Íme, bölcsek érkeztek napkeletről. 
Mt 2,1

Messziről jövök és idegen vagyok.
A messziség fizikai és lelki távolságot, az idegenség kívülállóságot jelent. Nem tudom, hogyan kerülök a történetbe. Elindultam, sok a bizonytalanság. Hosszú utat teszek meg, hogy megtaláljalak, hogy megtaláljam az utam célját, megértsem létem értelmét.

Nem vakmerőség egyetlen szóra, egyetlen beszédre építeni mindenem? Miben bízzak? Kire bízzam magam? A megérkezés bizonytalanságával szemben áll az úton levés bizonyossága. Nagyon messziről indultam.
Még jó, hogy vannak társaim.

Egészen pontosan nem is állt össze bennem utunk célja. Annyit tudok, hogy még bennünk van a hosszú tervezés, az összekészülődés izgalma, s a szervezés, a pakolás mindennapos tevékenységei elfeledtették az út célját. Még nem érkeztem meg. Folyton úton vagyok. Azt hiszem, örökké.
Valami mozog bennem szüntelen.

Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. A csillagok vezéreltek eddig is. Kivel és mivel keresztezzük majd egymás útját? Mennyire leszünk részesei egymás életének? Megváltoztatja az út vége az életemet? Vége lesz-e az útnak a megérkezéssel?
Minden zsúfolt és bizonytalan. Az út, a lelkem, az életem.
Ürességre vágyom, hogy befogadhassalak. Tele vagyok ajándékkal, de a te ajándékodra vágyom. Kincseimet viszem – mily nevetséges – a leggazdagabb királynak.
Kérlek, fogadj be, ha megérkezem hozzád! 

(Bölcsföldi András református lelkipásztor gondolatai)