Milyen keresztény üzenete lehet egy nem keresztény filmnek?
(szubjektív filmkritika)

Még a premier hetében megnéztem Christopher Nolan legújabb alkotását, az Odüsszeiát. Azóta volt néhány hetem, hogy leülepedjen bennem az élmény, és most, hogy kicsit távolabbról is rá tudok nézni, megpróbálom összerendezni a legfontosabb gondolataimat.

Mindjárt az elején fontosnak tartom leszögezni, hogy az Odüsszeia nem keresztény film. Világa politeista. Vannak benne istenek és félistenek, áldozatok, boszorkányság, halottidézés, testhorror és erőszak vagyis nagyjából minden adott ahhoz, hogy egy keresztény néző idegesen markolássza a széke karfáját.  A görög istenvilág ráadásul gyökeresen különbözik a Biblia Istenétől. A görög hitvilág istenei jóindulatúak és bosszúállók, pártfogók és ellenfelei egymásnak és az embereknek. Szeszélyesek. Keresztény nézőként tehát hiba lenne egyszerűen bibliai megfelelőket keresni bennük.

Mégis úgy gondolom, azért ragadott meg mélyen az amerikai rendező filmje, mert a jó történetek olykor többet mondanak annál, mint amit tudatosan „mondani akarnak”. És mert vannak kérdések, amelyek annyira mélyen emberiek, hogy előbb-utóbb teológiai kérdésekké válnak. (Vagyis hadd szólaljon meg bennem a lelkész, ne a filmkritikus: valójában minden kérdés, amely a földi létünkkel kapcsolatos, teológiai kérdés.)

Christopher Nolan története számomra nem elsősorban a középiskolai kötelező olvasmányból megismert ravasz, leleményes és szinte legyőzhetetlen Odüsszeuszról szólt. Sokkal inkább egy emberről, aki próbál felépülni abból, amit a háború tett vele és amit ő tett másokkal. 

A film nem romantizálja a háborút. Homérosz eposzához képest a film bemutatja, hogy Odüsszeusz számára az erőszak már nem egyszerűen a hősi lét elengedhetetlen része. Felismeri annak pusztító erejét, és végül már a saját fiát is meg akarja óvni attól, hogy ugyanazt az örökséget vigye tovább. Mintha a történet egyik legfontosabb kérdése a transzgenerációs örökség lenne: meg lehet-e szakítani az erőszak láncolatát, mielőtt az a következő nemzedékre is átragad? Ebben keresztényként nehéz nem meghallani Jézus békességre hívó szavainak távoli visszhangját: „Boldogok a békességszerzők, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Máté 5,9)

Kezdjük a hazatéréssel. Odüsszeusz dölyfösen szembeszáll az istenekkel. Úgy gondolja, eszével, erejével és leleményességével minden akadályt legyőzhet. A végén azonban mintha valami megváltozna benne. Már nem kizárólag a saját képességeibe kapaszkodik, hanem rábízza magát a „hitre” – a film valóban ezt a szót használja –, és ez a bizalom vezeti tovább Ithaka felé. De egy idő után az is világossá válik, hogy Odüsszeusz talán nem egyszerűen azért nem tud hazatérni, mert a tenger és az istenek útját állják. Van egy mélyebb súly, amelyet magával hordoz: a szégyen, a lelkiismeret, az emlékezés és a ki nem mondott bűnök terhe. Hiába közeledik földrajzilag Ithakához, valamilyen értelemben még nem az az ember, aki képes hazatérni. Odüsszeusznak nem pusztán el kell jutnia az otthonába, hanem azt ajándékként kell elfogadnia, egyfajta kegyelemként(?).

Ehhez azonban előbb egészen az alvilágig kell jutnia. Le kell szállnia a legmélyebb sötétségbe, és találkoznia kell azzal, amit legszívesebben elfelejtene. Számomra az alvilági jelenet többet jelentettek mitológiai látványosságnál, mert a főszereplő ott nemcsak halottakkal találkozik, hanem a saját múltjával. Azzal, amit tett, amivé vált és azzal az emberrel, akit elárult. Mintha csak a legnagyobb mélységben válhatna világossá számára, hogy a hazatérés nem pusztán földrajzi út, hanem egyfajta megtisztulás is. A keresztény ember számára persze nem az alvilágjárás vezet a megváltáshoz. Mégis ismerős lehet az a tapasztalat, hogy az ember nem kerülheti meg önmagát. Van, amikor éppen azokba a mélységekbe kell őszintén belenéznünk, amelyeket legszívesebben elrejtenénk. 

Az emlékezés motívuma is végigvonul a filmen. Ahogy Odüsszeusz emlékei fokozatosan kitisztulnak, úgy válik egyre élesebbé a veszteség és a saját felelőssége. A visszaemlékezés itt nem nosztalgia. Nem kellemes múltidézés, inkább tükör. A jelenből visszanézve más fényt kap az, amit egykor hőstettnek lehetett nevezni. A trójai faló például a katonai leleményesség diadalának tűnhet. De mi történik, ha ugyanarra az eseményre nem a győztes hadvezér, hanem a halottak, a családjukat elveszítők vagy a lerombolt város szemszögéből nézünk? Nolan filmje mintha újra és újra ezt tenné Odüsszeusszal: visszaadja neki az emlékeit, de már nem engedi, hogy ugyanúgy nézzen rájuk.

A filmben újra és újra megjelenik az áldozat képe is. Ott van Agamemnón története, aki saját lányát, Iphigeneiát áldozza fel, és akinek ez a tette végül saját halálát okozza. Ott van a kos feláldozása a holtak birodalmánál: a vér, amely kaput nyit az élők és a halottak világa között. Keresztényként természetesen különösen érzékenyek vagyunk az áldozat és a vér képeire. De éppen ezért óvatosnak is kell lennünk. Nem minden vér Krisztus vére, és nem minden áldozat mutat automatikusan a Golgota felé. Sőt, a film áldozatai sokszor éppen az ellenkezőjét mutatják: azt, milyen borzalmas következménye lehet annak, amikor az ember más életét használja fel saját céljaiért. A keresztény történetben az áldozat végső iránya ennek éppen a fordítottja: nem másokat áldozok fel magamért, hanem valaki önmagát adja másokért.

A gyász ugyancsak végigvonul a történeten. Ott van az elveszített otthon gyásza. A háborúban elesetteké. A temetetlen halottaké, akik nem kapták meg a végtisztességet. És ott van Penelopé különös, reményből fakadó ellenállása, aki nem hajlandó halottként elgyászolni a férjét.

Pont a feleséghez kapcsolódik a fim - számomra legemlékezetesebb és legszebb része: Odüsszeusz és Penelopé találkozása. Odüsszeusz nem diadalmas hadvezérként tér haza hanem koldusként, álruhában.  Keresztény szemmel nézve szinte lehetetlen nem meghallani ebben valami távoli visszhangját a tékozló fiú történetének. A Penelopéval való jelenet pedig lassan szinte gyónássá válik. A rács, amely elválasztja őket, gyóntatószéket idéz. A lábmosás képe pedig keresztény nézőként nehezen választható el attól a bibliai történettől, amelyben a Mester lehajol tanítványai lábához. Megrendítően ismerős.

Odüsszeusz kimondja az igazságot önmagáról. És a bűnvallást követi valami, amire talán ugyanannyira vágyik az ember, mint az igazságra: a feloldozás. Athéné megjelenése és megbocsátása ezért maradt bennem olyan mélyen. Nem azért, mintha Athéné a keresztény kegyelem megfelelője lenne. Hanem azért, mert a jelenet felvillant valamit abból az ősi emberi vágyból, hogy ne csupán lelepleződjünk, hanem valaki a teljes igazság ismeretében is azt mondja: van tovább.

Van a filmnek egy másik, kevésbé látványos, mégis fontos erkölcsi motívuma: a vendégszeretet. A történet világában ez „Zeusz törvénye”. Az idegent be kell fogadni, az éhezőt meg kell etetni, a vándort meg kell védeni. Keresztényként pedig nehéz nem meghallani Jézus szavait: „Idegen voltam, és befogadtatok.” (Mt 25,35)

A film végkifejlete is rendkívül érdekes. Mi is történik Ödüsszeusszal, amikor hazatér? Kiderül, hogy még Ithaka sem tudja teljesen betölteni a benne maradt űrt, és nem old fel mindent, amit a háború, a veszteség és a bűn rajta hagyott. A hazatérés nem válik automatikusan gyógyulássá, mert mögötte egy mélyebb honvágy húzódik meg. ami Ithakán túlra mutat. (Elhajózik Penelopéval). 

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom mi a film számomra legfontosabb üzenete az valahogy így hangozna: az életünk bolyongása, keresése és honvágya nem egyszerűen egy másik helyre, egy térképen bejelölhető pontra irányul, hanem egy olyan haza utáni sóvárgás, ahol végül valóban otthon lehetünk. „Mert itt nincs maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Talán mindannyian hordozunk magunkban valami hasonló honvágyat. Egy hely után, ahol már nem kell menekülni, bizonyítani, harcolni vagy elrejteni azt, akik lettünk.