Véghné Sándor Emmával, a gerjeni református gyülekezet lelkipásztorával először a tolnai ifisek tavalyi zenetáborában találkoztam, majd a dunaszentörgyi Ráday gyülekezeti napon állt kameránk és mikrofonunk elé. Rögtön feltűnt a visszafogottsága mögött rejlő agilitása, és hogy minden korosztállyal meg tudta találni a közös hangot. Némi győzködés után kötélnek állt, hogy életét és szolgálatát fókuszba állító interjú készüljön vele, sőt, a számára nagyobb komfortzóna-átlépést jelentő portréfotók is megszülethettek. A parókia gyülekezeti termében, vakációs gyermekhetük és nyarunk eddigi legforróbb napja után ültünk le beszélgetni: a kinti 40 °C-ot a ventilátorok felől érkező légmozgás, no meg egy pohár hideg málnaszörp tette kellemesebbé.

Feltételezhetem, hogy egy hétről hétre emberek tucatjainak igét hirdető lelkipásztor számára nem okoz gondot a nyilvánosság?

Ha nagyon muszáj, akkor fölkészítem magam arra, hogy ez következik, és ez is a szolgálat része. Az Úristenért azt is el kell viselni, ha éppen kameráznak, abban azonban igyekszem következetes lenni, ha egy istentiszteleti alkalom során fotóznak vagy videóznak, akkor azt legalább ne az igehirdetés alatt tegyék, legalábbis ne mozogjanak közben.

Az igehirdetés szakralitása vagy személyes okok miatt?

Mindkettő. Isten szavát szólom, Őt képviselem, és csak akkor tudom megfelelően elmondani, ami rám bízatott, ha közben nem zavarnak meg. Ha valaki átsuhan a látókörömön, az meg tud akasztani, hiszen amikor csak tehetem, nem nézek bele a jegyzeteimbe. Az nem okoz gondot, ha többen figyelnek, bár amikor Vértesacsáról Szolnokra kerültem, izgalmas volt körbenézni a szószékről, hiszen a harmincvalahányfő helyett majd kétszázan hallgatták, amit mondok. Most Gerjenben kevesen vagyunk, talán annyian, mint amikor idekerültem nyolc évvel ezelőtt. Jelenleg is azon gondolkozunk, hogyan tudnánk innen megújulni. Sok idős testvért kellett eltemetnem, de utána mindig jött valaki észrevétlenül.

Zavarta már meg valamilyen váratlan esemény a prédikációt?

Nemrég a saját telefonom szólalt meg, mert az azon bekapcsolt hotspoton keresztül tudjuk kivetíteni az énekeinket. Elnézést kértem, és minden ment tovább. Egy dunántúli legációban előfordult, hogy bejött egy macska a templomba, és amíg kizavarták, egy galamb repült be. Aztán egyszer csak egy kutya telepedett le a padok mellé, majd valaki közbeszólt: „Ez csak a polgármester kutyája, ez tud viselkedni!”

Mi a kulcsa annak, hogy a lelkész jól reagálja le ezeket a helyzeteket?

Ismerni kell a gyülekezeteket, mert lehet, hogy amit az egyik helyen humorral próbálok elütni, az a másik helyen szemöldökfelhúzást vált ki, hiszen érzékenyebbek rá. Megtörtént, hogy egy kisgyerek bukfencezett egyet istentisztelet közben, amin jót mosolyogtunk – kivéve azt, akivel a gyerek jött, mert azt hitte, a gyereket nevettük ki. A teológián volt szó arról, hogy mit csináljunk, ha valaki rosszul lesz, de ez is ingoványos talaj. Magától értetődő, hogy imádkozunk az illetőért, de van, akit ez is feszélyez, és lehet a következő héten el sem jön, mert mindenki róla beszélt, vagy megint azt fogják nézni, hogy bajba került. Ma már rutinosabbak vagyunk, ezért bátran vállaljuk, hogy mi volt az első reakciónk, és bocsánatot kérünk, ha ez valakiből rosszallást váltott ki.

A gerjeniek inkább hazamennek, meggondolják és utána teszik szóvá, ha valami bántja őket. Egyszer valaki megjegyezte, hogy hosszú a temetés. Elgondolkodtattak a szavai, hiszen próbáltam mindent a tőlem telhető legjobban megtenni. A lelkész kollégákat megkérdezve megtudtam, időtartam szempontjából nagyjából a középmezőnybe tartozom, így elengedtem.

Milyen rendszeres alkalmak vannak jelenleg a gyülekezetben?

Minden héten tartunk imaórát és ott a vasárnapi istentiszteletünk, ifjúsági alkalmakon pedig két-három hetente jövünk össze. A tavalyi év azért jelentett nehézséget ebben, mert sok ifisünk gimnazista lett: szeptember-októberben még itt voltak, télen volt egy nagyobb kiesés, tavasszal viszont többen visszatértek.

De előfordult, hogy szóltak nekem: „Itt vagyunk tízen, holnap jövünk!”, ahogyan az is, hogy az utcáról behívták a lézengő fiatalokat. Bejöttek, zenét hallgattak, végignézték a hangszeres próbát, de az igei alkalomra nem maradtak. De legalább be mertek lépni!

Volt, hogy hiába hívtak be valakit az ifisek, nem akarta, de nyitott volt, hogy az őt foglalkoztató kérdésekről a parókia előtt beszélgessünk vele.

Sikerült már valakinek megtennie a második lépést?

Egy srácot sokáig „kergettünk”, hogy jöjjön el a novemberi ifjúsági kirándulásra. Egy nap megláttam egy kisfiút a parókián, aki pont ezt a gyereket kereste, mert hallotta, hogy itt meg lehet tanulni gitározni. Azóta egészen jól kezeli a hangszert, és jön velünk a mórágyi táborba is. Egyszer elmondta, hogy nyomkövető van a telefonján, csak éppen lemerült, amikor bejött az alkalomra. Már besötétedett, amikor a többiek megsúgták nekem: „Valaki néz minket az ablakon keresztül!”

Kiderült, a szülei voltak, idáig tudták követni a jelet, csak nem tudták elképzelni, hogy a fiúk a reformátusoknál lehet.

Az mindig jó, ha egy-egy táborba el tudnak jönni velünk a gyerekek, például a saját kákicsi hétvégénkre, vagy a balatonszárszói egyházmegyei ifitáborba. Húzóerő, ha látják, hogy valakinek egy nehezebb helyzetből sikerült felállni és az ifin keresztül sikerült megoldania, és ha megvan a csapat, akkor már könnyebb beszélni a lélek dolgairól is. Gyakran csak asszisztálnom kell, hiszen egymás tanítványaivá válnak. Ezt viszont egyedül Isten tudja kimunkálni.

Örömmel láttam, mennyi cigány fiatal vett részt a mórágyi zenetáborban, és tudom azt is, hogy máshol mennyit küzdenek a gyülekezetek a megszólításukkal. Gerjenben mi a titok nyitja?

Az, hogy nincs, vagy nagyon kevés a különbség közöttünk. Főleg a lányokkal gyakran beszélgettünk arról, hogy mindannyian Isten ajándékcsomagjai vagyunk, hogy honnan jöttünk, mik a gyökereink, hogy mit tudunk ezzel kezdeni és ebben mi a jó.

És igen, van, hogy a kocsiban cigány zenét hallgatunk, ők pedig büszkén húzzák ki magukat. Sokan látják a szüleiknél, hogy nem megfelelő életet élnek, de nem a cigányságuk miatt, hanem mert rossz döntéseket hoztak. A döntéseink határoznak meg minket, nem a bőrszínünk.

Az egyházmegyei ifis alkalmakon mindig nagy hangsúlyt fektetett arra a zenekarvezető, hogy a Sion dalai megjelenjenek, a zsidó dallamok ugyanis nagyon közel állnak a cigány zenéhez, ezeket pedig a roma gyülekezetek is rendszeresen éneklik. A többségi társadalom sem veti meg a mulatóst, ezen keresztül pedig máris megvan a kapcsolódási pont.

A felnőtt lakosság tekintetében milyen kihívások és lehetőségek állnak a misszió előtt?

Az, hogy gyakran a nulláról kell indulnunk, és azon töröm a fejem, hogyan mondjam el a lényeget úgy, hogy mindent meg kell magyarázni. Sokat használom a BibliaProjekt videóit, vagy más, könnyebben fogyasztható segédletet, amivel a fő mondanivaló átmegy. Nemrég egy konfirmandusunk írt Messengeren, milyen jót nevetett azon, amit küldtem neki, és hogy ezzel meg is tudta tanulni az anyagot. Azt sajnálom, hogy bár vannak felnőttként megkeresztelkedőink és konfirmáltjaink, keveseknél látom az igazi megtérést, aminek az egyik jele a templomba járás lenne. Közben viszont sokakban ott a nyitottság.

Korábban működött egy Bögre-körünk csak nőknek, amihez „titkos” meghívóval lehetett csatlakozni. Imádsággal kezdtünk és zártunk, volt igei rész és mély beszélgetéseket folytattunk a terített asztal mellett. Két családból a gyerekek is elkezdtek istentiszteletre járni, és amikor egy hosszabb kihagyás után az egyik hölgy megölelt, a kislánya megkérdezte tőle, hogy miért ölelget engem? A nő válasza annyi volt: „Azért, mert a testvérem.” Reméljük, hogy ezt szeptemberben folytatni tudjuk majd, a férfiaknak pedig megyei kezdeményezésre indultak be az alkalmak, Lenkey István paksi lelkipásztor vezetésével.

Megindító volt, amikor múlt hónapban eltemettem egy nénit, aki 77 évesen konfirmált nálunk.

Úgy érkezett közénk, hogy vitába keveredett egy másik felekezet hittérítőjével, és meg akart bizonyosodni az igazáról, amit még gyerekkori hittanos emlékei alapján képviselt. Nagyon megérintette egy karácsonyi igehirdetés, amely arról szólt, hogy Isten a saját családjába fogadott be minket Jézus születésével. Őt kicsi kora óta a nagyszülei nevelték, és folyton azt hangoztatták, örüljön, hogy náluk lehet, mert lelencgyerek is válhatott volna belőle. Bár nagy hangú volt, ez a tüske inkább arra irányult, hogy figyeljenek rá – egyébként mindig meghúzta magát a templom egyik sarkában. Egy úrvacsorán valaki megkérdezte tőle, hogy ő miért marad a helyén, mire azt válaszolta, hogy nem konfirmált, és csodálkozott, hogy idősen is lehet vallást tenni Jézusról. Első missziójaként elhívta istentiszteletre az egész nyugdíjasklubot, melynek tagjai előtte sosem jártak templomban. Amikor a néni elhunyt, szokatlan volt az üresség a megszokott helyén, aztán amikor mások ültek oda, akik maguktól érkeztek hozzánk, hálát adtunk, hogy a fogyatkozás ellenére is meg tudunk maradni.

Hogyan alakult a lelkészi szolgálatról való gondolkodása eddigi szolgálata során?

Minden munkakörben fel kell tenni a kérdést néha, hogy a helyünkön vagyunk-e, arra tartunk-e, amerre szeretnénk. Nekem márciusban volt egy ilyen megállásom, annyi minden történt velem egyszerre. Előfordult, hogy a táborunk is sokkal hektikusabban alakult, mint a mostani – egy ilyen kis gyülekezetben is gyakori kihívás, hogy hová helyezzük a fókuszt. Van, hogy az utolsó pillanatban születik meg az igehirdetés vázlata, de azt látom, ha erőteljesen odatesszük az Úr kezébe ezt, akkor áldás lesz rajta.

A zenetáborok esetén is egy órát készültem a tolnai benzinkúton, és ezekből születtek a legjobb esti tanítások.

Tavaly igyekeztem továbbképzésekkel színesíteni a szolgálatomat: például hogyan tudjuk átadni a vezetést a fiatalabbaknak, hogyan lehet röviden és tömören bizonyságot tenni az evangéliumról, ha valakivel beszédbe elegyedek. Az ApCsel29 képzéséről az maradt meg leginkább, hogy a közösség 10%-ára kell 90%-ot fordítani, amelybe minden imádság és előkészület is beletartozik. Ismerjük fel, hogy kihez küld minket az Úr! Most több olyan lehetőség áll előttünk, melyekkel tovább tudunk lépni, de ha nem sikerül, akkor komolyan el kell gondolkodnunk a jövőnkről. A lelkészeknek teher, hogy szeretnének meggyökerezni valahol és otthon érezni magukat, de nem feltétlenül ez a feladatunk. Örülnék, ha közvetlenebb missziós formákat tudnánk találni, és néha visszasírom azt a lelkületet-lendületet, ami például a KözösPont fesztiválmisszióban megvolt még bennem. 2002 és 2012 között voltam a csapat tagja, és szerintem bárkit megkérdezünk, a szolgálatunk esszenciája ott volt a sátornál folytatott beszélgetésekben. Sokat imádkoztunk, hogy Isten megmutassa, mi a célja azzal, amikor valaki egy beszélgetésben már hatodszor mutatkozik be és kérdezi meg, ki vagyok, annyira ködös a feje az italtól. De aztán kitisztult, és tudtunk normálisan beszélgetni.

Közvetlen környezete jól ismerte közelmúltbeli súlyos betegségét és imádságban hordozta – hogyan látta meg ebben Isten vezetését?

Egy összetett daganatos megbetegedéssel kezeltek, melynek során olyan kérdésekben kellett drasztikus döntéseket hoznunk, amikről a teológusok naphosszat vitatkoznak az asztal felett: szabad-e egy kezelésről lemondani, vagy sem, kötelező-e az életet meghosszabbítani? Az első alkalommal a műtőasztalon vesztem össze az orvossal, hogy visszavonom az aláírásomat a betegnyilatkozat egyik részéről, aztán kaptam a hírt, hogy ezzel csak egy specialista tud foglalkozni. Annyira rögös és nehéz volt ez az út, hogy már a hospice-ellátásban voltam. A műtét sikeresen zajlott, ott és akkor, amikor kellett, ha hamarabb megyek, nem tudtak volna segíteni rajtam. A kemoterápia ehhez képest egy rosszabb influenzának tűnt.

Úgy érzem, mintha a betegségem által közelebb kerültem volna a falubeliekhez, akik számára a gyógyulásom elég erős érv volt Isten mellett – gyakorlatilag úgy néztek rám, hogy visszatértem a halálból. Egy nap futás közben egy néni meglátott és sírva fakadt.

És hogy Isten hogyan tudja jóra fordítani a helyzetemet: a nővérem is beteg lett, azonban nem akart vele orvoshoz menni. Lehet, hogy máskor finomkodtam volna, de akkor – mintegy halálraítéltként – kerek-perec megmondtam neki: te is meg fogsz halni. Ettől úgy megijedt, hogy elment, s bár azóta is kapja a kemoterápiát, a havi kétnapos rosszulléten kívül jól van, a táborban is velünk szolgált.

Hogyan látja ennek az időszaknak a szerepét egész élete tükrében?

Olyan betegségem volt, amiről tudtam, hogy idővel súlyosbodhat. Tíz éve azt mondták az orvosok, hogy nem fogom megérni a negyvenet, amikor pedig megtörtént, annyit tettek hozzá, hogy tévedtek. Rosszul esett, amikor valaki a kórteremben odavetette, hogy mást is megműtöttek, mégis belehalt, de nagy reménységet adott, amikor éppen a Jézus sírját őrzők megvesztegetésénél nyitottam ki a szekrényen lévő Gedeon-Bibliát. Tudtam, hogy ez Isten műve volt, és sokak imádsága hallgatta meg, ami sok erőt adott.

Sokáig csak azért imádkoztam, hogy ha már nagyon fog fájni, ne veszítsem el a hitemet és ne tagadjam meg Őt. Ahogyan az ifjúságom, úgy a betegségem vétkét is bocsássa meg.

Amikor az ember beteg, sokan egy farzsebből előhúzott igével próbálják vigasztalni, ami engem mindig idegesített. Mégis, amikor az egyik értem imádkozónál is fennállt a hasonló betegség veszélye, kaptam egy igét az életére nézve – de csak aznap küldtem el neki, amikor megkapta a leleteit: „Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem…” (Ézsaiás 12,2). Épp egy hittanórára készült, és először felhúzta magát rajta. Aztán amikor az órán az egyik gyerek ezt olvasta fel a könyvből, ő csak állt az asztalnál, és zokogott. Isten kirendelte, hogy mikor küldjem el neki, mert nyugodtan nyitotta meg a kapott eredményt, amely negatív lett.

Szintén pozitívum, hogy sok lelkésztárssal kerültem bensőségesebb kapcsolatba – lehet, gyakrabban kellene megkérdeznünk a másiktól: hogy vagy? Visszanézve minden fájdalom elmúlik, inkább az volt a nehéz, hogyan tudom lezárni az életemet, ha el kell mennem és itt kell hagynom a férjemet. Ezért sem baj, ha ott van a végrendelet a fiókban, mert bárkivel bármi történhet, és így amit hátra akarok hagyni az embereknek, az benne van.

Másként működik emberként, nőként, lelkipásztorként ez után?

Krízishelyzetekben letisztul az ember látása, és minden másodlagossá válik. Könnyebb véghez vinni a terveket és kimondani: nincs veszítenivalóm. Ez plusz löketet és bátorságot ad, körülbelül úgy, mint Jónásnál: nem kertelt, és csak annyit mondott a niniveieknek: negyven nap múlva elpusztul a városuk. Néha belőlünk, lelkészekből is hiányzik ez a bátor odamondás, mindegy, mit mond az illető, Istennek ez és ez a terve. A közöspontos szolgálatban éppen ezt a felszabadultságot szerettem: néha szelídek voltunk, néha pedig a kőkemény igazságot mondtuk. Volt, hogy betalált, mert az illető ezt hallva elment, de később visszajött hozzánk, hogy megkérdezze: „Miért?”

Nagyon szeretek olyanokkal dolgozni, akik más és más színeit képviselik Isten szeretetének. Szerintem ezért működik olyan jól a tolnai ifi: ha azt a négy-öt lelkészt, akik ebben együtt vagyunk, egy hétre összezárnák, biztosan egymás haját tépve jönnénk ki. A szolgálatban azonban szépen kirajzolódik, hogy mindenkinél máshol vannak a hangsúlyok, és mindenkire szükség van.

Mennyire tekint így a gerjeni gyülekezetre?

Az egység az álom, ennél izgalmasabb, hogy a különböző alkalmakhoz hogyan tudjuk megteremteni a kohéziót a csoport tagjai között. Előfordult, hogy egy hölgynek először azt tanácsoltam, ne istentiszteletre, hanem imaórára jöjjön, ott meg tud ismerni néhány vele egyidős testvért, amivel könnyebb lesz a kapcsolódás a vasárnapi alkalmon. A hitben előrébb járóknak erőteljesebben kellene megmutatni, hogy Isten kegyelméből olyanok, amilyenek, hogy Ő előbb szerette őket.

Az egységhez a már megszólítottak egymás felé való nyitottsága is szükséges. Az is egy szolgálat, ha csak ott vagyunk az istentiszteleten, mert lehet, másoknak mi jelentjük a kritikus tömeget.

Ahogyan az is, ha másokat hívogatok, hogy odaszeretem a másikat Istenhez, vagy hátba veregetem, és azt mondom: de jó, hogy eljöttél. Más fogja meg a fiatalokat és az időseket, a nőket és férfiakat. Mi próbálgatjuk az eszközöket, Isten pedig majd szövi a szálakat.

Képek: Dezső Attila