Mit jelent a nyelvművelés, és miért hasznos? Sokan úgy vélik, másról sem szól, mint hogy a nyelvészek a hibákat keresik a beszélt vagy az írott nyelvhasználatban.

A nyelvművelés a kertgondozáshoz hasonló. Ha egy kertben a gyomok elszaporodnak, ki kell gyomlálnunk őket, hiszen az ékül szolgáló, nemes növényeknek is árthatnak. A helyes nyelvhasználat szempontjából kedvezőtlen nyelvi jelenségekre ugyanígy rá kell mutatni. A nyelvművelő nyelvész a nyelvtudomány szempontjából vizsgálja a napjainkban észlelhető jelenségeket, minősíti azokat és javaslatot tesz. Van ugyanis egy nyelvszokás, ami századok alatt kialakult, vagy ha csak a magunk életét nézzük, az utóbbi évtizedek sajátosságait mutatja, és ezt, ha egy bizonyos norma szerint igyekszünk használni, akkor könnyebben megérthetjük egymást. A Mátyás korabeli történetíró, Bonfini fennmaradt írásában üdvözli, hogy Magyarországon bármely területről szólal meg két beszélő, értik egymást, és akkor is, ha különböző társadalmi réteghez tartoznak. Ez sem az olasz, sem a német nyelvterületen nincs így. Többek vitatják, persze, a norma kérdését a nyelvészek között is, néhányan azt mondják, ahány ember, annyi norma. De vajon jó lenne-e, ha azt a nyelvhasználatot tekintenénk normának, amelyben valaki képtelen magát kifejezni, szegényes a szókincse? Tekinthetnénk-e ezt közös jelrendszernek? Ha szeretnénk valamit közölni a másikkal, ahhoz elengedhetetlen, hogy értsük egymást. Lehetőleg úgy mondjunk el vagy írjunk le valamit, hogy a másik pontosan azt értse, ami a beszélő szándéka volt.

A nyelv e szerint valójában a beszélők által él és formálódik. Ki is kophat a beszédünkből a pontos értelemtükrözés. Hogyan lehet törekedni ennek ellenkezőjére?

A gyerekek szempontjából a családnak van elsődleges felelőssége ebben, de a családok java része, mint sok más kérdésben is, elhárítja ezt magától, és az iskolára hagyja a nyelvi nevelést. Pedig ha egy kicsi gyereknek énekelnek, mesét mondanak, ha mondókákat tanulnak együtt, azzal kétségtelenül fejlesztik a nyelvi készségét is. Az óvodapedagógusok szintén sok mindent megalapozhatnak, amire építhet az iskola a későbbiekben. Onnan kerülhetnek ki aztán azok a fiatalok, akik példaértékűen használják a nyelvet, mint ahogy kiváló példákat is látunk erre.
Az arányokat tekintve azonban nem túl biztató a helyzet. Azt tartjuk: az ember írásban jóval igényesebben nyilvánul meg, mint szóban, mert szóban spontán módon, hangosan gondolkodva beszélünk; de ha leül valaki, hogy megfogalmazza a gondolatait, logikusabb felépítésű, ezért könnyebben is értelmezhető szöveget vethet a papírra. Ma már ez a szemlélet kezd kiveszni, ehhez hozzájárul az internetes csevegések, chatelések gyakorlata is, mert az emberek jelentős része amikor ilyen üzenetet valakinek, gondolkodás nélkül azonnal legépeli azt, ami és ahogy a fejében megszületik.

A chatelést éppen az hívta életre, hogy ha nem is egy térben, de legalább egy időben történjék a minél gyorsabb információcsere. Felértékelődött az időtényező napjainkban.

Olyannyira, hogy a köszönési formáinkban egy ideje a Jó reggelt kívánok!, Jó napot kívánok!, Viszonthallásra!, Viszontlátásra! alakok a beszélők jelentős részének nyelvhasználatából kihaltak. Ma már csak ’Reggelt! van, de fültanúja voltam már annak is, hogy egy középkorú férfi egyszerűen ’pottal köszönt. Ugyanígy: a Köszönöm szépen! helyett ma már csak Köszi! van, a Bocsánatot kérek! helyett pedig csak Bocsi! Az erre feleletül adható Kérem szépen! kezd teljesen eltűnni, sok a másik embert megtisztelő, megbecsülő szófordulatunkkal együtt. Amikor azonban ezeket a csonkított alakokat használják, érdemes megfigyelnünk az emberek arcát, ajkát, viselkedését. A nyegle, odavetett szócsonk hat az ember testtartására, és fordítva: a túlzott magabiztosság meghatározza a nyelvhasználatot is. Megszoktuk, hogy az iskolában a tantárgyak nevét a gyerekek rövidítik: töri, matek és hasonlók lesznek belőlük, de vajon van-e a rövidítéseknek határa? Az egyik kedves növendékem egy alkalommal egy virágárusnál a következőt látta kiírva: „HALI NAPI KOSZI” – azaz halottak napi koszorú. A négyes-hatos villamoson pedig én magam voltam fültanúja annak, amikor gyászruhában álló emberekkel utaztam együtt, és az egyiküknek megszólalt a mobilja a zsebében, az illető azzal zárta a beszélgetést: „Találkozzunk a ravinál!” – vagyis a ravatalozónál.

A nyelv tehát mélyen összefügg az emberi viselkedéssel, a tiszteletadással – és, persze, az érthetőséggel.

Ez utóbbi is furcsa helyzeteket teremthet. Egy alkalommal a szerencsi vasútállomáson vártam a vonatra, a hangosbemondó a következőt mondta: „Tokaj expresszvonat érkezik a harmadik vágány mellett, kérjük, vigyázzanak!” (A központozást a helytelen kiejtéshez igazodva jelöltük – a szerk.) Ha komolyan vesszük, amit hallottunk, a vonat a harmadik vágány mellett érkezik, vagyis kisiklik. A bemondónak nem kellett volna mást tennie, csak kiejtésében is megfelelően tagolnia a mondatot: „Tokaj expresszvonat érkezik, a harmadik vágány mellett, kérjük, vigyázzanak!” Persze, az embernek van annyi esze, hogy tudja, nem a vonat kisiklását jelentették be. De miért kellene bármilyen helyzetben összezavarni, félreinformálni vagy akár megriasztani a hallgatóságot?

Mondok egy másik példát, ezúttal a rádióból: „Nem érdektelen meghallgatnunk, hogyan vélekedik a primadonna| Déryné Katona Józsefről.” Ebből az hallik ki, hogy Déryné leánykori neve Katona József. De a pedagógusok felelősségére visszautalva egy történelem-bemutatóórai példa a következő. Rómáról szól az óra, a tanárnő azt mondja: „Mars# és Rhea Silvia gyermekei alapították a várost.” Azaz: Romulus és Remus. Ha a gyermek, aki ezt hallja, a következő órán felel, és a tanárnő megkérdezi tőle, kik alapították Rómát, ne csodálkozzon, ha azt feleli: Mars meg Romulus és Remus – mert számára úgy tűnhetett, utóbbi kettő csupán Rhea Silvia gyermeke.

Számolatlanul hozhatnám fel a példákat. A Beszélni nehéz! című rádióműsor 1976. március 4-től mostanáig kb. 1360 adást élt meg a 45 év alatt, ez idő óta foglalkozunk a nyelvművelés ilyen és ehhez hasonló kérdéseivel. Érdemes lenne megszámolni, hogy ma vajon hány magyar médiumban foglalkoznak a helyes kiejtés kérdésével! A Magyar Rádióban egykor négy különböző anyanyelvi műsor volt párhuzamosan, míg az egyik elnök egyetlen tollvonással ki nem iktatta mind a négyet a Magyar Rádió műsorrendjéből. Az én szívemhez a már említett Beszélni nehéz! című állt a legközelebb, amelyet Péchy Blanka színművésznő és Deme László professzor úr indított el 1976-ban, és a későbbiekben a 2007-es megszüntetéséig 813 adást élt meg, majd három hónap múlva folytattuk ezt a Magyar Katolikus Rádióban Juhász Judit vezérigazgató-helyettes asszony jóvoltából a Szóról-Szóval című rádióműsorral, és ez egyfajta jogfolytonosságot is jelentett: a szándék, a cél, a hozzá kapcsolódó hallgatói kör nemigen változott. Csakhogy az ebben aktív, hozzánk leveleket is író, versenyeinkre növendékeket felkészítő tanároknak a nyugdíjba vonulása után a fiatal pedagógus nemzedéknek sajnos csak egy kicsiny része folytatja ezt a munkát, vagyis tartja fontosnak az igényes magyar beszédet, és kevesen érvényesítik saját növendékeik nevelésében. Ez szívfájdalmunk, hiszen szűkül a nyelvművelő mozgalom tagjainak köre.

Az utóbbi években a magyar nyelvre jellemző ereszkedő hanglejtés szinte ki is kopik a televíziósok, rádiósok beszédéből, helyette a tagmondatok végén is emelkedő hanglejtéssel igyekeznek a figyelmünket fenntartani. Ez ma már nyelvi divat.

Nem mindig volt ez így. Wacha Imre tanár úr 1963-tól kezdve volt a Magyar Rádió bemondóinak a fölkészítője. Nem is igen ülhetett mikrofonhoz, aki nem az ő tanításain növekedett föl. Isten nyugosztalja Imre bátyánkat, három éve veszítettük el.

Ha a médiában és a pedagógusok körében is csökken az érdeklődés az igényes nyelvhasználat iránt, mennyire sikerül felkelteni a diákok érdeklődését, hogy tapasztalja?

Jómagam kiváltságos helyzetben vagyok azzal, hogy a Baár–Madas tanára lehetek, mert az oda járó gyerekek egész sokasága sok mindenben igényes. Általánosságban azonban a gyerekeinknek egyre szűkülő része érti meg törekvéseinket, és lesz szövetségesünk az igényes nyelvhasználatban; ennek egyik jele az írásos anyagok igényességének csökkenése, közelítése a szóbeli nyelvhasználathoz. Azt tapasztaltam az elmúlt negyven évben, hogy ha egy tanár a diákok számára hiteles, ha érzik a szeretetet, akkor nagyon szívesen vesznek részt a gyerekek nyelvművelő szakkörökben és versenyeken is. Nagyon sok fiatal éhezi ugyanis a szépet, a jót és nagy örömmel veszik, ha barátságos, szeretetteljes légkörben vannak, ahol foglalkoznak, beszélgetnek velük, ahol embernek tekintik őket. Deme László professzor úr, a nyelvművelő mozgalom megalapozója mondta egykor: „Gyermekeink mai neveletlensége a következő felnőtt korosztály normája.” A tanároknak tehát megvan a felelősségük abban, hogyan beszélik a magyar nyelvet, és abban is, hogy vajon szeretnek-e esetleg megfelelni a fiataloknak és a fiatalosság látszatának azzal, hogy például elkezdenek tegeződni a diákjaikkal. Miközben a felnövekvő fiatalok tekintélyes része nemigen tudja, hogy ha például egy felnőtt felajánlja, hogy tegezheti, azt kellő tisztelettel illik fogadni és hasonlóképpen kezelni.

A közoktatáson, az említett szakkörökön és rádióműsorokon kívül számos anyanyelvi versenyen is megmérethetik tudásukat a fiatalok. Miért jelentősek ezek az alkalmak a diákok számára?

A 2005-ben bevezetett kétszintű érettségi lényege a szövegértés. Melyik fiatal kap Kazinczy-érmet középiskolás vagy egyetemista korában, ha nem az, aki érti az általa kiválasztott és a versenyen elé tett szöveget, és aki képes azt megértetni a hallgatósággal? A Kazinczy-versenyek elindítása tehát évtizedekkel megelőzte ezt a szemléletet. A helyes kiejtés természetesen az egyházi szolgálatban is rendkívül fontos, amikor például egy lelkipásztor felolvas a Bibliából. Sok évtizedes zsűritagi munkám során egyetlen alkalommal adtam maximális, tíz pontot versenyzőnek: a Kalotaszegről érkezett Kelemen Attila Csongornak, aki színművész, majd református lelkipásztor lett.

Az „Édes anyanyelvünk” nyelvhasználati verseny írásbeli fordulójában húsz feladatot kell megoldaniuk a versenyzőknek, erre három órájuk van. A feladatok a nyelv különféle elemeinek a vizsgálatával és a nyelvhasználattal foglalkoznak számos nagyon gyakorlatias példán keresztül. A szóbeli fordulóban a bírálóbizottság által megadott három-négy témából kell választaniuk a fiataloknak. Kb. húsz-huszonöt perces felkészülési időt követően három percben fejtik ki a véleményüket szabadon – legfeljebb egy vázlat segítségével – abban a kérdéskörben, amit választottak. Bármilyen pályára lépnek is később ezek a diákok, biztosan nagy hasznát veszik a versenyfelkészülés és a megméretés során elsajátított tudásnak, készségeknek.

Nagy örömünkre táborainkban sok igényes, megszólalásaiban is művelt fiatalt látunk, akik nem sokdioptriás szemüveggel, lexikonokkal a hónuk alatt közlekednek és helyesírási szabályokat bifláznak naphosszat – szó sincs róla! Egészséges lelkületű fiatalokról van szó, akik abban különböznek a nagy átlagtól, hogy sok mindenben, nyelvhasználatukban is, viselkedésükben is igényesebbek. Azok a gyerekek, akik néhány százan efféle táborokban részt vesznek évente, biztatást kapnak arra, hogy ezt a fajta igényességüket őrizzék meg.

Ezen kívül, ha valaki vett már részt Kazinczy-verseny vagy „Édes anyanyelvünk” verseny döntőjén díjátadáson, tapasztalhatta, hogy az a fiatal, aki kimegy átvenni az emléklapot vagy az elismerést, dübörgő tapsot kap. Kiktől? A versenytársaktól Ha a Beszélni nehéz! mozgalom bármelyik tanárát megkérdeznénk, mi az a három legfontosabb dolog, amit a mozgalom adott nekik és a diákjaiknak, biztos vagyok benne, hogy az egyiknek azt tekintik, hogy örülünk egymás sikereinek. Ez így jó, így természetes az ebben részt vevő embereknek. Nem azt keresik, hogyan lehet a másik emberrel vitába keveredni, a másiknak ártani, pletykálni, inkább a másik ember megbecsülése, szeretete fontos számukra, meg az iránta való türelem. Aki amilyen értéket kap, azt megköszöni, és igyekszik tovább éltetni. Ez, azt hiszem, nemcsak nyelvi kérdés: egész életünkben követendő példa.

Képek: Anyanyelvápolók Szövetsége