A 16. század gazdasági, politikai, morális és hitbéli válsága is hozzájárult a reformációhoz, de gyakran elfeledkezünk arról, hogy a reformáció igazi lendítő ereje az a mély istenélmény volt, ami az egyház és a társadalom megújítására tett kísérleteket összefogta és képes volt a megfelelő mederbe terelni. 

Max Weber német szociológus úgy vélte, hogy 1517. október 31-én a reformációval megkezdődött a világ varázstalanítása, elmúlt az emberiség gyermekkora. Szabó István szerint 2012-ben lassan ott tartunk, hogy fel kell kérnünk egy tudóst, keresse meg azt a pontot, amikor megkezdődött a világ újra-varázsolása. A püspök szerint ugyanis egyre messzebb kerülünk Luther Márton, a protestáns reformáció szellemi atyjának megtérés-élményétől és az egyház megújítására tett kísérletektől. 

Természetesen
A reformáció szellemi virágzást, iskolákat, anyanyelvi istentiszteleteket hozott, Szabó István ennek ellenére nem idealizálja a 16. századi teljesítményt.
– Reformáció nélkül is alakultak volna iskolák, elterjedt volna a nyomtatással az írásbeliség. Ennyi szelíd protestáns önmértékletet illik már gyakorolni. Volt katolikus reformáció is, amely szintén élt a kor eszközeivel. Ma is az a nagy kérdés, mint akkor: hogyan használja a civilizáció eszközeit a keresztyénség? Ellenséges közegnek tekinti, vagy befogadja, használja? A 16. században a könyvnyomtatás olyan változást hozott, mint ma az internet, vagy a különböző blogok, közösségi oldalak megjelenése.
A középkori ember számára hihetetlen volt az a gyorsaság, ahogyan a könyvnyomtatással az információk terjedhettek, mégsem borultak le a könyvnyomtató aranyborjúja előtt és nem kezdték imádni, hanem a legtermészetesebb módon használták a technikát.

Nem kellenek református „celebek”
Tegyen bárki kísérletet, megtapasztalhatja, hogy napjaink közbeszédében nem forognak ismert református személyiségek nevei, az átlagember – főként, ha nem hívő – nem képes felsorolni három ismert református nevét sem. Szabó István szerint ez egyáltalán nem probléma.
– Nekünk, reformátusoknak nem az a tét, hogy minket ismerjenek és rólunk beszéljenek, hanem az, hogy emberek megismerjék és kövessék Jézust, mert akkor mi elvégeztük a feladatunkat. Ehhez azonban nem ismert reformátusok, hanem a Szentírás és a Szentlélek kegyelme kell. 

Mai reformátorok?
Az csak száz év múlva derül ki, hogy vannak-e a mai egyházban olyan személyiségek, akiket az utókor reformátoroknak tart majd. A püspök szerint a legkevésbé azok nevezhetők reformátoroknak, akik a reformálás dobját verve állandóan kiáltoznak, hogy változásokra van szükség.
– Értetlenül állok azelőtt, amikor valaki túl bonyolultnak tartja az istentiszteletünket, hiszen a reformátori célkitűzés még a római katolikus egyházban is beteljesedett, mert a második vatikáni zsinat óta nem latinul, hanem anyanyelven miséznek ott is. Ma az a kérdés, hogy az istentisztelet és az egyházi életünk valóban kifejezi-e, egészségesen és dinamikusan, a mai ember hittapasztalatát. Figyelem a vitákat: lehet, azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy ebben a túlbonyolított korban az a jó istentisztelet, ami a lehető legegyszerűbb, legtisztább, van állandósága és jó értelemben vett ismétlése. De lehet, hogy azoknak van igazuk, akik szerint a régi tiszta formák, a 18-19. századi liturgiai minták már üresek és ebben az ürességben esetlenül mozog a mai ember, nincs otthon bennük. Olyan csatornákat kell nyitni, ahol otthonosabb, szívhez szólóbb, a mai emberhez közel állóbb az istentisztelet. Ez a vita nincs eldöntve, de végzetes félreértés lenne azt gondolni, hogy a reformátorok mániás egyszerűsítők vagy redukátorok lettek volna. Ők azt akarták, hogy a legegyszerűbb és legmegragadóbb módon menjen végbe Isten és ember találkozása, ez pedig nem redukció, hanem koncentráció – teszi hozzá a püspök. 

Kiiktatható-e az egyház Isten és ember közül?
Gyakran felvetődő kérdés, hogy kiiktatható-e az egyház Isten és ember közül. Szabó István szerint reformátusként talán nehezebb választ adni erre a „furfangos” kérdésre, mert Luther spirituális forradalmának egyik erőteljes vonatkozása éppen az volt, hogy jelentősen csökkenthető vagy egyszerűsíthető az a közvetítő struktúra, amely kiépült Isten és ember közé.
– Római katolikus értelmezők szerint éppen az a probléma a reformációval, hogy teljes mértékben megszüntette a közvetítő struktúrát. Ha ez így volna, akkor nem jött volna létre az 1970-es, 80-as évek jórész protestáns divatja Európában, a „Christ sein ohne Kirche”, vagyis az a gondolat, hogy lehetek keresztyén egyház nélkül. A hiperkatolikus pozíció azt mondja: Isten azért adta az egyházat, hogy ezen keresztül jussunk Istenhez, a hiperprotestánsok pedig fölösleges ballasztnak tekintik az egyházat, amit félre kell tenni az útból. 

„Szóló” keresztyénség?
- Meggyőződésem, hogy szóló keresztyénség nem létezik.
Ezt már Tertullianus is szépen megfogalmazta a 3. században: solus christianus nullus christianus –  a magános keresztyén nem keresztyén. Az Istenre való találás egyenes következménye, hogy az ember azonnal elkezd közösséget keresni. Az ember közösségi lény, ezért a legbensőségesebb hitét is közösségben képes megélni, ahogy Pál apostol is mondja: hitből hitbe, vagy egymás hite által épülünk. Az egyház nem valami szükséges rossz, hanem a szentek közössége. Kikerülhetetlen.
A Szentháromság Isten minden létközösség forrása, és Istenről is úgy beszélünk, mint Atya, Fiú és Szentlélek létközösségéről. Isten a saját képmására teremtett minket, így az ember sem lehet létközösség nélkül – erősíti meg Szabó István. 

Spirituális értékek
Gyülekezeteiben él az egyház, de megváltozott a világ, a társadalmi szerkezetek. A globalizálódó világban már nem lakóhelyhez kötöttek az emberek, ezrek keresnek nagyobb városokban vagy külföldön munkát és boldogulást.
– Valóban felgyorsult a társadalmi mobilitás, pedig Európa szkeptikus volt ezzel korábban. Amerikában természetes volt, hogy egy-egy ember élete során háromszor-négyszer vált lakóhelyet. Itt legfeljebb egyszer változtatott valaki, mondjuk faluról városba költözött. Kérdés, hogy a hagyományosan szervezett parókiális közösségek ilyen viszonyok között miképpen tudják kereteiket fenntartani. Sokféle válasza van erre a mai keresztyéneknek, például rétegközösségeket szerveznek, vagy olyan gyülekezeti életformát alakítanak ki, amely nem a munkához, hivatáshoz, egy helyben lakáshoz, hanem spirituális értékekhez kötődik. 

A jóra törekvő társadalom fontos orgánuma
A református egyház 21. századi társadalmi szerepéről Szabó István azt mondta, hogy három erős, egymással is vitatkozó pozícióról beszélhetünk.
– Az egyik szerint az egyháznak ott a helye, ahol a társadalomban az altruizmus erői fölfakadnak, magyarán az egyház legyen a jóra törekvő társadalom egyik nagyon fontos orgánuma. Csatlakozzon azokhoz az irányokhoz, politikai megoldásokhoz, társadalmi ügykehez, ahol önmagunk feladása nélkül jelenhetünk meg; az oktatásban, szociális munkában, az elesettek, szegények támogatásában. 

Érvényes erővel
- A másik pozíció szerint az egyháznak a lehető leginkább meg kell próbálnia elkülönülni a társadalomtól és bensőséges egyházi közösségben megőriznie azokat az értékeket, amelyek majd később a társadalmat is megtarthatják. Egy neves amerikai skót filozófus azzal a fejezettel zárta a modern társadalomról való töprengését, hogy térjünk vissza Szent Benedekhez. Ezt azt jelenti, hogy úgy újulhat meg Európa, ha a keresztyénség visszatér a 4-5. század szerzetesmozgalmaihoz és a világtól elzártan, bensőséges regulát követ. 1500 éve ez mentette meg Európát morálisan és kulturálisan. A harmadik pozíció szerint pedig missziót kell végezni és meg kell találni az utat a mai, erőteljesen szekularizált, önmagának élő társadalomhoz, meg kell keresni az emberekhez vezető csatornákat és érvényes erővel megjeleníteni a krisztusi hívást. 

Adj király katonát!
Az eleven keresztyén közösségekben mindig nagy viták voltak a „hogyan továbbot” illetően.
– Az lenne baj, ha pangásban tennénk-vennék az életünket. Vannak, akik ihletett módon mindig újítani akarnak. Ám attól, hogy valami új, nem biztos, hogy jó. Korunk egyik nagy bálványa az új. Az új önmagában nem hordozza a jóság kategóriáját. Fontos, hogy ne tekintsünk minden vonakodót csökött konzervatívnak.
A 16. században a vitázók mindig komoly teológiai kritériumrendszer mentén tárgyalták meg, hogy mit kell megőrizni és mit kell megújítani. Ma sokan könnyedén felosztják a református egyházat táborokra, mindegyikük kap egy zászlót és elkezdődik az „adj király katonát”, miközben évek óta toporgunk fontos kérdések megoldásában. Ha valaki lelki wellness-otthonra vágyik, azt nem találja meg az egyházban. A földön élő egyház „ecclesia militans”, vagyis harcoló egyház. A reformáció meghatározó törekvése volt több nemzedéken keresztül, hogy meg kell változni. Némelyek szerint a reformátorok kitették az oltárt a templomból és helyére rakták a szószéket. Tényleg csak ennyiről lett volna szó? Ráadásul ez így nem is igaz. A lutheri dráma veleje az volt, hogy Luther újra és újra „fönnakadt a kerítésen”, mert ő Istentől karriert, sikert, békességet akart, elvárta az apakomplexusának a megoldását és még lehetne sorolni. Luther akart. Megtérése drámai megvilágosodás volt, rádöbbent, hogy Isten akar. Isten akar tőle és számára valamit: tőle életszentséget, számára kegyelmet. Röviden ez a dráma az egész reformáció lényege. A kálvini gyakorlatiasság eszenciája is az, hogy akar veled valamit az Isten, és amit Ő akar, az változtat meg igazán és érvényes módon téged is és a világot is.

Fekete Zsuzsa