Az érzelmi intelligencia slágertéma lett napjainkban. Konyhapszichológia nem létezhet nélküle, és már a közbeszédben is gyakran találkozhatunk vele. Talán már el sem kell magyarázni a jelentését, hiszen nagyjából mindenki érti, vagy legalábbis sejti. De valóban így van, vagy erről is csak torz képünk lehet, mint annyi minden másról? Hiszen sok mindenben képzetlenül is egyfajta szakértőnek tartjuk magunkat.



Kádár Annamária pszichológus és tréner a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón tartott előadásában az érzelmi intelligencia pontos meghatározása helyett inkább azt járta körül, milyen hamis mítoszok övezik ezt a fogalmat, milyen tényezők és személyiségtípusok határozzák meg a gyerekkorban és a felnőtté válás után, valamint hogyan és milyen mértékben fejlődhetünk ezen a téren.

Mítoszrombolás
„Rengeteg mítosz övezi az érzelmi intelligenciát” – kezdett előadásába Kádár Annamária. „Ezek közül most csak néhányat emelnék ki, hogy a leggyakoribb tévedéseket cáfoljam. Az első ilyen hamis mítosz, hogy az érzelmi intelligencia sokkal értékesebb, mint a többi intelligenciatípus. Ez nem igaz, mert mindegyik egyformán fontos, és a szakma ma már nem külön-külön vizsgálja őket, hanem egy nagyobb ernyőfogalom alá sorolja be mindegyiket.”

„Egy másik téveszme, hogy az érzelmi intelligencia a szeretetről szól” – folytatta a pszichológus. „Ez azért nem igaz, mert a negatív érzelmek ugyanúgy hozzátartoznak, mint a pozitívak. A harmadik téveszme, hogy egy az egyben tanulható. Valójában mindenkinél van egy plafonértéke, amelyet nem lehet meghaladni, és ennek az elérése is lassú folyamat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne kellene foglalkoznunk a fejlesztésével.”



Mit kezdjünk az érzéseinkkel?
Az előadó ezután az érzelmi intelligencia három tényezőjét ismertette, amelyek egymásra épülnek. „Az első tényező az érzéseink megélése. Ez a legalapvetőbb szint. Gyerekként az dolgunk, hogy megéljük az érzéseinket, de az még nem várható el tőlünk, hogy önállóan meg tudjuk fogalmazni őket. Ez utóbbiban a felnőttekre kell támaszkodnunk. Ilyenkor fontos, hogy a felnőttek mondandója összhangban legyen azzal, amit sugallnak, mert a gyerekeket összezavarja, ha a verbális és a nonverbális üzenet ellentmond egymásnak. Ezért elengedhetetlen a hitelesség. Nem szabad vitatkozni a gyerekek érzéseivel, éljék meg őket nyugodtan! Ne mondjunk nekik olyasmit, hogy nincs semmi baj, nem fáj, katonadolog!”

A második tényező mások érzésének az átélése. „Nehéz visszaváltani más perspektívába, főleg egy gyerekébe. De szülőként ez is elkerülhetetlen” – magyarázta Kádár Annamária. „Például a testvérféltékenység abból fakad, hogy az új jövevény egyszerre nyereség és veszteség a nagyobbik gyerek számára. Ezt nem szabad bagatellizálni. A gyerek nem kognitívan fogja fel mindezt. Ha engedjük megélni az ezzel kapcsolatos negatív és pozitív érzéseit, akkor szép lassan felfogja az ambivalens mivoltát a helyzetnek. Az életünk nagyrészt ambivalens érzések megéléséről szól, ezt tudatosítanunk kell magunkban, és érzelmileg is fel kell tudnunk dolgozni. Ez egy tanulási folyamat.”

„A mágikus félelmekre mágikus megoldásokat kell alkalmaznunk. Például ne mondjuk azt a gyereknek, hogy nincs is mumus a sötét szobában, hanem adjunk neki mumusirtó sprayt! Ezt a mentalitást részben felnőttkorban is megőrizzük” – magyarázta a pszichológus. „A félelmek egy részét a gyerekek a szüleiktől tanulják, ezért először a magunk félelmeivel kell kezdenünk valamit. Még akkor is, ha a felnőttkori félelmek másmilyenek, és részben életkori sajátosságokból is fakadhatnak. A mamahotel jelensége mögött például a kapunyitási pánik áll. A kapuzárási pánik pedig annak a kérdésnek a fölvetéséből fakad, hogy büszke lenne-e mostani énemre az a gyerek, aki egykor voltam.”

A harmadik tényező az érzelmi önszabályozás. „Ezalatt nem csak maguknak az érzéseknek, hanem a belőlük fakadó cselekedeteknek a szabályozását is értjük. Ez a szabályozási folyamat több részből áll. Az első a kivárás képessége: ennek az elsajátítása olyan hat-hét éves kortól kezdődik. A második az impulzivitás kontroll: azaz dühös lehetek a másikra, de nem üthetem meg. A harmadik, hogy nem ingerlem addig a másikat, amíg el nem durran. A negyedik az irracionális döntéseinkben rejlő kognitív disszonancia tudatosítása” – sorolta Kádár Annamária. Hozzátette, hogy mindezek mellett a dackorszakunk megélése is része a felnőtté válásunk folyamatának, így az érzelmi önszabályozás nem lehet mindig elvárás.

Személyiségük tipológiája
Hol vannak a fejlődés lehetőségei? – adódik a kérdés. „Ehhez meg kell vizsgálni azt is, hogy ki hogyan viselkedik egy-egy helyzetben” – fejtette ki az előadó. „Négy fő személyiségtípust különböztetünk meg a kommunikáció és a viselkedés alapján: a promótert, a kontrollert, a fenntartót és az elemzőt. Emellett előfordulhatnak ezek kombinációi is, így összesen tizenhat féle változat állhat elő, a négy fő típus vegytiszta előfordulását is beleszámítva.”

„A promóter egy minden lében kanál, a társaság középpontja. Könnyen kezdeményez kapcsolatot és jól alkalmazkodik, de problémái vannak a renddel, a rendszerekkel, az érzelmi önszabályozással. Időszemlélete mágikus, ezért versenyt fut a határidőkkel. Tágítja, feszegeti a határokat” – ismertette az első típust a pszichológus. „Negyvenöt éves korára valamennyire lenyugodhat, de azért nem teljes mértékben.”

„Az elemző típusú ember világa a csend, rend, fegyelem, a táblázatok rendszere. Ideges lesz, ha ezt nem tartják tiszteletben” – folytatta a személyiségtipológia ismertetését. „Ellentéte a promóternek. Mindenre felkészül, nem szereti a váratlant. Nem akar meglepődni. Ő az, akiről egy fél év után tudod meg, hogy korábban rosszul esett neki valami. Már gyerekként is rugalmatlan, a maga tempójában éli az életét.”

„A kontroller beszólós típus, azaz ami a szívén, az a száján. Nehezen tud viselkedni, nehéz vele kijönni, mert egy öntörvényű bulldózer alkat, nyers stílussal. Ugyanakkor nagyon magas a mércéje másokkal és önmagával szemben is. Célorientált, és nem tűri az ellentmondásokat. Szabályozni szeretné az emberi kapcsolatokat, így formálisabban van jelen ezekben” – magyarázta a pszichológus.

„A negyedik a fenntartó, vagy más néven szupporter. Ő pont az éles ellentéte a kontrollernek: egy Teréz anya alkat, aki folyamatosan belemászik a másik életterébe. Gondoskodó és odaadó típus, és állandóan segíteni akar mindenkin, önmagát is háttérbe szorítva. Gyerekként őt kell a legtöbbet ölelgetni. Nem tud nemet mondani, és az önérvényesítő képessége igen alacsony” – mondta Kádár Annamária.



Kapcsolatainkban fejlődni
„A vérmérsékleti topológia részben genetikán is alapszik, de azért ez a négy fő típus nem öröklődik egy az egyben. Számít az is, hogy milyen környezetben növünk fel” – hívta fel a figyelmünket az előadó. Hozzátette: a kombinált típusokat – mint amilyen például a promóter elemző – még erősebben befolyásolja a környezet. Ráadásul a betöltött szerepeink is meghatározóak e téren. „A főbb kategóriákat nem tudjuk levetkőzni, de alsajátosságokban fejlődhetünk. Mindegyiket gyakorolnunk kell, és ehhez ki kell lépnünk a komfortzónánkból.”

Fontos, hogy emberi kapcsolatainkban fejlődjünk. „A legtöbb családi veszekedés négy dolog körül forog: rend, idő, pénz és az érzelmek kommunikálása. Ezekre oda lehetne figyelni. Egy jól működő párkapcsolatban közelítünk egymás felé. A gyerek is nevel bennünket, de ehhez el kell fogadnunk őt olyannak, amilyen. Ehhez kell az érzelmi intelligencia” – mondta Kádár Annamária. „Ha neked fontos valami, ami nekem nem, akkor én megpróbálok tenni érte, és szembenézni a hiányosságaimmal – ennek kimondása a fejlődésünk kulcsa.”


Barna Bálint

Címlapkép forrása: http://csillagpont.reformatus.hu/
Cikken belüli fotók: Barna Bálint