Hálaadás 450 évnyi megtartatásért

Imaórával, úrvacsorás istentisztelettel, a paksi és tolnai reformátusság történetét felelevenítő előadásokkal, egyházunk jövőjéről szóló kerekasztal-beszélgetéssel, színdarabbal és dicsőítéssel ünnepelte fennállásának 450 évét a Paksi Református Egyházközség szeptember 12-én, szombaton. Tudósításunk az eseményről.

A hálaadó nap Anna-imaórával kezdődött reggel 8 órakor: ezeken az alkalmakon a gyülekezet főként kötött imádságokban szólítja meg Istent. A közös fohászt az IDM zenekar dicsőítése követte, melynek keretein belül bemutatták a Kiss Zoltán által jegyzett, Istenre hangoltan című, az elmúlt másfél évtized saját énekeit összegyűjtő kötetet is.

Az ünnepi istentiszteleten Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke szolgált igehirdetéssel, a Zsidók 12,25-29, illetve a gyülekezet által választott ószövetségi textus, a JSir 3,21-24 alapján. „Az igében egy régi magyar bölcsesség köszön vissza: még megvagyunk. Gyerekkoromban magam is sokszor hallgattam a falusi gazdákat az új év előtt: »Csak rosszabb ne legyen!« mondták” – fogalmazott a lelkipásztor, hozzátéve: a lényeg, hogy azért nincs még végünk, minden azért történik, mert az Úr szeret minket. „Az a dolgunk, hogy mindezt meggondoljuk. Azon is elcsodálkozhatunk, hogy miért maradt meg a magyar nép a Kárpát-medencében az elmúlt 1000 évben – talán nem azért, mert szeret az Úr?”

A püspök úgy folytatta: „Az tartotta meg az egyén életét, hogy a történések mélyén meglátta az Úr szeretetét. Az is a javunkra van, ha az Isten által megnyitott terekben baj történik. A megrendülés különösen nagy ajándéka Istennek, ehhez viszont Jézus Krisztus megrendítő áldozatára kell tekintenünk.”

Az igehirdetést követően a gyülekezet úrvacsorai közösségben lehetett együtt. Az istentiszteleten leplezték le az egyházközség presbiterei Ignits Miklósné keramikusnak a gyülekezet számára készített ajándékát: egy bárányt, egy galambot, a templomot és a földből szerteágazó szőlőtőkéket ábrázoló kerámiaképet, a korábban elhangzott jeremiási igével díszítve: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!” (Jsir 3,22-23)

A művészt a gyülekezet főgondnoka, Varga Lászlóné Csató Ibolya köszöntötte, majd a gyülekezetben 25 éve szolgáló lelkészházaspár, Lenkey István és Lenkeyné Teleki Mária felé fordult, jelképes ajándékokkal kifejezve a paksi reformátusok háláját életükért és eddig végzett munkájukért. Az istentisztelet Balog Zoltán áldásmondásával és a Himnusz közös eléneklésével zárult, amelyet követően a gyülekezet közösen vonult át ebédre, ahol Nagy Balázs, Paks alpolgármestere mondott pohárköszöntőt.

Az ünnepség délutáni programjait Földváryné dr. Kiss Réka előadása nyitotta meg. A KRE HTK tanszékvezető egyetemi docense bemutatta, milyen közegbe érkezett meg a reformáció kálvini ága erre a vidékre 450 évvel ezelőtt, és mi teremtette meg az alapot az új tanok befogadásához. „Egy jog- és vagyonbiztonság nélküli világban, amikor a földesurak és az egyházi elit tagjai elmenekültek, az egyszerű nép maradt itt, viszont az első reformátorok tanítása még nem talált termékeny talajra” – fogalmazott.

Mindez az 1550-es évektől fordult meg, Sztárai Mihály és Szegedi Kis István munkásságának köszönhetően, amelyek megalapozták a 1576-ban elfogadott Hercegszöllősi Kánonokban foglaltakat. Földváryné dr. Kiss Réka ismertette kettejük életútját, majd kitért Szegedi tanítványa, Thúri Farkas Pál és vele együtt a Wittenbergben tanuló sok száz magyar diák szerepére is. A docens megemlítette Zombori Antalt, mint a paksi reformátusok első lelkipásztorát, aki ott volt a kánonok aláírói között is.

Tóth Tuba Csilla a paksi gyülekezet elmúlt 450 évéről adott elő, amelynek az alapját egy jelenleg is zajló kutatás adta – a majd öt évszázad legfontosabb eseményeiről néhány héttel ezelőtt olvashattak írást a Parókia.hu-n. Cikkünkben szintén a gyülekezet presbitere elevenített fel szemelvényeket ebből az időszakból.

Az előadást követően került sor az egyház jövőjéről szóló fórumbeszélgetésre, Balog Zoltán dunamelléki püspök, Lenkey István paksi lelkipásztor, Bor Imre korábbi paksi presbiter és Hahn Róbert nagydorogi presbiter részvételével, Surányi Réti Katalin nagydorogi lelkipásztor moderálása mellett. Az első kérdés arra vonatkozott, milyen szimbólum jut a megszólalók eszébe, ha a jövő református egyházára gondolnak. Bor Imre sok-sok gyümölcsöt termő szőlőtőt, Balog Zoltán egy bárkát, Lenkey István egy folyamatosan mozgó, élettel teli és Jézus arcát megformáló képet, Hahn Róbert pedig egy színes, virágzó rétet említett.

A kérdező ezután arra volt kíváncsi, milyen történéseket tudnak feleleveníteni szolgálatukból, amely a jövőért való felelősségvállalás jegyében történt. Bor Imre ilyennek tekinti a balatonszárszói SDG üdülőközpont üzemeltetésének vállalását és az egyházkerületi presbiteri főjegyzői tisztség elfogadását. Balog Zoltán számára ez egyrészt az egyházban már jelen lévők felé való fordulás, másrészt amikor pedig felidézte, egy maroknyi gyülekezettel újra birtokba vehették a Hold utcai református gyülekezet évtizedekig raktárként használt templomát. Lenkey István arra világított rá, hogy igyekezett mindig úgy végezni szolgálatát, hogy Istennek minden lehetséges. Hahn Róbert visszaemlékezett, hogy hogyan kezdett szolgálatba állni egy cursillós hétvége után, és hogyan jött rá arra, hogy Isten nem az alkalmasakat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá.

Surányi Réti Katalin következő kérdése az volt, mi késztette őket arra, hogy megálljanak szolgálatukban, és hogyan sikerült ezen átlendülniük. Lenkey István azt említette, amikor egyes gyülekezeti alkalmak iránt nem volt érdeklődés, de hozzátette: ilyen esetekben mindig azon kell gondolkozni, hogyan lehetne másként csinálni. Hahn Róbert számára szomorú felismerés volt, hogy amikor egy, általa a presbiteri szolgálatra alkalmasnak tartott testvére nem úgy töltötte be a szolgálatát, mint ahogyan azt elképzelte. Ezért úgy vélte, ebben is jobban Istenre kell hagyatkoznia. Bor Imre a harmadik cursillós szolgálatát elevenítette fel, amikor egy feleségével folytatott vita után Lenkeyné Teleki Mária azt mondta nekik: „Az ördög mindig ott támad, ahol valami jó dolog történik.” Ez megtanította arra, hogy más szemszögből tekintsen a felmerülő kihívásokra. Balog Zoltán a „három évvel ezelőtt történteket” említette, amely után szolgálótársaival együtt gondolkodhatott a hogyan továbbról.

A megszólalók ezután arról beszéltek, hogy a jövőben mely egyházi szolgálati területek szorulnak leginkább megújításra. Balog Zoltán azt mondta, a nem a világ szerint gondolkozó közösségek megerősítése és létrehozása a legfontosabb, valamint újra hangsúlyozta, hogy terebélyes református intézményrendszerünk nagyrészt nem a gyülekezeteket építi. Lenkey István úgy vélte, a gyülekezetek Krisztus-arcúvá formálását kell erősíteni, Bor Imre szerint pedig nem szabad engednünk abból, hogy szilárdan Krisztus tanítására alapozzuk az életünket, emellett fontosnak tartja a lelkész- és presbiterképzés megerősítését is. Hahn Róbert azt mondta: először mindenkinek önmagán kell kezdenie a megújulást, vonzóvá téve Krisztust mások számára.

Idő szűkében az utolsó kérdésekre összevontan válaszoltak a résztvevők: mi életük vezérigéje, vezérgondolata, illetve mit helyeznének el egy időkapszulában a jövő nemzedék számára. Hahn Róbert számára a legfontosabb a már megfogalmazott mondat az alkalmassá tételről, majd a nagy parancsolatot adta útravalóul a következő generációknak. „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál” – idézett Lenkey István a Római levélből, válaszul mindkét kérdésre, és ugyanígy tett Bor Imre is. Ő a Máté 6,34-et említette: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.”

Az ünnepség ezt követően a közeli, régi református iskolában folytatódott a Magyarországi Szerb Színház előadásával, amely az Én, Károli Gáspár című darabot vitték színpadra, a napot pedig a TOMI (Tolna Megyei Ifi) csapatának dicsőítése zárta a templomban.

Képek: Nagy Botond

Az alábbi fotók egyikére kattintva galéria nyílik:

Paks 450