Ki nyeri a félelmeink versenyét?
Ha a félelemkeltés egyéni sportág lenne, sokan átvehetnék a különböző ágazatokban az aranyérmet. Ma szinte lehetetlen úgy tartalmat fogyasztani, hogy a végén ne kerítene hatalmába bennünket a szorongás és a félelem. Legyen szó embertömegek vándorlásáról, világjárványokról, a gazdasági folyamatok kiszámíthatatlanságáról, nemzetközi vagy belföldi politikai feszültségekről, háborúról, természeti katasztrófákról, emberi kegyetlenségről vagy baljós időjárási jelenségekről: minden terület bőségesen kínál félnivalót.

Legutóbb egy gyereknaptejeket vizsgáló cikk jött szembe velem a hírfolyamban, ami azzal szembesített, hogy valószínűleg a legjobb szándékom ellenére is a saját gyermekeim hormonháztartását teszem tönkre a fényvédő szerek használatával. De a sort bárki folytathatja: mikroműanyagot tartalmazó élelmiszerekkel, esti futás közben nőt támadó egyénekkel, elnéptelenedő településekkel vagy a visszafordíthatatlannak tűnő klímaváltozással.

S ha azt hinnénk, hogy mindezek csak kívülről érnek bennünket, bátran vizsgáljuk meg az ismerőseinkkel folytatott beszélgetéseinket! Milyen gyakorisággal és legfőképpen milyen lelkülettel adjuk tovább az olvasott vagy hallott fenyegető híreket? Ha őszinte vizsgálat alá vesszük a szívünket, biztosan találunk olyan témát, ami bennünket is folyamatos szorongásban tart. Ilyenkor nem tud megoldásként szolgálni sem a folytonos ventilálás és panaszkodás, sem a világ kizárása vagy a homokba dugott fej. De akkor mi segíthet?

„Ne félj!” – Hányszor mondja Isten?
Egyesek szerint a Biblia 365-ször tartalmazza a „Ne félj!” felszólítást. Ez a közkedvelt állítás azért is terjed könnyen, mert azt sugallja: az év minden egyes napjára jut egy isteni biztatás. De végtére is nem az számít, hogy szinonimákkal együtt, átvitt értelemben vagy az eredeti nyelveket vizsgálva pontosan megtalálható-e mind a 365. A hangsúly sokkal inkább azon van, hogy Istennek igenis fontos: az Ő népe ne a félelem rabságában éljen.

A Szentírásban Isten többször közösségileg kéri népét – mint a Vörös-tengernél –, hogy hagyjanak fel az aggodalmaskodással (2Mózes 14,13–14). Máskor az egyéni panaszra válaszol, szinte fülbe suttogva: Mellém léptél, mikor kiáltottam hozzád, ezt mondtad: Ne félj! (Jeremiás siralmai 3,57)

A biztatás sokszori előfordulása arról tanúskodik, hogy maga Isten száll szembe a szívünket ostromló félelemkeltő történésekkel.

Küzdelem a pályán: Aki beleállt a legmélyebb félelembe
Azzal kezdtem a gondolatmenetet, hogy mi lenne, ha a félelemkeltés sport lenne. De az aranyérmet a szorongást keltő erők csak akkor szerezhetnék meg, ha csupán egymással küzdenének – mint a maratonisták vagy az úszók egy egyéni versenyben. Ebben a helyzetben a képlet elszomorítóan egyértelmű lenne: a természeti folyamatok végkimerülésig fojtogatják a bolygónkat, az emberi gyarlóság pedig olyan kegyetlenséggel nyomorítja meg a másik ember életét, hogy a végeredmény látszólag vitathatatlan.

Csakhogy a küzdelem egymással szembenálló felekből áll: a félelemkeltők alkotják az egyik csapatot, a másik oldalan pedig ott áll az, akit az Isten nevezett be a versenybe. Mert Isten nem a pálya széléről, kényelmes távolságból biztat bennünket a félelmeink legyőzésére. Az evangélium lényege éppen az, hogy a legfélelmetesebb helyzettel maga az Úr Jézus nézett szembe a Golgotán. Ott, a kereszt sötétségében átélte a teljes kiszolgáltatottságot, az emberi gonoszság legnyersebb kegyetlenségét, sőt a bűn miatti legmélyebb elhagyatottságot is – azt a végső félelmet, amitől mi annyira rettegünk. Amikor pedig a feltámadásban legyőzte a halált, áttörte a félelem falát is. Ha meglátom ezt az Istent a „versenyben”, akkor már nem számít az én gyengeségem, készületlenségem vagy szorongó természetem, mert Krisztust helyettem nevezte be az Atya. És aki végül felismeri, hogy ebben a küzdelemben Isten választottja győz, az ujjongani kezd a kanapéján ülve, a lelátón vagy a templom padjában állva. Megérti azt a jól ismert képet, amit Gyökössy Endre is szívesen használt: nem tudunk kiesni Isten tenyeréből. És ez nem csupán egy üres mottó lesz, hanem bizonyosság, ami a hétköznapokban is képes megküzdeni a szívekben ébredő félelmekkel.

A börtönből sugárzó reménység
Ezt a golgotai győzelmet láthatjuk működni a korai egyház életében is. Bár ezek a sportbéli hasonlatok mindig torzítanak valamennyit, érdemes megvizsgálni ebből a szempontból Pál apostol leveleit!

Ismerve az ókori történelem kontextusát, az adott kor kihívásait, a keresztényüldözést és a jóllét teljes hiányát bizonyos körökben, mennyire más, panaszkodó vagy aggódó tematikát kellett volna kapniuk a leveleknek! Pál azonban a Szentháromság Istenre tekint a legnehezebb helyzetekben is. Bátorítja a címzetteket, hogy Istennek semmi sem lehetetlen, hiszen Krisztus képes volt még a halált is legyőzni. Emlékezteti Timóteust: Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. (2Timóteus 1,7) Olyan reménységet, sőt örömöt sugároz a börtönben írt leveleiből is, ami teljesen felfoghatatlan azok számára, akik nem ismerik az értük harcoló Istent, aki nem szűnt meg gondoskodni az övéiről.

A mi feladatunk a megpróbáltatások idején
Tudok-e én is ilyen reményteljes pislákolással rámutatni az Istenre a legnagyobb sötétség közepette? Mert Isten népe előtt végtére is három nagy lehetőség áll a megpróbáltatások idején:

• Önvizsgálat: Megvizsgálni a saját és közösségünk életét: nincs-e valami olyan tettünk, mulasztásunk vagy régóta ismételgetett hazugságunk, amiért bocsánatot kellene kérnünk attól az Istentől, aki lehet, hogy okkal engedi meg a szenvedést és az ijesztő helyzeteket?
• Megbékelés Istennel: Aggodalmaskodó szívünk megnyugvása a kegyelem ereje által, Krisztusban.
• Bizonyságtétel: Reménységgel és örömmel beszélni Krisztusról, aki már győzött, és a jövőben is győzni fog – ez nem kérdés.

Vajon nem azért olyan erős napjainkban a félelemkeltés kultusza, mert egyre kevesebben gyakorolják az örömhír továbbadásának feladatát, az evangélizációt? Ha az idők során elhalkult keresztyének újra felemelnék a reménység szavát, valami mélyen és gyökeresen változni kezdene a környezetükben. Amikor a legnagyobb szorongattatás közepette meglátják rajtunk, hogy a mi életünk a feltámadott Krisztus kezében van, a félelem lassan elveszíti az uralmát, és átadja a helyét a Krisztusban megnyert, megrendíthetetlen békességnek.