Felezőidőben
Oláhdellői karácsonyok emléke


„…Örvendjünk hát mi is, többet ne sóhajtsunk,/ A született Jézusnak térdet-fejet hajtsunk./ Hogy megadta érnünk születése napját,/ Adjunk hálát és mindenki vegye le kalapját./ Kívánom az új évbe,/ hogy lelki és testi áldás szülessen éltünkbe,/ senki a házában ne éljen szükséget,/ Hegy, völgy, kert megadjon minden elégséget,/ A családban pedig csöndet, békességet,/ Ezt kívánja ez a maroknyi gyülekezet mindenkinek!/” – régi karácsonyok hangulatát idézte a köszöntő, amelyet az oláhdellői Demeter Adolftól hallottunk, aki visszaemlékezett, hogy az ünnep első napján a presbiterek és a falubeli férfiak csoportja a lelkésznél kezdte a kántálást. Bár kevés a gyermek, a karácsonyi ünnepélyt, a betlehemezést ma is megtartják, „hisz ez mindenkinek örömet jelent”.
A hóarcú, „fagyfogú” tél még nem harapott bele a Mezőség déli dombvonulatainak hajlatában rejtőzködő kicsi településbe, amikor Székely Csilla Imola református lelkész meghívására Oláhdellőn elbeszélgettünk a gyülekezet tagjaival. A múlt század elején épült és példásan gondozott református templomot november kezdetén aranyalmát ringató gyümölcsfák őrizték, s mellette rendezett papilak nézett a kövezett főutcára.
A vasárnap délelőtti istentiszteletre hívó harangszót leszállni készülő repülőgép zúgása törte meg, majd botra támaszkodva sorban érkeztek a számban kevés, de tartásban, öntudatban annál erősebb református gyülekezet tagjai, akik a fedett padon egy szusszanásnyit megpihentek. A 78 tagot számláló közösség vállalta, hogy anyaegyházként megmaradva megtartja az önálló lelkészt, aki kilenc éve gondozza már az oláhdellői híveket. Jobbára idős, hetvenen felüli asszonyok és férfiak és a középkorú gondnok házaspár volt jelen az istentiszteleten, a karzatról pedig kíváncsian pislogott két legényke is. A szószékről Pál apostol védőbeszédét értelmezve hangzott el: bolondnak, esztelennek tart a világ, ha nem úgy teszünk, mint a többség, ha más az értékrendünk. Ha tudjuk, hogy vannak az életben fontos dolgok, de a legfontosabb az, hogy számot vessünk: történt-e valami örök, tettünk-e valami igazán érdemlegeset. Ha tudjuk, hogy a helyünkön vagyunk, akkor megértjük, hogy nem véletlenül történnek velünk a dolgok, ki lehet bírni a nehézségeket, a betegséget is, s közvetíteni tudjuk a kitartásról és a reménységről szóló üzenetet.
A minden apró részletében takaros templomban, amelyet 2008-ra, a százéves évfordulóra külső támogatással újítottak fel kívül-belül, ritkán hallott átéléssel, odaadással szólaltak meg a zsoltárok, feledtetve a metsző hideget. Amit a gyülekezet úgy próbál enyhíteni, hogy meleg téglát tesznek a szószéki szolgálatot ellátó, törékenynek tűnő lelkész asszony lába alá. Aki bevallása szerint viszontagságos körülmények között jutott el éveken át a faluba, hisz, amíg az állóhíd nem épült meg, Marosugra irányából csak komppal lehetett átkelni a folyón, s még azzal sem, ha alacsony volt a vízállás, ha befagyott a Maros vagy zajlott a jég.
– Ez a komp szerzett már nekem is néhány izgalmat, veszélyt, kalandot. Talán jobban örülnek az istentiszteletnek, annak, hogy ott lehetek, mivel tudják, sokszor meg kellett küzdenem érte, és én is boldog voltam, amikor sikerült – fogalmaz Székely Csilla.
A folyó jelentette az akadályt nemcsak a lelkésznek, a fiataloknak is, akik rendre elszivárogtak a faluból. Ilyen körülmények között évről évre tovább öregedik, apad a lakosság, amely az 1984-es lelkészi jelentés adataihoz viszonyítva az elmúlt húsz év alatt „megfeleződött”. Ennek ellenére élénk gyülekezeti élet zajlik Oláhdellőn, amelynek minden mozzanatát az egyházközség elismerésre méltóan szerkesztett honlapján örökít meg a lelkész. Demeter György Gy. gondnok elmondása szerint a töredék gyülekezet látott vendégül presbiteri és nőszövetségi konferenciát, ifjúsági találkozót, s testvéregyházközségük, a marosvásárhelyi Vártemplom küldöttségét, akik egy szép faragott kopjafát vittek ajándékba. Ennek nagyon örülnek, hisz azóta ott tartják a március 15-i ünnepséget – teszi hozzá.
A lelkészi lakásban berendezett gyülekezeti teremben fonjuk tovább a szót az istentiszteleten résztvevőkkel: Demeter Adolf, Demeter Emma, Demeter György Gy., Demeter Katalin, Gáspár József, Jakab Károly, Puskás Ferenc, Szász Mária, Demeter Árpád, Demeter Ida, Demeter Rebeka, Halmágyi János, Nagy Róza és Simon György. Szívesen mesélnek a település történetéről, a háború okozta szenvedésekről, az oláhdellői földműves emberek életéről, jellegzetes szokásaikról, s a karácsonyi köszöntő mellett ritkán hallott kesergő és katonadal is fölcsendül. Szívükből, lelkükből szól, hogy „édesanyám udvarára rászállott a bánat”, s valószínűleg szülőként is megérték már, hogy a gyermekek megígért visszatérésére nincsen remény. Vagy mégis?– teszem fel magamnak a kérdést, s arra gondolok, hogy faluturisztikai célokra kiválóan alkalmas lenne a szép fekvésű, jó levegőjű település, amely valóban viselhetné a „csend-falu” nevet, ha a leszálló repülőgépek nem lennének. Egyébként a 30 üres ház közül néhány kulcsos házként is hasznot hozhatna.
Romándellő, Ó-Dellő vesszük számba a település változó elnevezéseit, amelyek közül a rendszerváltás után kapta vissza az eredetit. Ami 1344-ben fordul elő írásban Dellew-ként s a 15. század közepén vált ketté, Oláh- és Magyardellewre. Valószínű azért, mert Oláhdellőn több román ajkú élt, s ma is 54 százalékát teszik a lakosságnak az ortodox vallású romákkal együtt. A falu múltjáról pontos adatokat nem lehet tudni, mivel 1948-ban, amikor a csendőrség elfoglalta a papilakot, minden iratot kidobtak, megsemmisítették – mondja Simon György, a legidősebb presbiter.
Hajdan köznemesek lakták a falut, s a mai idősek visszaemlékezése szerint a földművelésből, az állattenyésztésből tisztességesen megéltek. Átlagosan három hektár földön gazdálkodtak, s 10-20 ár oltott szőlője volt minden családnak. Gabonát termesztettek, s cukorrépát és dohányt – egészíti ki a felsorolást Demeter Árpád. Ma is ebből él, aki meg tudja még művelni a földet, más lehetőségük nincsen – teszik hozzá.
– Itt mindig jól megértették egymást az emberek, s büszkék vagyunk rá, hogy együtt tudtunk élni a ’30-as években, a kommunista világban is – mondta Demeter Adolf. Pedig Mezőbándig három színromán falu található, de nevükből ítélve (Mezőújfalu, Székelyuraly, Pete) valamikor azok is magyar települések voltak.
Elhangzik még, hogy a trianoni határ a falu túlsó végénél húzódott, ezért sokan mentek át a másik oldalra. Aztán a második világháborúra terelődik a szó, hisz bármennyire is félreeső a falu, a határában levő domboldalon három hétig nehézágyúkkal lőttek.
– Nálunk az udvaron annyi maradt, mint amennyi szőr van a tenyeremen, három évig a nagynénémnél laktunk, amíg felépült a házunk – emlékezik Demeter Adolf. A férfiak közül sokan elestek, másokat pedig fogságba vittek. A magyar és a román áldozatokra emlékeztet a falu bejáratánál levő hősök emlékoszlopa. Oláhdellőn a háború után sem volt könnyű az élet, 1946-ban a szárazság, majd ’47-ben az éhség viselte meg a falu lakóit.
1945 óta tizenegy lelkész hirdette az igét, sorolják, majd a hallgatagon ülő asszonyokhoz fordulok, s a viseletről kérdezem őket. Demeter Adolf közbeszól, hogy a nagyapák még fehér harisnyát, fekete lájbit hordtak, s bocskor a jelenlevők lábán is volt. Később jött be divatba a priccses nadrág, s a vitézkötéses szürke kabát, amit ma is büszkén viselnek a keményszárú csizmával együtt.
Az asszonyok hosszú szoknyát és mellényt hordtak, s a szoknya alatt nem volt nadrág, nagyanyáik mégsem fáztak – csóválják fejüket az asszonyok. A fonók hangulatát idézik, a játékos szokásokat, s a férfiak emlékeztetik őket, hogy egy-egy csókért bizony szívesen ejtették le az orsót. A guzsalyt a legények az ágy alá dugták – jutunk el idáig az emlékezésben, amikor a gondnok édesanyjának faragott guzsalyával és a lábbal hajtható rokkával tér vissza, majd felpróbálja a mutatóba elhozott gólyalábakat, amivel hajdan a sáros utakon iskolába jártak. Ma kivert ablakszemekkel árválkodik a falu szélén az egykori református iskola, amit nem kapott vissza az egyház, s a gyermekek Ugrán tanulnak.
Szívesen mesélik az ünnepi szokásokat is. A lányos házak kapuját május elsejére virágozták ki, de akire megharagudott a legény, annak tövist tett a kapujára, amit a gondos édesanya már hajnalban eltávolított, hogy elkerüljék a szégyent. Igazi nagy ünnep volt a juhmérés, amikor tavasszal kivitték a legelőre s a pásztor gondjaira bízták a juhokat. Bor, mulatság, vedernyi nyakleves – egymás szavába vágva mesélik a sajátos ünnepséget.
Aztán újra régi karácsonyokhoz kanyarodunk vissza. Az asszonyok a mezőségi falvakhoz hasonlóan perecet sütöttek, s a fiúk (a román családoknál a lányok is), kétágú karóval jártak házról házra, énekeltek és perecet gyűjtöttek a karókra. Este öt-hat-tíz nagyobb fiú kántált együtt, s a konfirmált legénykék lepénnyel és kaláccsal töltötték meg a zsákokat, hogy legyen mit kínálni a karácsonyi ingyenes mulatság zenészeinek.
Az évbúcsúztatónak is megvolt a pontos forgatókönyve. Amikor megszólaltak az óévet temető, majd az új évet köszöntő harangok, a legények ostorral csattintottak, mások felmentek a toronyba. Az 1940-es évektől újévi szokás volt, hogy hamut, polyvát szórtak a gazda háza elé, hadd dolgozzon jól egész évben a cseléd, ha az új évet munkával kezdi. A lányokat sem kímélték, s a lépcsőhöz csapták a hamuval megtöltött korondi cserépfazekat, hogy legyen mit seperniük az új év első napján, a cseréptörésről pedig úgy tartották, hogy szerencsét hoz a házra. A legények szilveszter éjszakáján elvitték a kiskapukat jó messzire, a domb mögé, patakba, szakadékba dobták, s útközben egyiket-másikat össze is törték. A családok többsége pedig az új év reggelét a kapu keresésével kezdte.
– Egy öreg ember elkapott, nesze kapu, mondta, s a horgas pálcájával úgy megütötte a vállam, hogy azóta sem tudom elfelejteni – tör fel az emlék a jó hangulatú beszélgetésen a szokásukat, hagyományukat, régi szép dalokat, s a múlt idők tárgyi eszközeit őrző dellői férfiak és asszonyok körében, akiknek kimondott vágya, hogy egyszer szerepeljenek a televízióban. Talán a másodszori kérés nyomán mégis meghallja valaki. Addig is idézzük a lelkész asszony szavait, aki tanító, zenepedagógus, vallástanár egy személyben, s minden tehetségével arra törekszik, hogy a presbitérium segítségével szebbé tegye a fogyatkozó kicsi gyülekezet életét. Székely Csilla azt vallja, hogy „amikor imádkozol vagy énekelsz, szavaid kivirágoznak, zenéjük van. És nemcsak az a fontos, amit mondasz, hanem az is, ahogyan mondod, mert szavaid: üzenetek.” Legyenek ezek a szavak is üzenetek, s befejezésül idézzük az oláhdellői karácsonyi köszöntő néhány sorát: „Egy nap meg egy este, / Minden esztendőbe’ / szeretném, ha király lenne énbelőlem. / Ha nem is, ha nem is valami sokáig, / karácsony szombattól karácsony napjáig. / Karácsony szombatján, hogy a csillag támad / Kinyitnám aranyos, gyöngyös palotámat…” A dellőiek tanácsát megfogadva nyissuk ki mi is mindenki számára, aki szerető szóra vágyik.
A szerzőről

Bodolai Gyöngyi
újságíró