Portálunkon évről évre bejelentkeztünk a tíznapos összművészeti fesztiválról, most sincs ez másként: augusztus 2. vasárnapig várja az érdeklődőket a Veszprém megyei Kapolcson, Vigántpetenden és Taliándörögdön. Utóbbi település református szempontból az elmúlt években kulcsfontosságú helyszínné vált: az itteni maroknyi közösségnek hajlékot adó templomban, annak udvarán, a körtefa árnyat adó hűvösében és a mostanra műemléki felújításon átesett kántortanítóházban számos lelki és művészeti programmal várta és várja az érdeklődőket az önkéntescsapat.

Még a rendszerváltással egyidőben, 1989 nyarán tartották az első Művészetek Völgyét – idézte fel Bölcsföldi András lelkész, a budapesti teológia spirituálisa, a református udvar elindítója és első udvargazdája. Tíz évvel később feleségével éppen átautóztak a településeken, így ők is megálltak az akkor még a fesztivál falvai közé tartozó Öcs református templománál.

„Szóba elegyedtünk a gondnok bácsival, aki arra panaszkodott, hogy nem mindig méltó a templomhoz a benne meghirdetett program vagy az oda berendezett kiállítás. Ez szöget ütött a fejembe. Akkoriban missziói osztályvezető voltam a Zsinaton, gondolkodtam, mit lehetne tenni. Felkerestem Márta Istvánt, a Művészetek Völgye alapítóját. Elmondtam neki, hogy szívesen segítenénk ebben, és ő örömmel vette. Talán azért is, mert a Völgy úgy indult, hogy művészek egyszerűen csak összejöttek zenélni, és volt köztük egy evangélikus lelkész is, így az egyházi kapcsolódás nem volt idegen a számukra.”

Az első kiállítás fiatal református alkotók műveiből nyílt 2001-ben, köztük Votin Dóra és Szemerei Gábor alkotásaival. Amikor valamivel később az öcsi parókia melletti düledező pajta fala kidőlt az útra, Bölcsföldi András építőtábort szervezett kecskeméti ifisek és budapesti teológusok részvételével. A 2004-es visszaépítéskor már az is szempont volt, hogy a pajta alkalmas legyen kiállítótérnek, hiszen akkoriban még nem voltak színpadok sem a Völgyben – meséli. Öcsre református alkotótábort hirdettek meg: hívtak zenekarokat, képzőművészeket, a gyerekeknek külön foglalkozást tartottak, közben dolgoztak a pajtán is, amit egy istentisztelettel „avattak fel”.

Eközben a Völgy másik református templomába, a taliándörögdibe is kiállítást szerveztek. Ahogy Öcs kiesett a völgyes települések sorából, a fókusz egyre inkább a szomszédos településre került. Kezdetben a közös alkotás volt a középpontban, de már koncertekkel – a református templomban többek között fellépett a Keresztút és a Talitha Kúmi is. Később az egyházi évfordulókhoz, találkozókhoz kapcsolódó tematikus udvarokat hoztak létre az önkéntesek. A többi közt így jött létre a Miatyánk imakert, a Sakk-sétatér, a Biblia évében a 66-os út, Kálvin kertje és a Tízparancsolat – A szabadság útjelzői. Emlékezetes volt az Agóra – piactér, a különleges úti élményekbe gasztronómiai előadásokkal és kóstolókkal bevonó Átutazóna, a boldogmondásokat feldolgozó Boldogságfüggőkert vagy A reformáció padlása, ahol az udvar régi ládákkal volt tele, az egyikben még egy kórus is énekelt. Népszerű volt a Novellaszekér is, amikor egy szekérre ülve olvastak fel a látogatóknak egy általuk választott novellát.

Az utóbbi évek tapasztalata, hogy az új és a változó elemek mellett az állandóság is fontos a református udvarra mint a béke szigetére tekintő, gyakran szoros egyházi kötődéssel nem is rendelkező fesztiválozók számára. Sokan keresték például azt a festett mennyezetkazettát is, amelyen saját kézjegyüket is otthagyták egy korábbi évben, vagy épp örömmel pihentek meg évről évre a körtefa alatt egy-egy verset is meghallgatva ajándék italuk mellé az irodalmi kávéházban. A Homo Ludens Project független színházi produkciói szintén éveken át képeztek hidat a legkülönfélébb hátterű emberek között.

A kántortanítóházban eleinte egy néni lakott, láncon tartott nagy kutyájától tartva akkoriban óvatosan tértek csak be a látogatók. „A halála után gondolkodtunk el azon, hogy ezt a házat vajon hogyan tudnánk kiállítótérré alakítani” – idézi fel Bölcsföldi András. Kitalálták: a református múltat felidéző kántortanítóház szerves része lett az udvarnak. Portálunk alapítójának, Füle Tamásnak a fotói, melyekkel olvasóink is találkozhattak, gyakran kerültek fel a falakra, idén pedig ismét látható a Völgy egyik legnépszerűbb és a hely szellemiségét leginkább megragadó alkotása, a Csenddé lett – Emléktörmelék a kántortanító házában című videoinstallációja. Az alkotás mai eszközökkel repít a 18. századi, de még inkább: időtlen világba, „ahol a teknőben éppen megkelt a kérges kéz dagasztotta kenyér, a kemencében tűz ropog, az udvaron a tyúk fél lábbal belekap az itatóba, és valahol messze egy munkában megkérgesedett kéz pengeti a citerát.”

„A cél kezdettől fogva az volt, hogy környékbeli és más református művészek alkotásait, előadásait hozzuk ide” – magyarázta Bölcsföldi András. „A Völgynek persze erős művészeti bázisa volt, akik magas színvonalon alkottak. Amikor az első kiállítást rendeztük a templomban, megcsörrent a telefonom: láttam, hogy a Völgy művészeti vezetője hív. Megijedtem, mit fog mondani. De hamar meg is nyugodtam: lenyűgözte a kiállítás.”

A református udvar látogatóit megérintő, elgondolkodtató művészeti alkotásokban az is különleges, hogy azok hívő emberek munkái. „A hit megvallása a fő cél, ezért fontos, hogy egy-egy kiállítás alapgondolata mire irányul. A Képtelen kert címet kapó tematikus udvarunk és Votin Dóra kiállításának fő kérdése például az volt, hogy milyen tartalmat hordoz az életünk kerete.”

Nemcsak a művészeti alkotások befogadásának, hanem a kapcsolódásoknak, beszélgetéseknek is teret ad az udvar. „Kihasználtuk, hogy míg Kapolcson nagy a forgatag, Taliándörögd a béke szigete, itt nem kell vásárolni, az udvarba ingyen be lehet jönni, nem kérnek a látogatóktól semmit – ezt az emberközeli szellemiséget végig őriztük.”

De a reformátusok nemcsak befogadtak, hanem maguk is kiléptek megszokott közegükből: ott voltak és vannak a fesztivál koncertjein, a rendezvényt szervezők stábülésein, barátságokat kötöttek művészekkel, akik szívesen betértek az udvarba is, így többek között Hobóval, Márta Istvánnal és Galkó Balázzsal is. Inspiráló találkozások ezek, kölcsönösen hatnak – állítja a lelkész. „Sokan másként látják Istent, Jézust, mint mi. Megismerve az ő látásmódjukat lehet csak igazán átadni a bibliai isten- és emberképet. Ez időnként provokatív lehet akár részünkről is, mint az a templomi kiállítás, amely a Jézus mellett ábrázolt latrokat mutatta be.

A művészet keskeny palló, amire az ember, ha rálép, akkor akár le is zuhanhat. A fesztiválmisszió is ilyen: nem a biztonságról szól, hanem arról, hogy az evangéliumot a számunkra kevésbé bejáratott módon is átadjuk azoknak, akik a műalkotásokhoz tudnak kapcsolódni.”

Időközben a református udvar lelki vezetésébe, majd szervezésébe is bekapcsolódott Szabóné László Lilla lelkipásztor, teológiai oktató, aki pápai kötődése révén Steinbach József dunántúli püspökhöz fordult azzal, hogy lehetőségeihez mérten a Völgynek helyet adó egyházkerület is kapcsolódjon be a fesztiválmisszióba. A dunamelléki egyházkerület szerény támogatásához így a dunántúli is csatlakozott. Az életveszélyessé vált kántortanítóházat azonban le kellett zárni, így 2019-ben csupán templomi kiállítást tarthattak a református udvarban Ki viszi át a szerelmet? címmel. A kérdés a misszió jövőjére is vonatkozott. A koronavírus-járvány évében elmaradt a fesztivál, 2021-ben pedig teljesen kiszorultak az udvarról a reformátusok – máshonnan nézve: még inkább kiléptek a fesztiválozók közé. A Van itt hely nálam elnevezésű utcai installációval kapcsolódtak a járókelőkhöz, interakciókra alkalmas tematikus padokat hozva létre Taliándörögd-szerte.

Szabóné László Lilla és férje, Szabó György építész eközben vásároltak egy régi parasztházat a faluban, amit elkezdtek felújítani. Az volt az álmuk, hogy a missziót végző önkéntesek számára szállást és közösségi teret biztosítsanak. A kék ablakos ház előtt létrehozták a ma is üzemelő Beszélő kutat, ahol meséken keresztül önismereti és istenismereti kérdésekkel találkozhatnak az arra sétálók. Férjével öt évre vállalták az udvargazdai szolgálatot is: Lilla lelki, György pedig művészeti vezetőként. „Beleálltunk, mert úgy éreztük, az egyházunknak jelen kell lennie ebben a jelentős kulturális térben” – mondja.

Ahhoz azonban, hogy továbbra is megfelelő színvonalat tudjanak biztosítani, felújítsák a kántortanítóházat és újabb előadóművészeket tudjanak hívni az udvarba, látszott, hogy egyesületi háttérre lesz szükség, amivel pályázni lehet. Felvették a kapcsolatot Zila Gáborral, a Református Közéleti és Kulturális Központ (RKK) vezetőjével, aki felkarolta az ügyet és a református udvar nemcsak néhány lelkes hívő ember, hanem a közegyház ügye lett. Négy református család pedig házat vett a faluban, többen az otthonukat is megosztották az önkéntesekkel, így újraindulhatott a református udvar a lezárás után, jelenlétük pedig a szórványreformátusság közösségét is némileg felpezsdítette. Idén helyreállított formában átadták a kántortanítóházat is, ami így még több lehetőséget kínál a fesztiválmisszióra. Mindezeket imameghallgatásnak élték meg. Jövőre a Szabó házaspár átadja a szolgálatot másnak, de arra ők és az utánuk jövők is igyekeznek ügyelni, hogy a professzionalizálódás mellett megmaradjon az önkéntes lelkesedés és a misszió lelkülete. Ezt a református udvar neve, a LéleKzet is kifejezi.

A misszió három csoportra irányul – összegezte Szabóné László Lilla –: a szolgálókra, az az egyházhoz közeli emberekre is, akik fesztiválozás közben is keresik a lelki otthonukat, és végül, de nem utolsó sorban azokra a fesztiválozókra, akik máskor, másként nemigen kapcsolódnak az egyházhoz. „Téves úgy gondolkodni a misszióról, hogy hány új embert hozott be az egyházba. A misszió nem tagtoborzás, és nem is a miénk, hanem Istené. Ha azok, akik a református udvarban szolgálnak, Isten országából többet élnek meg itt, ezen a földön, mint a református udvar nélkül, akkor már elérte a célját. Mert kitettük magunkat Istennek, aki bennünk, általunk munkálkodni tudott. Nemcsak mi misszionálunk, hanem minket is misszionál Isten azáltal, ahogy közelebb kerülünk a völgyben lévő emberekhez.

A nyitottságunk és az odaadásunk nem tárgyiasító – nem azért vagyunk itt, hogy te megtérj, hanem azért, mert hisszük, hogy itt van Isten köztünk és találkozást munkál: mi is változunk és te is, rajtunk is dolgozik és rajtad is.

Az egyik legerősebb élményem ebből egy fiatal, aki a nemi identitásával küzdött, nagyon zavart volt ezen a területen, és nyíltan beszélgetett erről. Megdöbbentő volt, ahogy a számunkra idegen és furcsa, akár még ijesztő kérdéseivel is rendszeresen visszajött az udvarunkba, valahová beült és élt azzal, hogy lehet beszélgetni. A fiatalokkal, akikkel nehezen találjuk a kapcsolódási pontot, egy művészeti fesztiválon találkozhatunk, és ha komolyan vesszük őket, akkor ők is elkezdik feltárni az életük kérdéseit.”

Míg a magyarországi fesztiválok a túlélésért küzdenek, a református udvar felívelő szakaszban van – véli Zila Gábor udvargazda, az RKK vezetője. Vallja: a református egyszerűség nem jelenthet bóvlit, ugyanakkor addig a pontig jó professzionális eszközöket használni, amíg azok nem távolságot teremtenek, hanem segítik a kapcsolódást. „Míg a fesztivál nagyszínpadja nagyon ki van emelve a térből és megközelíthetetlen, nálunk éppen talajszinten van – de van, és jó hangtechnika is van, hogy olyan előadókat is meghívhassunk, akik miatt azok is bejönnek az udvarba, akik másként nem jönnének. Viszont sokkal közvetlenebbül ki vannak itt téve Isten igéjének, mint azt gondolnák.

Meg tud teremtődni így az a csatorna, ahol ezek az emberek nem elzárkóznak vagy legyintenek ránk, hanem megélhetik, hogy lehet kapcsolódni velünk, akár még vendégül is látjuk őket, beszélgethetünk egy jót, és kiderülhet, hogy az életünkben van egy olyan stabil pont, amit ők hiányolnak.

Mindez pedig a komfortzónájukon belül történhet meg.”

A református fesztiválmisszió keresi az utakat, és ebben a művészet hatalmas lehetőség – véli a jelenlegi udvargazda. „A kultúra kapcsolatot tud teremteni, le tud rombolni falakat. A művészet ugyanakkor több a vászonra fölhordott festéknél, a hangjegyek összességénél vagy a betűk egymás után rakásánál. Túlmutat önmagán, ural a transzcendensre, és mi ezt az Istent hirdethetjük. Azért jó kiindulópont egy műalkotás, akár a gasztrokultúrával kiegészítve, mert mindannyiunkat megmozgat. Sokkal kevesebb idő alatt találunk sokkal több közös pontot egymással.”

Misszió ez nemcsak a befogadók és befogadottak, hanem a művészek felé is – tette hozzá Zila Gábor. „Az egyházhoz lazábban kapcsolódó művészek is megérintődnek, és arról beszélnek, hogy a nálunk adott koncertjükön valami más volt. Többüknek pedig fontos református hitük, így szívügyük az itteni fellépés, pedig nagyobb színpadokon szoktak állni. Valaha Európában a legnagyobb kulturális megrendelő és fogyasztó az egyház volt. Az így született alkotások az egyetemes kultúra részévé váltak. Óriási felelősség, hogy ezt a lehetőséget ma is megragadjuk.”

Képek: Füle Tamás