A közelgő pünkösd a szerelem ünnepe. Isten kitöltötte Lelkét választottjaira, hogy vele megélt bensőséges közösségben hódítsák meg az emberi szíveket. Úgy tartják, az ember idősebb korában eljöhet a pillanat, amikor nyílik egy tér, amely vágyja a beteljesedést. Vannak, akik ilyenkor a földi szerelmet keresik, mások az Ég felé fordulnak. És olyanok is vannak, akiknek egyszerre adatik meg mindkettő.

Magai Margit már a hatvanas éveinek közepén is túl volt, amikor először mondta ki a boldogító igent. Szerelmes korábban is volt, de férje az első, aki megfoghatta a kezét, átölelhette a derekát. Érzelmileg persze már azt megelőzően is meg-megérintették férfiak, voltak plátói szerelmei is, de kölcsönösségen alapuló kapcsolat nem bontakozott ki az életében, mindennapjait sem a párkeresés töltötte ki. Volt, aki feleségül kérte, de benne nem ébredt szerelem, így nemet mondott. Nem járt együtt soha senkivel. Élete ettől függetlenül teljes volt egész életében, csak másként – szemlézi a portálunkon megjelent írást a Média a Családért díj honlapja.

Parti Judit kollégánk így vallott Sosincs késő az igenhez című írása születéséről:

„Margit történetét éppen emiatt tartottam izgalmasnak. Sokan küzdenek ugyanis az egyedülléttel, akkor is, ha nem beszélnek róla, akkor is, ha nem látszik rajtuk. Erről a témáról korábban hívő, harminc és ötven év közötti hölgyekkel készített interjúimat dolgoztam össze, mert pont arra voltam kíváncsi, mit élnek ők meg valójában. Az ilyen helyzetek nőként mindig nehezebbek, hiába szeretjük azt mondani, hogy az egyedülállókkal minden rendben van, ők ezt az utat választották. Ebben nem hiszek, mély meggyőződésem, hogy ezt nem választották. Az is érdekelt, hogy ilyen helyzetekben a nőket hogyan tudja segíteni a társadalom, a gyülekezet. A megkérdezettek őszintén megnyitották a szívüket, de gondolataikat csak név nélkül írhattam le. Ezt követően szerettem volna Margit történetét megírni, mintegy válaszul a felvetett kérdésekre. Ő mutatta meg, hogy van remény, nem számít, mit látunk harminc- vagy negyvenévesen, nem számít, mennyire mondtunk le a párkapcsolatról, mennyire mondtunk le magunkról nőként.”

Parti Judit Média a Családért díjra jelölt írása itt olvasható: Sosincs késő az igenhez



Az első szerelem perzselő, tavaszi tüze akkor is gyönyörű, ha hatvanéves kor fölött érkezik.

Nehezen vettem rá az interjúra. Magai Margit nem szereti, ha túl sok minden szól róla, ahogy azt sem szeretné, ha a története irigységet vagy szomorúságot váltana ki bárkiből is.

Kivel készítettem interjút? A Makkai Sándor-díjas pedagógussal? Vagy a Fasori Református Gyülekezet kevésszámú női presbitereinek egyikével, a hűséges diakónussal, vagy a kórházpedagógussal és katechétával, aki több mint húsz évig vitte az evangéliumot a beteg gyerekek közé a Bethesda Gyermekkórházba?
Bár mindez igaz rá, én most mégis azzal a Magai Margittal beszélgettem, akiből a női minőség összes bája, kedvessége, gondoskodása sugárzik és a huncutság ott táncol a szemében.

Mint a tizenéves lányok, szinte úgy viháncolunk a kávéházi tonettasztal mellett, csillogó szemmel rácsodálkozva arra, hogy milyen páratlan szépségű, amikor élete indiánnyarán valaki újra virágba borul. Azt hiszem, ilyen, amikor a szerető Isten meglepetést szerez. Bár nem köti az orrunkra előre a stratégiáját.

Margit hatvanas éveinek közepén is túl volt, amikor először mondta ki a boldogító igent. Maratonfutó férje, Nagy László kedvéért még futni is hajlandó volt elkezdeni.

A folytatásért kattintson ide!

Magai Margit elsőre nem akarta vállalni a beszélgetést, mert nem sokkal a felkérés előtt televíziós anyag is készült a történetéről, és úgy érezte, ott már mindenről beszámolt. „Elmondtam neki, hogy az én megközelítésem más lenne, mint a tévéseké. Nehezen, de meggyőztem, végül elvállalta az interjút” – meséli Judit. Számára a történet legnagyobb tanulsága az, hogy Istenre valóban rábízhatjuk az életünket, mert igazat mond.

„Fontos a másik ember a történetével együtt”
Parti Judit rádiós újságíróként kezdte pályafutását, majd az első keresztény közéleti portál, a mindennapi.hu első munkatársi csapatának tagja lett. Családalapítás után tíz évig volt szabadúszó újságíró, 2023 szeptembere óta dolgozik portálunk munkatársaként. Főállása mellett állandó rovata van a Family magazinban, időnként jelennek meg cikkei a Képmás magazinban is. „Bármilyen feladatról legyen is szó, azért csinálom örömmel, mert fontos nekem a másik ember, a történetének rejtett zugaival együtt. Elsőként az, aki bizalmat szavazva beenged az életébe, de legalább ennyire azok is, akiket magam előtt látok, amikor leülök, hogy szöveggé formáljam, amit láttam és hallottam” – vallja.

Interjú közben Veres Annára figyelve

Hogy mi a legfőbb motivációja a Parókia portálnál végzett munkájában, arról így beszél: „Szeretem az egyházamat. Olykor könnyek között, haraggal és nagyon szomorúan, de szeretem, és arra vágyom, hogy megújuljon, hogy benne és általa én magam is állandó megújulásban éljek. Ha ehhez jelenlegi helyemen annyit tudok hozzátenni, hogy jó sorrendben írom le a megfelelő szavakat, akkor ezt addig szeretném csinálni, amíg Istennek más ötlete nem támad felőlem.
Közösségben gondolkodó ember vagyok, és csapatjátékos. Azzal az el nem engedhető reménnyel keresem a témákat, hogy egy valós közösség, a dunamelléki reformátusok számára adhatunk inspirációt, imádkozni- és gondolkodnivalót egyaránt.
Kimondhatatlanul sokat jelent a Parókia.hu által kapott munkatársi gárda. Őszinte szurkolója és imaháttere vagyok minden kollégámnak.”

„Egy krisztusibb és önazonosabb életért”
A család témája mindig is fontos volt számára. Három gyermek édesanyjaként szeretne nekik is jó példát mutatni a hivatásához való viszonyában is. „A munka és a család egyensúlyára nézve több mázsa szakirodalmon rágtam már át magam, amelyekben egyetlen igazán gyakorlati és előremutató mondat sem volt, így ez számomra a mai napig küzdelem maradt. Hívő keresztényként az az örökségem, hogy családanyaként kell igazán nagyot letennem az asztalra.

Évekbe tellett, mire megbékéltem vele, hogy amit le tudok tenni az asztalra, az ez a kicsi.

Erre a tökéletlenségre szeretném felszabadítani a gyerekeimet is: bátran ki lehet szállni a legjobb szolgálók és legkiválóbb hívők „versenyéből” egy egyszerűbb, de krisztusibb és önazonosabb életért, amiben helye van a hivatásnak, a családnak és szolgálatnak, valódi, mély emberi kapcsolatoknak és a közösséggyakorlásnak egyaránt.
Sokat beszélek a gyerekeimnek is a meghallgatott és átélt történeteken keresztül arról az Istenről, akit érdemes keresni és kérdezni mind a hivatásuk, mind a mindennapjaik berendezésének szempontjából. Ha valamit tudok nekik adni, talán egy nagyobb perspektívát az Isten munkájáról.”

Mezei Áront hallgatva

Kegyelemből élni
Parti Judit egy nagyobb családnak is tagja – erről is hálával mesél. „Világi közegben dolgozva monomániásan kerestem Isten keze nyomát minden alanyom életében. Az egyházi közegben ugyanilyen makacsul kérdezgetem magamtól, magunktól, hogy valódi-e az alázatunk, valóban Jézus szolgálatában állunk-e, róla beszél-e az életünk, kegyelemből élünk-e még? Van-e jelentés a szavaink mögött? Nem áporodott-e meg körülöttünk a levegő?

Sokat jelentett az a lelki inkubátor, ahol megtérésem után a hívő életem első lépéseit megtehettem, a Fasori Református Gyülekezet egész közösségére a mai napig kimondhatatlan hálával gondolok, ahogy arra a kézzel fogható szeretetre is, amivel Végh Tamás és felesége, később a Somogyi házaspár körülvett. A Fasorban nagyon sokféle szolgálatban megfordultam, ez a lelkipásztorok bizalmáról beszélt egyfelől, másfelől pedig a szabad kapacitásomról és az evangélium ügyéért való lelkesedésemről. Ez utóbbiért továbbra is őszintén lelkesedem.
Hat éve vagyok családommal a Külső-Kelenföldi Református Gyülekezet tagja, és a mai napig nem látok fontosabb híreket Jézus Krisztus helyreállító munkájának valódi megnyilvánulásainál. Erről beszél Magai Margit története is.”

Képek: Asszonyi Eszter, Bach Máté, Vargosz