Reccsen a cipő talpa alatt a gally. A szőnyeggé szőtt avar melegen takarja a fák gyökerét. Nincs olyan festékpaletta, ami le tudná követni a színek utánozhatatlan váltakozását. Az őszi erdő a rövid távú látogatónak is felkínálja a „jó helyen vagyok” érzést. Az épített környezetből és a kultúrából olyannyira hiányzó elemet hozza közel az emberhez: az elmúlás, a változás is lehet szép.

A természet úgy tanít, ahogy az iskolapad, de még a vacsoraasztal sem tud. Bolyongva a leveleiket vesztett fák között, máshogy éri el a gyermeki és a szülői szívet is az elengedés témája. A növények, a természet mintha még teljesebben ismerné és tisztelné az Alkotóját, akire minden pillanatban mutat. Ahogy Kálvin írja: „Bárhová tekintünk, egyetlen apró helyet sem találunk, ahol dicsőségének legalább valami szikrája ne ragyogna.” (Institutio 1.5.1.) A világ, ami körbevesz, nem csupán díszlete az életünknek, hanem elengedhetetlen része annak. Létszükség, feladat, ajándék.



Létszükség.
Cetlit ragasztottak a társasház bejáratára. Két nap múlva, reggel hét órakor elzárják a vizet csőhálózat-felújítás miatt. A terv szerint egy nap alatt végeznek. Egyetlen papírdarab, mégis kizökkenti a gondolkodást, mert a mindennapi rutin egyszeriben felborul. Előkerülnek a ritkán használt, nagyméretű lábosok, a kancsók, a kiürült visszaváltós üvegek. Vizet kell vételezni, mert el fog tűnni a csap megnyitásának természetessége, a WC lehúzásának lehetősége, a fogmosás utáni öblítés könnyedsége, a „bármikor hajat moshatok” szabadsága. Egy nap nem a világ – legyint a többség. Úgyis hamar elfelejtődik a pluszteher. Majd amikor hosszan tartó szárazság perzseli országunkat, akkor lesz újra – immár nem csak egy-egy lépcsőházat érintő – témává a vízhiány.

A világ, ami körbevesz, nem csupán díszlete az életünknek, hanem élelem-, ivóvíz- és táplálékforrás. De hogyan lehet a teremtett világ svédasztalos kínálatával jól élni? Hogyan lehet megtanulni és megtanítani azt a bölcsességet, hogy annyit vegyél csupán, amennyit szívesen megeszel, hogy ne kelljen a pocsékba dobni a tányér szélén hagyott maradékot? Hogyan lehet a „kifizettem, ezért nekem minden jár” gondolkodást féken tartani? Hogyan lehet hálásnak maradni akkor is, ha valami teljesen természetessé vált? Miért csak a bezárt liftben lesz fontossá az oxigén?

Volt egy gazda, aki úgy döntött, hogy ő minden általa megtermelt növényt, feldolgozott húst, sőt még a kertjében feltörő forrásvizet is ingyen adja mindenkinek. Jöttek is sorra az emberek, továbbadták a jó hírt, hogy itt nem csak leárazás van, nem végkiárusítás, nem kell kupon, sem törzsvásárlói kártya, mert ennél a gazdánál tényleg minden ingyen van. A tömeg egyre gyűlt, lökdösték egymást, letaposták a földiepret, cigicsikkeket szórtak el a sorban várakozva. Később úgy döntöttek, ha minden ingyen van, akkor kiszolgálhatják magukat a gazda nélkül is. Lett ám tülekedés, zűrzavar és erőszak! Némelyek még haszonszerzés vágyából is odamentek. Vajon mit kellett volna tennie ennek a gazdának?

Feladat.
A növények, a rovarok, a vadon állatai mind tudják a maguk feladatát. Meghatározott ritmusban, természetes ösztönök alapján növekednek, szaporodnak. Mégis kiszolgáltatottak. Rá vannak bízva valakikre. Kaptak maguk fölé urakat, akiknek feladatuk, hogy műveljék a területeket, és őrizzék a benne növekvőket (1Mózes 1,28 és 2,15). A feladat mégis mintha mindenki saját kertjére korlátozódott volna. Míg az élet más területein fékez a mondás – „a saját háza táján sepregessen mindenki” –, addig a teremtési mandátum, a „műveld és őrizd” parancs tekintetében ez túlságosan is leszűkít. Vajon tényleg csak az a felelősségi körünk területe, ami a tulajdoni lapban vagy a bérleti szerződésben szerepel?

Vannak bizonyos városok, falvak, amelyek kitűnnek a többi közül. A megjelenésbeli kiemelkedést nem az épületek egyedisége adja, hanem a házak között – néha szűken, de meghúzódó – természetes közeg, a parkok, közkertek, terek hangulata. Sokan gondolják, hogy ez az adott városvezetés feladata. Mégis nem egyszer csodálkozom rá arra, hogy ezekben a megfoghatatlan atmoszférával rendelkező településekben nem a vezetés más, hanem az ott élők. Minél inkább sajátjának érzi az adott lakosság a települést – legyen az családi kötelék okán vagy más érzelmi kapcsolódás miatt –, annál inkább fontossá válik számára a telekhatáron túli terület is.

Nagymamám faluja jó pár éve elnyerte a legvirágosabb település címet, pedig egy alig ötezres kis közösségről beszélünk. És nem azért sikerült, mert az önkormányzat bizonyos költségvetési sorokat jól célra fordított, hanem mert mindenkinek fontossá vált az ügy és a környezete. Nem is feladatként, sokkal inkább örömteli küldetésként élték meg a házak ablakainak, az utca füves sávjainak és az előkerteknek a virágba borulását. Amikor ez egy elfogyó, elöregedő településen sikerül, az egy kicsit olyan, mint a feltámadás.

Ajándék.
Dívik a televíziós csatornák világában az értéktárgyakat áruló, egyfajta aukciós műsorok műfaja. Ahogy egy-egy festményről lekerül a lepel, vagy egy csillogó ékszert bemutatnak, a szakértők óvatosan, néha kesztyűben vizsgálják a tárgyakat. Ha bebizonyosodik az eredetiség, akkor még a képernyőn keresztül is serceg a feszültség. Ritkaság ez a tömegtermékek korszakában, a „mindenből tudok újat venni, ami jobb lesz, mint az előző” fogyasztói társadalmában. És mennyire távol van ez az óvatos érintés, ez az „értékesnek tartom” gondolata a Földünktől! Talán, ha nemzeti parkban járunk, vagy fizetünk érte, hogy egy barlang kanyargós járataiban csónakázzunk, akkor egy-egy pillanatra felvillan a természet részvényekben nem mérhető értéke. De hol marad ez a szemlélet a hétköznapokból? Egy-egy félresikerült, mégis generációk óta továbbadott mondatban csupán: Ne tépd a fa levelét, mert fáj neki!

Természetvédő bárki lehet, akiben nemcsak szorongás képében maradnak meg a klímaváltozásról szóló hírek, az ózonlyuk növekedése, a tengeri áramlatok megváltozása vagy a sarkköri jégtakaró elolvadása, hanem tenni is akar valamit. Mégis egészen más az a széles perspektíva, amellyel egy hívő ember tudja szemlélni a világegyetemet, a Földünket, a bennünket körülölelő természetet. Ahogyan egy ajándék is tud csak attól értékesebbé válni, hogy ismerjük azt, aki készítette, és tudjuk, hogy a legnagyobb szeretettel, odaadással és a legjobb tudása szerint tevékenykedett azon – ugyanígy emelheti a világ értékét az, hogy van egy Alkotója. És ez az Alkotó szép renddel, gondossággal, mérhetetlen bölcsességgel és lenyűgöző kreativitással alkotott, s tette ezt úgy, hogy a legnagyobb szeretettel készítette mindezt számunkra. Nekünk adta át és ránk bízta. Ugyan nem hagyta magára, nem csak a mi vállunkat nyomja a terhe, mégis bevon bennünket – mert ismeri a mi tapasztalatunkat: a közösen elkészített palacsinta a csomók ellenére is sokkal finomabb falat a családnak. És mikor arra lesz figyelmes, mint a fenti történet gazdája, hogy az emberek nemcsak az ajándékba kapott környezetet, de egymást és magukat is tönkreteszik, akkor sem fordít hátat, hanem a fiát küldi a megmentésünkre.

Az erdő fái más és más ütemben váltják a leveleiket. Vannak fák, amelyek már nyár végén elengedik sárguló leveleiket, s ugyanezek a fák tavasszal az elsők között hozzák az új hajtásokat. Hírnökök ők a többiek között. Milyen szép lenne, ha a hívő emberek nem mást akarnának tenni, mint mások, csak előbb értenék meg az idők jeleit, és kezdenének törődni azzal a bolygónyivá lett kerttel, amit rájuk bízott a Teremtő! A kerttel, ami létszükség, feladat és ajándék.


Egyházunkban minden év szeptember utolsó és október első vasárnapja közé esik a Teremtés hete. A teremtett világ művelésére és őrzésére, az ember társteremtői méltóságára és felelősségére figyelmet felhívó időszak témája ezúttal: Víz fakad. A kezdeményezésről itt tudhat meg többet. http://teremtesunnepe.hu/

Varga Emese
Kép: pexels.com