Szavakból hidat
Az imádság nemcsak kegyes szavak sorolása, hanem a legbátrabb és legőszintébb önkifejezésünk. A Sófár Református Dicsőítő Iskola kreatív írás és imádság műhelyében a zsoltárok lüktetésétől a modern kreatív írásig kerestük azt a saját nyelvet, amelyen sallangok nélkül szólíthatjuk meg Istent. Nem irodalomórát tartottunk: itt a papírra vetett kételyek, a „talált tárgyakból” gyúrt fohászok és a csend szavai építették fel közös liturgiánkat. A műhely résztvevőinek tolla az imádság eszközévé vált egy támogató, alkotó közösségben. Többen saját hangjukra leltek a csöndben. Tematikus hetünkön az ő írásaikból válogattak a műhelyvezetők, Dorozsmai-Szabó Eszter és Kardos-Pályi Ildikó.

Egy talált tárgy történetébe helyezkedve, annak múltjával, jelenével, érzéseivel, egyesszám első személyben alkottunk verset.

 

Berényi-Jerebák Anikó:
A prizma

Nem is tudtam, hogy

ez a prizma.

Azt hittem, valami

fennkölt szót találtam,

de a mesterséges intelligencia

letörte a szárnyaimat.

Ez itt egy prizma maga.

Méltatlanul bántak vele.

Valaki szalvétába csomagolta,

de ez sem segített.

Az egyik sarka letörve és

a csúcsa, épp a csúcsa

hiányzik.

Szentségtörés!

A szivárvány egy darabja elveszett.

Nem gúla már,

oda a teljessége, csak egy

megcsonkított poliéder.

Próbálja szegény

Áttörni a fényt, de

szabálytalan, amit alkot,

a sárgába belecsúszik

a rózsaszín,

a rózsaszín a zölddel

ölelkezik össze,

mondom, szentségtörés.

Szánom is, de haragszom is rá.

Nem tölti be a feladatát.

Vége a tökéletességnek.

Pedig azért vettem magamhoz,

mert azt hittem, ajándékot

rejt a szalvéta.

De ki adna másnak egy összetört kacatot?

Azért jó ez.

Jó kicsit, hogy nem

tökéletes.

Talán ha az lenne, nem

mernék ránézni.

Nem lennénk egy síkban.

Azt hiszem, tovább is adnám,

nem vagyok én méltó ilyen

szépségre,

szövetség sem lehetne köztünk,

így csonkán is jó, hogy

láthatom.

A szivárvány egy darabja

mégiscsak elért hozzám.

 

Budai Anna:
Tikfa

Egy gazda fája voltam, kivágtak, hogy másra használjanak.

Hajdanában méhecskék zümmögtek körülöttem, illatos nektárt kerestek.

De beteg lett egy részem, és a méhek már nem jöttek.

Egy részemből papír lett, de megtalált egy hangszerkészítő Mester. Azt mondta, hangszer lesz belőlem.

Megformált, és szép henger alakú lettem, teljesen sima, kerek.

Így lettem ütőhangszer.

Ketten voltunk, egy másik Mester kezében.

Ütötte a ritmust, s nem bántam, hogy kicsit fáj, szerettem, hogy a kezében tartva, a zene összhangzatja, rajtam is áll.

De egy nap, két nap, egy hét, két hét eltelt, és csak nem vett a kezébe.

Bedobozolt, és egy föld alatti pincébe tett.

Azt kérdeztem, miért tetted ezt, hogy lehet, hogy szeretsz, és a hasznodra voltam, és most mégis azt mondod, nem kellek?

Egy nap vihar kerekedett, elöntött a víz. Fáztam. De megszárított a nap fénye, és bár nem értem, hogyan, de egy tágas téren lehettem.

Folyópart melletti bozótosba estem, társam bárhogy kerestem, nem leltem.

Aztán egy nap gyerek kezébe kerültem, finom kis kezében pihentem, ázottan, töredezetten.

A gyerek felolvasta, amit rám nyomtattak: a lélek hangja. S tényleg az szerettem volna lenni, újra ritmust adni.

Ő mégis másra használt: olykor kardozott velem, de lehettem templomtető része, vár fala és még oly sok minden, de legjobban azt szeretem, ha a ritmust ütötte velem.

Édesapja lecsiszolt, leszedte rólam a sorszámot. Most már igazán egyedi vagyok.

 

 

Kenyeres Tibor:
A szájharmonika meséje

Fontos, hogy mindenekelőtt elmondjam nektek, hogy a fúvás, a síp, a rezgés, a torokbőgő egyidős a szájjal – a tánc meg a lábbal.

 Szólítsatok csak IAN91865-nek, vagy jó kicsi társamnak. A Z28465 modellszámú család sarja vagyok. Családunk ősei kézművesek műhelyében születtek, de én már nem kézműves egykéje vagyok, sok testvéremmel hűvös gyár présgépei között, gyorscsavarozók berregései között születtem. Adattáblám szerinti születési helyem Neckarsulm, Németföldön – mert fontos ám a pedigré, még ha nem is Amati, Stradivari áll a névjegykártyán. Szerettem volna rögtön szólani, zengeni, talpalávalót fújni, ám kis dobozkában, selyempapírban csendre szorítottak, s jaj, a szótlan hangszer fáj, mint a vak ember tükre.

Egyszer aztán gazdára találtam, aki a maga kedvére zöngetett, s filmgyári kellékesként dolgozott. Mígnem egyszer Sergio Leone-hoz osztották be. Az egyik forgatási jelenetnél nagy kapkodás támadt, Charles Bronson kölyök dublőrének herflije eltűnt. A fejek pirosodtak, a kedélyek vibráltak, mire a gazdám odaszaladt és betett a kölyök dublőr szájába. Azóta is hallhattok a Volt egyszer egy vadnyugatban. Filmes kellékek árverésére kerültem, begyűjtöttek. A gyűjtő egyszer átadott egy srácnak, valami Gyurinak, ős aztán nyaggatott, zengetett, tekergetett, olykor s szomszédok átkaitól űzve. De egyszer csak színpadi lámpák kereszttüzében találtam magam. Sokszor. Aztán egy költözködés során hajléktalan lettem. Szájról-szájra, kézen-közön eljutottam Eszterhez, aki emberek közé hozott, hurrá! Mert a harmonika harmóniája nincs egyedül, a harmónia a jó és a szép ölelkezése a lélekben. Tapsok és magányok váltakozásában most már egyre többször várom, hogy fölcsendüljön tökéletes művünk, a csend.