Ha egy nagy embert nagy tetteiről kérdezünk – hogy csinálta, hogyan készült rá –, általában többféle választ is kaphatunk. Van, aki gondosan eltervez mindent. Leír, elemzi a lehetőségeket, stratégiát kovácsol, majd pedig a megfelelő pillanatban lép. Akad olyan is, aki „lesz, ami lesz" alapon a véletlenre bízza a dolgot, és ott van természetesen a harmadik is, az olyanok, mint én: akik egyáltalán nem is akartak tenni semmit.

Érzékenyebb lelkületű ismerőseim, barátaim akár fel is hördülhettek eddigi soraim olvasása közben mondván: nagy ember, nagy tettek? Ugyan már... Nem vitatom, nincs bennem semmi különleges. Az átlagnál talán kicsit jobban tanuló, a zsenik világát persze jócskán alulró szemlélő, teljesen hétköznapi egyetemista vagyok. Van családom, vannak barátaim, még barátnőm is van, bár manapság már kinek nincs? Van, akinek mindebből több is van. A több pedig jobb is, legalábbis napjaink oly népszerű ideológiája alapján.
Hiszen gondoljunk csak bele: ha valakinek nem egy Ferrarija van, hanem kettő; ha valaki négy lakás, gyémánt nyakék, bunda vagy akármi más érték tulajdonosa, mennyivel boldogabb, mint azok, akiknek csak egy vagy egy sincs mindezekből. Ma ezt veszem föl, ebbe ülök bele, ott alszom, holnap már inkább a másikat használom. Boldognak látszom, hiszen mindenem megvan, ráadásul, ez a minden még több is, mint a mások mindene. Státusom kifejeződésre jut, az emberek látják és elismerik nagyságom, hatalmam, pénzem. Mi kellhetne még?

Nagy tettek. Ki hajt végre manapság nagy tetteket? Politikusok? Sportolók? Színészek? Egyáltalán mi számít nagy tettnek? Mi az, amire azt mondjuk: ez igen, ez már valami! Vasárnap ért véget az olimpia. Több arany, ezüst és bronzérmünk is született. Ez vitathatatlanul nagy tett, ez már valami. Ha a költségvetési hiány tervezett százalékait tartani tudjuk a mostani, nehéz helyzetünkben is, valószínűleg több politikus magabiztosan, elégedetten fog hátradőlni, megveregeti saját – a humánusabbja talán társai vállát is, és azt mondja magában: ez igen, ezt jól csináltuk. Nagy tettek, kétségtelen. Na, és persze a színészek. Leforgat ötven filmet, megnyeri az Oscart, az Arany Pálmát, tanít, bölcsen és okosan megy nyugdíjba gazdagon, jólétben, mind szakmailag, mind emberileg elismerve és egy boldog életet tudva a háta mögött. Ez már igen. Nagy tett kétségtelenül.

Ha magamra nézek, magamról gondolkodom, és azt próbálom eldönteni, hogy én hajtottam-e már végre nagy tetteket, szerencsére többször is megveregethetem a saját vállamat. Büszke lehetek magamra. Hiszen nemrég diplomáztam szép eredménnyel, halad előre az életem, boldog vagyok a párommal, szüleim is egész szépen eléldegélnek, talán még boldognak is mondhatnám őket. Testvéreim is vannak, szeretjük egymást és segítjük is a másikat, mi kellhetne más? Ferrarim igaz nincs, még házam sem, de minden reményem megvan rá, hogy előbb-utóbb lesz. Olimpiát nem fogok nyerni, valószínűleg politikus és színész sem leszek, de mégis, életem végén visszatekintve azért meg fogom tudni veregetni a saját vállamat mondván: ez igen, ez már valami! Felhalmoztam tudást, barátokat, anyagi javakat, több van mindenből, vagy legalább annyi, mint másoknak. Kell ennél több?
Kell, hiszen egy dolog hibádzik, ez az egy dolog azonban rányomja a bélyegét szinte mindenre. Furcsa ezt így kimondani, hiszen gyerekkorom óta keresztyén iskolába, gimnáziumba, sőt még egyetemre is jártam, tehát a lehetőség adott volt. Mégis, valahogy az egyértelműség forgatagában elveszett, elsikkadt a lényeg, annyira ott volt az orrom előtt a válasz, annyira magától értetődően alakult hitbéli életem, hogy észre se vettem, hogy valami igazán fontos alkotóelem kimaradt.

Ha a hitemről beszéltem, általában vitatkoztam valakivel, aki saját elmondása alapján nem hitt Istenben. Érveltem, magyaráztam, bizonyítottam, aztán a beszélgetés végén mindenki ment, amerre látott. Nem voltam hiteles, nem voltam meggyőző, nem tudtam megmutatni aktuális beszélgetőpartneremnek azt, hogy én miért hiszek. Sajnálatos kimondani, de azért, mert igazán magam sem hittem. Értettem a hit lényegét, tudtam, hogy mit kéne éreznem, gondolnom, tennem, de mégsem éreztem, és főként nem tettem. Számtalan alkalommal, amikor döntési helyzetbe kerültem, azzal érveltem magamnak: ugyan már, tedd csak meg nyugodtan, Isten megértő, nem lesz ezzel gond. Isten egyébként valóban megértő, ha elestem, felsegített, megbocsájtott, a gond inkább az volt, hogy én nem tettem oda a saját részemet, nekem nem volt fontos az, hogy annak ellenére, hogy megtehetném, megszerezhetném, átélhetném az összes létező dolgot – még azokat is, amik nem Isten szerint valók –, mégis inkább az Ő akarata szerint próbálom élni az életemet. Szelektíven hittem. A számomra fontos, megfelelő, aktuális dolgokat hittem, megvallottam és át is éltem, ami azonban már egy picit is nehéz, nem az én gondolkodásom szerint való, vagy csak épp a szándékaimat megakadályozó dolog lett volna, azokat egyszerűen elraktam egy dobozba, majd pedig lelkem mélyén szépen eltemettem. Még jó, hogy voltak olyanok, akik ezt észrevették és nem féltek kimondani.

2012. augusztus hatodika, Balatonszárszó. Ötven fok, egy-másfél kilométer séta, és már meg is érkeztünk a Soli Deo Gloria Családi Hotel és Konferencia Központba, a Református Fiatalok Szövetségének (REFISZ) a táborába. Veres Péter, gávai lelkipásztor, a tábor egyik szervezője már első este elmondja azoknak, akik még nem tudnák: ez itt egy olyan tábor, ahol Isten igen közel jön az emberhez, és meghívja az Ő országába. Gyorsan azért hozzá teszi: semmi sem kötelező, hiszen minden magától értetődő. Járunk az alkalmakra, beszélgetünk, nevetünk, és jól érezzük magunkat, a tábor végén pedig, ha van indíttatásunk, bizonyságot tehetünk a velünk történtekről. Ti biztosan, nekem viszont ez a kocsi már elment rég – gondolom magamban. Rosszul gondoltam.
A hét témája az értékek, az (át)értékelés. A kiscsoportos beszélgetések alatt megismerjük egymást és az igét, bibliai történetekről, példázatokról beszélgetünk, elemezzük őket, és jutunk valahova. Még az ebéd előtt szakmai csoportokban is részt vehetünk (Kit válasszak?; Igebontogató; Keresztyén élet a mindennapokban; Keresztyénség és nemzettudat): én az első nap egy szimpatikus házaspár mellett döntök, az Ő szakmai csoportjuk címe ugyanis: Szeretném, ha szeretnének. Beszélgetünk a szeretetnyelvekről, a kapcsolatok dinamikájáról, motivációjáról, épülünk, fejlődünk párommal. Jókat nevetünk, érdekes feladatokat oldunk meg, játszva, szórakozva tanulunk a szeretetről, magunkról és egymásról. Közben persze Kereki Zoltán szigetszentmiklósi informatikus minden reggel elmondja, hogy aki szeretné, tegyen bizonyságot a változásról, a lelkében lejátszódó folyamatokról. Valahogy azonban senki nem jelentkezik. Én boldogan ülök Ági mellett, hiszen kapcsolatunk szépen fejlődik, hitem pedig, legalábbis szerintem, teljesen rendben van, én már veregethetem a saját vállamat. Nincs itt semmi probléma.

Aztán eljön a csütörtök este. Pogrányi Károly diósdi lelkipásztor – szokás szerint – felmegy a színpadra, evangelizál, én pedig arra leszek figyelmes, hogy kezdek elbizonytalanodni. Szavai gyomorszájon vágnak, összegörnyedek, elborzadok kissé magamtól, de azért még tartom magam. Nem is olyan rossz a helyzet, öreg harcos. Aztán jönnek sorban az ütések, záporoznak a gondolatok, én pedig egyre kisebb leszek. Kisebb leszek, mivel szégyellem magam, kisebb leszek, mivel észreveszem, hogy a sok méter szélesnek vélt sztráda, amin eddig haladtam, egy szakadék felé visz. Felismerem, hogy változni kéne, be kell húzni a kéziféket, szétnézni, a járomból kitörni és felkapaszkodni a sztráda melletti ösvényen egy olyan útra, mely lehet, hogy nem olyan gyorsan, nem olyan kényelmesen, de legalább nem szakadékba, hanem Isten országába fog vezetni engem, és mindazokat, akiket el tudok vinni magammal.
A REFISZ-re úgy jöttem, mint egy király. Azt gondoltam magamról, hogy jó úton járok, tudtam, hogy vannak hibáim, de alapvetően jónak éreztem a célt, megfelelőnek az eszközeimet. Aztán jött a hidegzuhany, a pofára esés: barátom, te még csak az utad kezdetén jársz, és egyelőre még az ösvény kezdőpontját sem találtad meg. Hiszen hogy is lehetnék én jó keresztyén, ha szelektíven hiszek, ha logikám elnyomhatja hitemet és érzéseimet? Hogyan lehetnék én Isten gyermeke, ha szánt szándékkal képes vagyok elnyomni magamban hangját, ha éppen úgy tartom jónak?

Nagy tettek. Olimpikonok, politikusok, színészek és a boldog öregkor mítosza. De ki az, aki mindezt lehetővé teszi? Ki az, aki huszadjára is megbocsájt, aki újra és újra szeretettel átölel és segít összeszedegetni lelkünk darabkáit a padlóról? Ki az, aki elvezetett a REFISZ-táborba, hogy felnyissa a szememet? Jézus Krisztus, Istennek a Fia, aki meghalt az ember bűneiéirt, hogy életünk lehessen. Micsoda az én magam, cselekedeteim nagysága az Övéhez képest?

Van egy nagy múltú táborhely Balatonszárszón, ahol Isten egészen közel kerül az emberekhez. Az emberekhez, akik fiatalok, okosak, kedvesek és szépek, előttük az élet. Ezek a fiatalok eljönnek a REFISZ-táborba, mondanak nekik dolgokat, aztán más emberként mennek haza, mint ahogy érkeztek. Hétfőn még azt hittem, hogy ez egy vicc, hogy csak a szokásos keresztyén humorral van dolgom. Ma már tudom, hogy tévedtem. Bár azt hiszem, most nem veregetem meg a saját vállam, hiszen még hosszú út áll előttem. Olyan ez, mint a kómából ébredő beteg számára az első lélegzetvétel: csodálatos és szörnyű érzés egyszerre, hiszen a kórházi ágytól a szabadságig hónapok, évek, néha évtizedek kemény munkáján keresztül vezet az út. 

Szűcs Péter

Képek: hirado.hu, REFISZ