Minden kornak és minden kultúrának megvannak a maga istenei. Azok a totemek, szobrok, elvont fogalmak vagy mitikus lények, amelyektől az emberek biztonságot, egészséget, gazdagságot vagy jó szerencsét remélnek.

Aki bátorkodik olvasni a Szentírást, az gyakran találkozhat a környező népek idegen isteneivel, bálványaival. Utóbbi kifejezést ma már ritkán használjuk a közbeszédben, legfeljebb olyan emberekről hallani, akiket mások bálványoznak, ideálnak vagy példaképnek tekintenek. De sokszor még ezt is igyekszünk kimagyarázni, miért nem esik ez a második parancsolat tiltása alá: Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! (Mózes második könyve 20. fejezet, 4-5. vers)

Csakhogy attól, hogy a bálványimádat szó kikopott a mindennapi szóhasználatunkból, a jelenséggel még nagyon is foglalkoznunk kell a huszonegyedik században is. Az embert Isten úgy teremtette meg, hogy képes legyen imádni. Ha viszont nem az egyetlen élő Istent imádja, a szíve mással telik meg – ahogy Kálvin János fogalmaz: a szívünk egy bálványgyár. Ez a termelés ma is gőzerővel folyik. Készülnek a bálványok, amiket nem a kinézetük alapján tudunk felismerni, sokkal inkább a saját viselkedésünk, érzelmeink, olykor túl heves reakcióink fedik fel a dédelgetett, rejtegetett „pótistent”.



Nemrég egy többgenerációs, családos táborban három előadáson keresztül dolgozhattam fel ezt a témát. A mély beszélgetések és a felmerülő kérdések megmutatták, mennyire égető ez a kérdés. A résztvevőkkel együtt próbáltunk ránézni a saját életünkben megbújó rejtett istenekre – azokra a dolgokra, amelyek elvesztésekor úgy éreznénk, semmi értelme az életünknek, vagy amelyekért képesek lennénk időt, pénzt és kapcsolatokat is feláldozni. Felfedeztük azokat az önmagukban jó és kedves dolgokat, amelyek észrevétlenül bálvánnyá nőhetnek, ha tőlük várjuk az értékességünket, az identitásunkat. Megdöbbentő felismerés, amikor egy édesanya ráébred, a saját gyermeke lett a mindene, vagy amikor egy férfi mondja ki, a karrierért mindent feláldozott.

Az egyik napon generációkra bontva vizsgáltuk meg, hogy vajon megvan-e minden korosztálynak a maga bálványa. Míg kezdetben skatulyákban gondolkodtunk – azt hittük, a Z generációt csak a kényelem, az X-et pedig csak a siker mozgatja –, a félelmeink és motivációink őszinte feltárása során rájöttünk, mennyire hasonlóan működünk mindannyian.

Egy másik napon együtt csodálkoztunk rá arra, hogy a görög istenek szinte mindegyike jelen van a mai reklámokban, működési mintákban. A kultúránk más nevet ad nekik, de ugyanazok a mozgatórugók munkálnak bennük: Aphrodité a szépségiparban és a testképkultuszban, Héra az idealizált családképben és a tökéletesgyerek-projektben, Hermész a produktivitásfüggőségben, Zeusz a kontrollmániában és a politikában, Démétér az anyagi biztonságban és a fogyasztói társadalomban, Árész a versenyszellemben és az agresszív üzleti világban, Dionüszosz pedig az alkohol-, drog- vagy bulifüggőségben öltenek testet, és a sort folytathattuk még konkrétabb példákkal.

A harmadik napra már teljesen más szemmel néztük a mindennapjainkat. Egyre könnyebben vettük észre a kapcsolatokat, pénzt, sikert és hatalmat érintő bálványokat a hétköznapi történetekben és a bibliai szakaszokban egyaránt. Együtt éreztünk rá a döntő különbségre: más dolog valamit szeretni, örülni neki és hálásnak lenni érte, mint rettegni az elvesztésétől, nem tudni magunkat definiálni nélküle, vagy Istent is csak eszköznek használni ahhoz, hogy megszerezzük belőle a remélt biztonságot és boldogságot. Az utolsó előadás végén körben állva imádkoztunk ahhoz az Istenhez, aki mindezt nem tárgyakban, pozíciókban, még csak nem is családtagokban akarja megadni nekünk, hanem a Fiában, Jézus Krisztusban. Kértük, hogy segítsen kigyomlálni a szívünket, és ne hagyja azt parlagon, hanem vesse be az evangélium magjával.

Hogy a táborozók hazaérve tudják-e ezt a befelé figyelő „bálványdetektáló” látásmódot használni, azt csak remélni tudom. De a saját történetemmel még folytatnám.

Több hónapja olvasok a témáról, nagy hatást gyakorolt rám Timothy Keller Bálványaink című könyve, különböző igehelyeket tanulmányoztam mintázatokat vizsgálva. Az utóbbi hetekben pedig két nagyon személyes felismerésem is volt.

Az egyik gyermekem idén szeptemberben kezdte az általános iskolát. Bár a teljesítménykényszer és a maximalizmus jelenlétét már korábban lelepleztem magamban, most újra szembesülnöm kellett vele, pedig nem én ültem be az iskolapadba. Kérdéseimmel és elvárásaimmal észrevétlenül elkezdtem a bálványok alapkövének a helyét ásni a lányom körül. Ebben az új élethelyzetben is kérnem kellett Istent, hogy segítsen. Szeretném megtanítani neki, hogy nem csak akkor szeretem, ha ő és a teljesítménye tökéletes. Szeretném, ha megtapasztalná: ami benne van, azt kényszer és félelem nélkül is ki tudja hozni magából, és amennyit elér, az éppen elég. Gyakran kapom magam azon, hogy a mai kultúra romboló hatásai miatt elégedetlenkedem, s közben rá kell jönnöm: mi magunk is építgetjük ezeket a bálványtornyokat – nemcsak a saját, de a gyermekeink életében is.

A másik felismerésem a református egyházunkkal kapcsolatban fogalmazódott meg bennem. Aki elkezdi megérteni a bálványok működését, az lépten-nyomon észreveszi azokat. (Milyen jó, ha elsősorban a saját életében.) Így néztem szomorúan a tavaszi, országgyűlési választásokat megelőző dinamikákat, és így csóválom a fejem olykor a közegyházi választásoknál is. A gond nem a vezetők melletti kiállással vagy a felelős döntésekkel van, hanem azzal a rejtett bálványgyártással, amikor egy-egy személytől várjuk egy kerület vagy az egész egyház minden problémájának csodás megoldását. És megvan ennek a másik oldala is: a veszély, ami minden hatalmi pozícióba kerülő személyt fenyeget, hogy az irányítás és az elismerés utáni vágy kifordíthatja őket korábbi önmagukból.

De végtére is ne azokat mérjük meg, akik még meg sem lettek választva, hanem magunkat: mit várunk az idei választásoktól? És mi az, amit mindebből Isten is szívesen megadna nekünk, ha tőle kérnénk?

Bálványimádás. A szó talán idegenül cseng, a jelenség mégis elkeserítően mai. Vajon miért olyan fontos ez a téma Istennek, hogy a bálványimádás a leggyakrabban emlegetett bűn a Szentírásban? Mert általa Őt, a Mindenhatót taszítjuk le a megérdemelt helyéről. A ház tulajdonosát dobjuk ki a saját otthonából. Ő mégsem a rendőrséget hívja ránk, és nem erőszakkal jön, hogy visszavegye, ami az övé. A Fiát küldi el, aki halk kopogással jelzi: kész velünk átbeszélni ezt a helyzetet.

Beengedjük-e Őt, vagy túlnőttek rajta a kapcsolataink? Beengedjük-e akkor is, ha nincs nála egy fillér sem, és az sem érdekli, mi mennyit őrzünk a zsebünkben? Beengedjük-e, ha kinézetre nem egy sikeres vállalkozó, aki a legújabb luxusautóból szállt ki, és tőlünk sem kéri el az önéletrajzunkat, mert nem a karrierutunkban méri az értékünket? Beengedjük-e, ha veszélyeztetni látszik a kontrollt, amit eddig görcsösen a kezünkben tartottunk – ha nem ideológiák mellett érvel, hanem egészen új szemszögből mutatja meg a világot?

Beengedjük-e?


Varga Emese
Kép: pexels.com