Ez az az asztal, amely köré gyakran telepednek vendégek, és mint megtudjuk, a nagy családi beszélgetések is itt zajlanak minden áldott este. Bár a családfő híres étteremcsalád feje is, elárulja, nem az a legfontosabb, mi kerül az asztalra, hanem az, hogy együtt töltsenek naponta legalább másfél órát a feleségével és a gyerekekkel. A két kamasz ugyanúgy élvezi ezeket a családi vacsorákat, mint a két kisebb testvér.

A legkisebb, Balázs épp pattogatott kukoricát szolgál fel, miután eltünteti a kávés poharakat, amelyekkel pincéreket megszégyenítő módon bánik. Hozzászokott a vendégekhez, itt mindig nagy a nyüzsgés – mondják. A Semsei-házaspár gyakran hív meg magukhoz jegyespárokat, akik a plébániai felkészítés részeként bepillanthatnak egy-egy család életébe. „A templomban megesküdő párok többsége nem hívő. Sok pár az esküvőre készül, és nem a házasságra, ezért jó a jegyesoktatás. Mi ezeken a vacsorákon finom borok mellett nem az esküvői előkészületekről beszélgetünk, hanem olyan kérdésekről, mint a gyerekvállalás, az após-anyós-kapcsolatok, a konfliktuskezelés, az együtt töltött minőségi idő formái, a szeretetnyelvek vagy a megbocsátás” – sorolja a házaspár. A vendégek olykor bekapcsolódnak a gyerekekkel közös esti imádságba is.

Semseiék maguk is egy házaskör tagjai, nyolc éve találkoznak kéthetente a budapesti Szent Imre Plébánia közösségének házaspárjaival. „A lelki atyám, Tibá mondta mindig, hogy a házasságban a legfontosabb, hogy a két ember egymásért éljen. Mi ugyanezt valljuk, ezért lett a szlogenünk: Csapatjáték szerelemmel. Ehhez hozzátartozik, hogy feladjuk az egyéni érdekeinket a közös érdekeinkért, mert a mi kerül előtérbe az énnel szemben. Apró szívességekkel is azt keressük, hogy a másiknak hogyan lehet jobb, mivel tudnánk örömet szerezni egymásnak. Ebben a kölcsönös alávetettségben egyenrangú partnerei vagyunk egymásnak” – összegzi Semsei Rudolf.

„Nálunk klasszikus a feladatmegosztás, de ez nem azt jelenti, hogy teljesen merev. A férjem dolgozik, én egyelőre itthon vagyok, így a háztartásbeli feladatok rám maradnak. Néha, persze, én is elintézek egy-egy férfiasabb dolgot, mint ahogy Rudi is elmosogat esténként vagy segít a konyhában elpakolni. Igyekszünk alkalmazkodni egymáshoz, ami egy nehéz nap után nagyon jól tud esni a másiknak. Jó érzés, hogy nem kell kérni, másrészt megbízhatok benne, mert tudom, hogy ha én már kidőlök, ő akkor is mindent egyenesbe hoz.”

Ez a csapatjáték része, de mi van a szerelemmel? Tényleg olyan fontos, és ha igen, megőrizhető a láng évtizedeken át? – kérdezem. A szót a férj veszi át: „A szerelem – még ha lehetnek is különböző dimenziói – életre szóló tud lenni. Valószínűleg jobban szeretem a feleségem, mint amikor megismertem. Sokkal biztosabb és mélyebb, amit iránta érzek, de ez nemcsak szeretet, hanem szerelem is, ami a nőiességének is szól. Nagyon szeretem, hogy Eszter most is csinos, ad magára. Jó anyja a gyermekeinknek, és nekem ez nagyon megnyugtató. Felüdülés az is, hogy a munkámról mindig annyit kérdez, amennyit látja, hogy el szeretnék mondani.”

„Ami engem Rudiban megfogott már az első pillanatban, az a dinamizmusa és az életszeretete. Ez máig megvan szerencsére. Nagyon tudom benne csodálni és szeretni, hogy annyira optimista alkat! Ha valamiért elkeserednék, olyan jól tud támogatni. Amit mond, az engem előrébb visz. Az egy dolog, ha valaki egyedül is jól és komfortosan érzi magát, és Istennek tetsző életet él, de amint van társa, az olyan oldalát is ki tudja hozni belőle, amivel nem is volt tisztában.”

„Van egy mondásom: ha gyorsan akarsz valahova eljutni, akkor menj egyedül, de ha messzire, akkor keress társat” – teszi hozzá a férfi. „Kutatások egybehangzóan bizonyítják, hogy az ember boldogsága a kapcsolatai minőségén múlik. Mondhatja, persze, valaki, hogy ő jól fogja érezni magát a színházban vagy a kocsmában a haverokkal, de az emberi kapcsolatok minőségét az otthona melege határozza meg, aminek az alapja a házastársi kapcsolat. Nincs tökéletes kapcsolat, de attól lesz egyre jobb, hogy mindketten dolgozunk rajta.”

Semsei Rudolf elárulta: amikor aláírta a házasságkötésüket megerősítő papírt az anyakönyvvezető előtt, üzletemberként az számára szerződéskötés is volt. Feleségével hisznek a szentségi házasságban, és abban, hogy Isten tartja meg a szövetségüket, de el kellett határozniuk azt is, hogy mindent megtesznek azért, hogy kitartsanak a döntésük és az egymásnak tett fogadalmuk mellett. „Sokan ma csak cimborát vagy hálótársat keresnek maguk mellé, akivel addig maradnak, amíg komfortos” – mondja Eszter. „De velük nem lehet tervezni. Mi szeretnénk együtt megöregedni.”

De mit jelent ez a gyakorlatban? – adódik a kérdés. „Mindig szinten kell tartanunk a kapcsolatunkat, akkor is, ha jó időszakot élünk meg. Amikor Eszter a kicsi gyerekünkkel volt itthon egész nap, nehéz volt esténként kimozdítani.” –
„Kismamaként a szoptatás, a büfiztetés, az altatás vagy a pelenkázás monotonitásában éltem, nem volt kedvem kimozdulni, felöltözni, megcsinálni a hajam. Ilyenkor egy aktív társ sokat segít, hogy kirángasson ebből az egyhangúságból. Ezek valódi ünnepnapok voltak.” – „De ez azon is múlott, hogy Eszter jól érezte magát, nem kereste az igazolását annak, hogy miért kellett volna mégis otthon maradni.”

Az új impulzusokat biztosító programok, legyen az épp az óvodai bálra felkészítő táncpróba, jótékonysági bográcsozás vagy egy jó színdarab, olyan minőségi időtöltések, amelyek feltölti az érzelmi raktárakat – állítja a házaspár. „Sokan akkor válnak, amikor a gyerekeik kirepültek, mert rádöbbennek, hogy a gyerekek és a pénz tartották össze a házasságukat. A kettejük érzelmi alapú kötődésébe, amiből az egész kiindult, viszont nem sokat fektettek, így szinte idegen emberek egymás számára.”

Az eltávolodás, persze, kis dolgokkal kezdődik, ezért nem szabad sokáig tartogatni a haragot, kezdeményezni kell és meg kell hallani a másikat, ha az mondani akar valamit – emlékeztetnek Semseiék. De ugyanígy felhívják a figyelmet a tiszteletre is: szerintük ez is a csapatmunka része. „Tudom, mi az, ami a másiknak nagyon értékes, és nem bántom meg, nem alázom meg. Elfogadhatjuk egymást a hibáinkkal együtt. Ugyanígy a gyerekeinket is. Egy lengyel pszichológusnő vezette be a zöld tinta használatát a piros toll helyett, mert megelégelte, hogy a gyereke füzete tele van aláhúzásokkal. Egyszer csak fordított a dolgon, és elkezdte kiemelni azt, amit jól csinált. A házasságunkban is könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy folyton panaszkodunk, ahelyett, hogy a jót emelnénk ki.”

Akár a páros táncnak, úgy a házastársi köteléknek is része a másiknak megadott szabadság, hiszen anélkül nem dönthet az önkéntes kapcsolódásról sem. „Néha meg szokta kérdezni, nem akarok-e elmenni a főiskolai haverokkal, vagyis az Ökörkörrel kocsmázni egyet, mert szívesen lenne egy kicsit egyedül itthon. Amikor a barátaimmal elmegyünk akár hosszabb időre, tudja, hogy ez most fiúprogram, és nem érzi, hogy feltétlenül ott kellene lennie.” – „Rudi pedig sosem adott arra okot, hogy elkezdjek bizalmatlankodni vagy kérdezősködni” – teszi hozzá az asszony.

Vajon mindig ilyen harmónia volt köztük? Mint kiderül, Rudi vendégszerető, olaszos családban nőtt fel, Eszter családja viszont zárkózottabb, ám összetartóbb volt. A vasárnapi ebéd szent volt náluk. Kettejük hagyományaiból szép lassan létrehozták saját receptjüket, ami a családi harmóniához kell. Náluk például sosem telhet a szombat takarítással, és a vasárnapi ebédet is kihagyhatja az, akinek épp programja van. 

A család, persze, folyton változik. A nagyobb gyerekek lassan kirepülnek. „A kamaszok leválása nagyon izgalmas. Elvárásokat támasztunk feléjük, feltételeket szabunk, és közben próbálunk jóban lenni velük” – sorolja az édesapa. „Fontos, hogy idejében kezdjenek el a házasságról gondolkodni, ezért tartom fontosnak, hogy a családelhagyás minél előbb történjen meg. Magyarországon ez 28 évre tehető. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy miért nem vállalnak idejében családot a fiatalok. Egyszerűen biológiailag is eljutnak oda, hogy már nem is gondolkodhatnak három gyerekben. A jegyespárok többsége, akik hozzánk eljönnek, harmincas, negyvenes férfiakból és nőkből áll. Az élet többi területére felkészültek, erre nem. Képezték magukat, dolgoztak, de ez a halogatás belső bizonytalanságból is fakad. Nem érzik, hogy megértek a helyzetre, pedig megértek.”

„A nőknek kicsit nehezebb a helyzete. Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy mikor jöjjön a baba. Az ember mindig vár az ideális körülményekre, jobb lakásra, jobb autóra, holott az lehet, hogy sosem fog bekövetkezni” – véli Eszter. Majd férje fűzi hozzá: „Nekünk már mindenünkön jelzálog volt, mikor megérkezett a második gyerekünk. Ebben az időszakban Eszterre nagyobb teher hárult, én többet dolgoztam, de ennek a munkának lett aztán a gyümölcse, hogy a vállalkozás bővült, több munkatársat tudtunk felvenni, akiknek delegálhattam feladatokat, így attól kezdve arra koncentrálhattam, hogy minél többet legyek a családommal.”

Hogyan voltak képesek a bizonytalanság ellenére előrelépni? – teszem fel az utolsó kérdést. – „Tudtuk, hogy Isten megtart” – érkezik az egyszerű válasz.

Ha receptet nem is, követendő példát sikerült adniuk.

Képek: Füle Tamás