Testvéreim a falak között

Holland házaspár története és sírja mutatta meg, mit jelent úgy közeledni másokhoz, hogy közben megőrzöm hitvallásomat. Ennek megélése sokat segít abban, hogy együtt imádkozzak másokkal a Szentháromság Istenhez.

J. van Gorcum holland lovassági ezredes 1842-ben kötött házasságot J. van Aefferdennel. Míg a katonaférj református volt, felesége római katolikus nemesi családból származott. Férj és feleség között tehát komoly társadalmi és vallási különbségek voltak, ráadásul van Gorcum tizenegy évvel idősebb volt feleségénél, harminchárom évesen nősült meg. Ilyen házasság a 19. századi Hollandiában „lehetetlen vállalkozásnak” tűnt, ám a házaspár kitartott egymás mellett. Összesen harmincnyolc évet éltek együtt, a házasságnak a férj 1880-ban bekövetkezett halála vetett véget.

Hogy férj és feleség végül közös sírba kerüljön, komoly fejtörést okozott a hollandiai Roermond város vezetésének. Katolikust és reformátust nem lehetett ugyanabban a sírban, sőt, ugyanabban a temetőben sem eltemetni, ezért a házaspárt elválasztották egymástól. Hogy házasságukat és kapcsolatukat valahogyan mégis kifejezzék, a temetőt elválasztó fal tövéhez temették őket, külön sírokba. Van Gorcum így a református, van Aefferden pedig a katolikus temetőben nyugszik. A falak felett átnyúlik a két sírkőből kiábrázolt kéz, így valójában mégsincsenek elválasztva egymástól.

Számomra ez a leghitelesebb és legpontosabb meghatározása az ökumenének. A Szentháromság Istent valló keresztény felekezetek közötti mozgalom ugyanis nem a falak lerombolását jelenti. Nem identitásfeladást, a hitelvek eltörlését, a különbségek tagadását vagy bagatellizálását. Nem a történelmi múlt átírását vagy mellőzését, nem a kölcsönös tisztelet, megértés és szeretet kierőszakolását. Tapasztalom, hogy sokan így látják és értelmezik az ökumenét. Ennek következtében sok helyen megmarad a teljes elzárkózás, bizalmatlanság és a másik meg nem értésének hiánya. Vannak, akik szerint a másik felekezethez tartozók nem testvéreink, barátaink, hanem egyenesen az ellenségeink.

Az ökumenikus mozgalom abból a felismerésből jött létre a második világháború után, hogy a katolikus, református, evangélikus, baptista és más, a Szentháromság Istent valló felekezetek között húzódó falak megalapozottak. Azonban Jézus Krisztusra figyelve és az ő parancsát követve képesek lehetünk megfogni egymás kezét – a falak felett. A Megváltó nem értett egyet a vámszedő, a prostituált, a farizeus életmódjával és meggyőződésével, de odafordult hozzájuk és Isten országát hozta el számukra. Meglátta bennük az embert, a lelkileg-szellemileg beszűkültet és sérültet, egyúttal azt a teremtményt, aki Isten képmásaként megváltásra szorul.

Keresztyénként, persze, lehetőségünk van csak a falakra figyelni, azokat még erősebbé építeni. Megtehetjük továbbá, hogy megijedünk tőlük, nem értjük, miért épültek, és ezért inkább leromboljuk őket. Egyik sem arra mutat, akiben valóban megélhetjük az egységet. Megértettem, hogy Krisztust akkor követem hitelesen, ha nem egyet akarok érteni a körülöttem élőkkel, hanem Isten szerint próbálom látni őket. Így megőrzöm hitvallásomat, nem engedek a hitelveimből, de nem is leszek szeretetlen azokkal, akik nem azt vallják, amit én. Így lesz valósággá, hogy a falak felett megfogom a kezüket – ha ők is felém nyújtják az övéket.

Erre törekszem, amikor részt veszek az ökumenikus imahéten. A falak között ugyanis megtalálhatom azokat, akik valóban Krisztust keresik és követik. Az ő kezüket megfogva könnyebb kiállni a világ elé és megmutatni, kik is a keresztyének. Az ő elutasításuk jogot ad arra, hogy a nem hívők ezt mondják: ők is bizalmatlanok és szeretetlenek egymással, akkor én miért tartozzak hozzájuk? Hiszem, hogy Jézusban testvéreket kapok Istentől, akiket olykor nehéz szeretnem és megértenem – felekezettől, gyülekezettől, családtól függetlenül. Azonban a Megváltó pontosan ezért imádkozott főpapi imájában, amikor arra kérte Istent, őrizze meg az Ő követőit, hogy mindnyájan egyek legyenek a Krisztus nevében. Ezért törekszem megfogni keresztény testvéreim kezét a falak felett.

 

Somogyi Csaba