Május 22-e a református egység napja. Tíz évvel ezelőtt ezen a napon egyesült a Kárpát-medencei reformátusság, a határokon átívelő egység Trianon nemzeti tragédiáját is hivatott gyógyítani. Jövőre lesz száz éve annak, hogy az első világháborút lezáró Párizs környéki béketárgyalások egyike hazánk területének csaknem kétharmadát a környező országokhoz csatolta. Noha az elcsatolt területeken nagy számban más nemzetiségek is éltek, a döntés következtében Magyarország értékes termőföldekkel, bányákkal és erdőkkel lett szegényebb, nem is beszélve arról, hogy családok szakadtak szét, a tősgyökeres családok pedig etnikai és nyelvi kisebbség lettek, egy idegen ország másodrendű állampolgárai. De vajon mi lett leszármazottaikkal? Sikerült-e megőrizni nyelvüket, vallásukat, nemzeti identitásukat? Kérdéseinkre a legdélebbi Kárpát-medencei református gyülekezet, Hertelendyfalva lelkipásztorától kaptunk választ, a Kárpát-medencei református egység jubileumára is készülve lélekben.

A szórványban maradt
A történelmi Magyarország déli határán vagyunk, ezeréves határon. Hertelendyfalvára a 19. század végén települtek bukovinai székely reformátusok Andrásfalváról. A betelepülés idejére nyúlik vissza az az ok is, amiért a konfirmációt hagyományosan nem pünkösdkor, hanem húsvétkor tartják. A szegény székely gyerekeket szolgálni küldték a földekre. A jó idő miatt pünkösdre szétszéledtek, így akkor már késő lett volna megtartani az ünnepet. A magyar reformátusság már nemcsak nemzeti kisebbségben, de vallási kisebbségben is volt ezen a vidéken a katolikus Bécs akkori politikája miatt. „Itt, a Bánátban nem volt soha tömbmagyarság, hiszen nem is engedték, hogy legyen, bár vannak magyar falvak, szigetek, például a katolikus Székelykeve harminc kilométerre innen” – mondja a lelkész, aki a bácskai és a bánáti magyarság, azaz a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke.

Halász Béla évtizedek óta a szórványban szolgál. Ritkaságszámba megy, hogy a Kárpát-medence szélén református püspököt szenteljenek, itt mégis ez történt. A püspöki központ Pancsován található, Halász Béla azonban megválasztása után is hertelendyfalvi gyülekezetével maradt, immár hat éve. Azt mondja, itt a helye. Pedig még szemrehányást is kapott, mit keres a református püspök a szórványban, miért nem a bácskai tömbmagyarsággal él, ahol a reformátusok is többen vannak. Ő azonban saját bevallása szerint Jézus szavaira tekint, aki azt mondta: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott leszek közöttük.

Küzdelem a magyar nyelvért
A négymilliós lakosú Szerbiában élő, megközelítőleg 250 ezer fős magyarság öt százaléka, azaz 12 ezer ember református. Az adatok, persze, nem teljesen megbízhatóak a püspök szerint, hiszen a népszámlálási biztosok sem mindannyian tudták, mit jelent az a szó, hogy református, hiszen ezt a felekezetet csak a magyarok képviselik Szerbiában. Elképzelhető, hogy sokuk neve mellé az általánosabb protestáns jelző került.

A Délvidéken az elsődleges összetartó erő mégis a nemzeti identitás és az anyanyelv, amely a katolikus és a református magyarságot egységben tartja. Ám utóbbiak küzdenek a leginkább a magyar nyelvért, hiszen az létkérdés számukra. „A református egyház a Kárpát-medencében évszázadokon keresztül összefonódott a magyar kultúrával, irodalommal, hiszen ez a liturgiánk kizárólagos nyelve. Az egyháznak itt ma is szélesebb a szolgálata, mint egy színmagyar vidéken. A konfirmáció még mindig magyar nyelven zajlik, de a felkészítés során, ha szükséges, szerbül elmagyarázzuk a fiataloknak, miről szól az adott szöveg, mert nem teljesen értik. Sokan nem tudnak magyarul olvasni.”

Magyar óvoda nyílik
A felejtésnek az az oka, hogy a vegyes házasságban született gyerekeket sokszor nem magyar óvodába, iskolába íratják a szüleik, mondván, jobban boldogulnak majd Szerbiában az államnyelv alaposabb ismeretében. Pancsován, a dél-bánsági körzet központjában még épp idejében hoztak tető alá egy háromszáz négyzetméteres épületet a magyar útnak is nevezett Petőfi úton, ahol hamarosan magyar óvoda nyílik. Mindez azért is sürgető, mert a Pancsován élő, magukat még magyarnak vallók több mint fele nem tud már magyarul. „Ja sam madjarica, azaz magyar vagyok – mondják szerbül. Érzelmi kötődésük tehát van, nyelvtudásuk már nincs. A magyar óvodában legalább a vegyes házasságokban született kicsi gyerekek is hallják majd a magyar szót. Magyar középiskola viszont a nyolcvan kilométerre található Nagybecskereken van legközelebb.

Gyermeket sem vállalnak már annyit a magyarok, legfeljebb kettőt családonként, de van, hogy egyet sem. A püspök büszke rá, hogy családi összejöveteleiken gyermekeivel és unokáival együtt 17-en vannak, és ami lényeges: magyarul beszélnek. Öt gyermeke a kétszáz kilométerrel arrébb fekvő Szabadkára és Magyarkanizsára járt középiskolába. Szüleik fontosnak tartották, hogy kialakuljon bennük az egyház- és nemzettudat.

Az identitás megőrzésében sokat számít az egyháztagok hozzáállása – hangsúlyozza Halász Béla. „Ha bekerül valaki a családba, aki nem beszéli a magyar nyelvet, általában az egész család hozzá igazodik. Nálunk ez másképp van. A szerb nászasszonyom és a magyar vejem egyik szerb barátja is tudnak magyarul, utóbbi magyar zenét is hallgat. Több ilyen szerbbel találkoztam, szóval nemcsak a magyarokra hathat az ő kultúrájuk, hanem esetenként rájuk is hat a miénk.”

„Mit magyarkodsz?”
Ami a szerb–magyar együttélést illeti, az 1944–45-ös délvidéki vérengzés hatása máig érezhető, a püspök azt mondja, Bácskában még lappanghat magyargyűlölet. „Ott még a kilencvenes években is voltak magyarverések. Itt, a Bánátban a rendőrség és az állambiztonsági szervek nagyon figyeltek arra, hogy megtartsák a rendet, ne szabadulhassanak el az indulatok. A polgárháború alatt a szerb hatóságok a környéken megvédték a hőzöngőktől a magyarokat és a horvátokat is. Verbális incidensek azért voltak, ha valakit meghallottak magyarul beszélni, voltak, akik hozzávágták: mit magyarkodsz.”

Eltűnnek a magyarok
A legnagyobb problémák egyike a rohamosan csökkenő népesség. Az elvándorlás első hulláma a hatvanas-hetvenes évekre tehető, amikor sokan Németországban vállaltak munkát. Ők még hazajártak, hogy itthon esküdjenek, kereszteljék vagy konfirmálják a gyermeküket, ám később ott ragadtak. A kilencvenes években a polgárháború ideje alatt is sokan elhagyták az országot, reformátusok is nagy számban. A harmadik hullámot a kettős állampolgárság lehetősége keltette. A legtöbben mégis Nyugat-Európában telepedtek le. „A legrosszabb, hogy az elvándorlók legnagyobb része elszakad a közösségtől, beleolvad a környezetébe, végül itthonról teljesen eltűnik. A nyugati diaszpórába kikerülő fiataloknak sokszor még nincs érett nemzettudata, egyháztudata végképp. Gyorsan alkalmazkodnak, és mivel ott többnyire nincs református közeg, elveszítik a vallási identitásukat” – magyarázza a délvidéki püspök.

A szórványból különösen sokan elmentek. A hertelendyfalvi református templom mára egy hajdan virágzó közösség mementója lett. Egykor Darányi Ignác földművelésügyi miniszter, dunamelléki főgondnok támogatásával épült, egyszerre szentelték fel a szomszédos evangélikus templommal. A református gyülekezet virágkorát a hetvenes évekre teszik, amikor 1400 tagot számlált, de még a kilencvenes években is volt olyan húsvéti istentisztelet, amikor a hívek nem fértek be a templomba. Ma már ez a legnagyobb ünnepeken sem történik meg – mondja szomorúan a püspök. „Mi azért minden vasárnap elénekeljük a magyar nemzeti imádságot vagy a székely himnuszt. Itt legalább hallja a kicsi gyerek, fiatal, máshol nem.”

„Isten kegyelme tart meg”
Az egyházvezető a település valamikor egyetlen magyar polgármesterét, Erdei Ernőt idézve azt mondta: az vigasztalja, hogy itt már a honfoglalás óta mindig voltak magyarok, ezért azt reméli, ezután is lesznek. „Református gyülekezet azonban csak addig lesz, míg ismerjük az anyanyelvünket. Aki elveszíti a kötődését a magyar nyelvhez, az aztán szépen lassan a magyar ajkú gyülekezethez fűződő kapcsolatát is elveszíti.”

Ám Halász Béla a reménytelenség ellenére is reménykedik. Azt mondja, az egyház nem a számok bűvöletében kell, hogy éljen, hanem Isten kegyelmében. Ezért ő Trianon miatt sem sírdogál. „Nem a sajnálkozás a dolga a keresztyén embernek, mert van lelki hazánk, és azt kell hirdetnünk” – jelenti ki határozottan. Arra is emlékeztetett, a délvidéki reformátusok nincsenek ellenszélben, a környezet toleráns, inkább saját lanyhaságuk árt megmaradásuknak. „A szerb állam nem kötelezheti a szülőket arra, hogy magyar nyelvű osztályba írassák a gyermekeiket. Egyedül a küzdő, harcoló egyház marad meg. A rendszerváltás után nem találtuk fel magunkat, kihagytuk a nagy lehetőségeket a szolgálatra – ez inkább a mi bűnünk. Az úgynevezett szabad világban a liberális felfogás jobban ellenáll a hitnek, mert elaltat. A kommunista eszme legalább nyíltan üldözött. A 21. században az egyház nagy feladata, hogy ebben a lelketlen világban bizonyságot tegyen a hitéről. Itt komoly bizonyságtételre lenne alkalom, nemcsak a saját nemzetünk felé, de a többségi társadalom felé is.”

Bár a nyelv, a nemzeti gyökerek és a felekezeti identitás a magyar kultúra alappillérei, a délvidéki magyar reformátusok püspöke mégis arról beszélt, hogy a keresztyénség megtartó ereje az Isten iránti engedelmesség. Ez az, ami valódi egységet hozhat nemcsak a peremvidéken élők, de az egész Kárpát-medencei magyarság számára.