Kis bárkát készített a család a gyermek Mózesnek, mert a kosár: bárka és a bárka: kosár. Ugyanazt a szót találjuk itt, amiben Noé szabadult meg. Most egy egész nép szabadul meg e minibárkával.
Micsoda kimentés-történet: Mózes megmentője a királykisasszony!
Gondoskodó szülők voltak a Mózes szülei, de most kénytelenek az ő kisfiukat teljes bizalommal a saját gondoskodásukból az Isten gondoskodására bízni. Nincs más lehetőség, mert Mózes életveszélyben van. Erről eszembe jut egy másik életveszélyes történet, amikor Jézus így szól: „Aki elveszíti az ő életét érette és az evangéliumért, az megtalálja azt…”
Ebben a történetben semmi sincs véletlenül. Hihetetlen gyöngédséggel és figyelemmel követi az Úr a történteket, és olyat készít, amelyről egész Egyiptom felismeri az ő kezét, a csodát. A véletlen megengedhetetlen. Precízen igazít mindent a maga helyére a történet főrendezője… Még Mózes sírása is időzítve van. Hallgatott mindaddig, amíg fel nem nyílik a kosár fedele… és „íme egy síró fiú”. És íme, a szülők, akik lemondtak gyermekükről még egy egész napot sem várnak, és a kis Mózest újra ölükben tarthatják. Boldog apa a Mózesé, boldog szülők Amram és Jókébed, minden merész imádságukat felülmúlta Isten terve. Ott ring a sásban a nép jövendője, ott ringanak a meghallgatott imádságok, a felelet négy évszázadra, ott ring az Isten terve: a szabadítás.
„Isten nem hallgatja meg az imádságokat. Egyet sem. Nem lenne jó, ha meghallgatná. Az kevés lenne. Isten nem azt adja, amit kérünk tőle, hanem sokszorosan többet!” – Richard Wurmbrand börtönviselt lelkipásztort idéztem egy időskori interjújából.
Amramék örülnek a gyermeknek, aki rövid utazás után újra otthon van, ezúttal már biztonságban, és nem rejtegetésben. Miközben tudja a család, hogy nemsokára újabb búcsúzásra kell készülődni. Ha felnő a kis Mózes, ha tud már járni, akkor majd újra oda kell őt adni… Csakhogy erőt ad, hogy tudják: ezúttal nem a biztos halálba adják őt. De még így is nehéz.
Újra Istenre kell bízniuk a gyermeket. Minden nap Istenre kell bízni minden gyermeket – ezt mi, szülők tudjuk. Nem tudjuk másképpen megőrizni őket. Az a csoda, hogy Isten meri ránk bízni az ő gyermekeit, amikor fiainkká teszi őket…
Ha Amramék csodaváró hittel nem mernek bízni, úgy sohasem lesznek hordozói a csodának. De a csoda úgyis megtörténik! Ez a nép szabad lesz.
Hát holnapra Isten megszűnik mindenható Isten lenni?! – Akkor miért aggódnál? Megtörténhet vele, hogy nem tud megszabadítani? Ne okoskodj, hanem bízzál! Lehet bízni a bizonytalanságban. A helyzetet nem neked kell megoldanod, a megoldás készen van, neked csak engedned kell, hogy megvalósuljon, hogy a láthatóba lépjen… És ha Amram nem engedelmeskedik, akkor hát más fog engedelmeskedni, de Isten terve mindenképpen megvalósul. Nem Isten helyett kell cselekedned, hanem magad helyett kell helytállnod.
„Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?...” – Zsolt. 56,12. Ez a kérdés azért olyan fontos, mert mindig van valaki, aki ártani akar, ellenség mindig van.
Nincs bizonytalanabb helyzet, mint akkor ott a kis kosárban. Pedig lágyan ringatózik a kis Mózes, talán még örül is a hullámok ringatásának. Miközben nem sejt semmit és békésen szundikál: a legnagyobb veszély kapujában van! Nincs bizonytalanabb helyzet, de nincs biztosabb sem: ha Isten akarata ez a bizonytalanság!
Akkor elveszett nép az Isten népe, ha nem fáj a szolgaság, akkor végzetes, ha nem fáj a bűn, ha belenyugszik és nem akar szabadulni belőle. Ugyanakkor nincs nagyobb biztonság, mint az Istennek való kiszolgáltatottság…
Egy kis Mózesben és két szív engedelmességében kezdte el Isten az ő hatalmas szabadítását. Itt, az Exodusban találkozunk a karácsonyi történettel: egy gyermek és két szív engedelmessége – „fiat mihi secundum verbum Tuum”, legyen nekem a Te beszéded szerint. És lett. Történtek csodák, szabadulások, sőt bevonulás is – abba az országba, mely számunkra elhelyezhetetlen.
Csodálatos ez az isteni „menedzsment”: amikor Isten éppen az ellenség lábai elé úsztatja az apró bárkát, elképzelhetetlen biztosabb hely egész Egyiptomban, nem kapható nagyobb védelem, mint éppen a királyi palotában. Ott nem fogják keresni őt a fáraó katonái. De jobb neveltetés, jobb mesterek sem kaphatók máshol. Mózes a legszínvonalasabb egyetemre jár.
„Amikor jóakarattal van az Úr valakinek az útjához, még annak ellenségeit is jóakaróivá teszi!” (Péld. 16,7). Nem az jelent áldást, hogy az ellenségtől megszabadulsz. Az az igazi áldás, hogy még ellenséged is jót kíván neked, meg is áld téged. Isten mindig felsőfokon cselekszik. Itt is: nem emberileg lehetséges dolgok történnek, nemcsak átél egy életveszélyt Mózes, de Isten másodszor is otthont készít számára. Amikor kihúzzák a vízből, aznap Mózes másodszor születik meg…
Így fogadják őt első otthonában is: kegyelem, hogy nem kell többet reszketve a bölcsőbe nézni, és nem kell percenként kilesni, vajon nem közeledik-e idegen katona, és nem kell még életében elsirassák, mert Isten kezében van a gyermekük. Ahányszor rápillantanak, könnyek öntik el a szemüket, és hálaadás a szívüket …
Aztán újra búcsúzni kell, és ezúttal nem kell követnie őt Mirjámnak, a nővérének a palotáig, de most talán büszkék is az ő Mózesükre: királyfi lesz királyi helyen, csakúgy, mint mi Jézus mellett: istenfiak.
Mózes szülei nem féltek attól, hogy gyermekük egyiptomivá válik. Csodalátó szívük soha nem mondott le arról, hogy gyermekük élete Isten ügye, és az ő Mózesük Isten áldottja. És tudják, megértették, hogy Isten tervei mennyire következetesek.
Sokszor érzem úgy, hogy ráérős az Isten. Nem sieti el a szabadítást. Mindent precízen előkészít. Persze, ez érthető lenne, ha nem szenvedne már oly régóta ez a nép, és nem lenne megalázva, és nem kiáltana már ki tudja, hány évtizede ereje és reménysége fogytán. Jaj, csak ne kellene annyit szenvedni a népnek, amíg Mózes felnő a szabadító szerepéig. Tanulnia kell, jól tudja ezt Isten és gyönyörűen megszervezte, hogy hadvezéri tudományokat a királyi iskolában szerezzen. A legjobb hely ez az iskola egy nép vezetésének elsajátításához. Nem kisiskolás fokon készül itt a szabadítás…! Írni-olvasni is tudni kell Mózesnek, nagy vizsgája lesz majd a Hegyen, amikor maga az Úr Isten fog diktálni neki, s ő majd kőbe vési a hallottakat. Ez a hely itt Mózes számára Isten iskolája.
Ez a történet azért annyira otthonos, mert mi is szabadításra váró nép vagyunk.
Nem tehettem, hogy az egész történetet, ezt a prédikációt ne annak fényében és tudatában mondjam, hogy mi temetésre készülünk. Ezért is olvastam fel a 116. Zsoltárt. Még egyszer elmondom a 15. verset: „az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála”. Talán sokszor érzed úgy, hogy ami történik, az nem szabadítás. És sokszor gondolsz arra, hogy elfeledkezett ügyedről az Úr. De ennek a történetnek a fényében rá kell döbbenned, hogy a szabadítás már készül, még akkor is, ha még nem nyilvánvaló.
Még Mózes sem nyilvánvaló. Még nem mutatta meg Isten Mózest a népnek. Még nem üzeni, hogy már törölhetitek könnyeiteket és csomagolhattok.
A szabadítást nekünk is meg kell élnünk. Isten téged is ki akar szabadítani ebből az életből az örökkévalóságba. Hiszen a Hozzá való menetelünk is szabadítás. Ez az élet: bizonytalanság, kiszolgáltatottság, szolgaság. Csak akkor válik bizonysággá, biztossággá, ha tudod, hogy van Szabadítód. Ha tudod, hogy életedben minden pontosan időzítve van, nincsenek véletlenek és mindennek rendelt ideje van. Csak legyen türelmed kivárni. Nem az a veszély, hogy meghalunk, hanem az, hogy nem akarunk megszabadulni!
Készül a te szabadításod is, mert „rátekint Isten az ő fiaira, és gondja van rájuk Istennek.” (2Móz. 2, 25). Isten megszabadít, mert ő Szabadító Isten.
Ámen.