Bárkában

„A te igédben van az én reménységem." Zsoltár 119:81

Szeretett Gyászoló Család, szeretett gyülekezet!
Amikor a zsoltár szavait olvassuk, szinte mintha Bolyki Jánost hallanánk, amint ő olvassa, vagy még inkább mondja - úgy, ahogy ő szokott tanúságot tenni: mélyen a szavak és gondolatok között: a te igédben van az én reménységem. Igen, bár Bolyki János szemérmes és hallgatag ember volt, de az evangéliumot sosem titkolta el és az igazságot sosem hallgatta el. Isten igazságának pedig az a valósága, hogy nem hagy minket érintetlenül - nem mondhatom úgy, hogy magamat ne mondanám, nem tekinthetem úgy, hogy benne, mint egy tükörben, magamat ne látnám. Most, hogy ravatalánál megállva vigasztalást keresünk a Szentháromság egy igaz Istennél, s magunkat is a feltámadás reménysége alá helyezzük, halljuk úgy az igét, ahogy az a kegyelem erejében megmutatja nekünk Bolyki Jánost is.

Szeretett Gyülekezet! Sokaknak megadatott a különös tapasztalat, akik találkozhattak vele, hogy Bolyki János hite mindig tágas teret nyitott előttünk. Én először több mint harminc éve, súlyos betegségében találkoztam vele, műtét után lábadozott, vagy ahogy ő mondta jellegzetes humorával: „hátadozott", s mindjárt bizalmába fogadva bevallotta, hogy egy szerencsétlen mozdulat okozta a bajt, miközben könyvért ágaskodott a polc előtt. Mert belerokkanásig is mindig tanulni akart. A tanulás volt élete közepe, és élete közepén a szent ige állt. Számára a hit kötelező szabálya, a hit létgyakorlata, a hit elemi mozgása volt a tanulás és megértés - s mindig ebben a sorrendben -, s éppen azért ebben a rendben, mert míg itt járunk e testben, tükör által homályosan látunk, még gyermekek vagyunk és tanulunk és igyekszünk megérteni Isten csodálatos valóságát. Bolyki János szeretett tanulni. És szerette azokat tanítani, akik vele együtt vallották: Isten igéjében van minden reménységünk. Tanított akkor is, amikor a Szabadság-téri gyermekeknek írt karácsonyi színdarabot, amikor újságcikket írt, fordított, verset szerzett, amikor szentendrei fiatalokat kezdett görögöre tanítani, s valóban tanított akkor is, amikor katedrára állhatott a budapesti teológián, és amikor akadémiai értekezését írta. Különleges tanító volt - bámulatos tudását mindig elfeledte az Ige előtt, s mindig mintegy elölről kezdte a megértést - ez volt az ő egzisztenciális meghatározottsága. Amikor teológiai tanár lett, legelőbb azt ellenőrizte őnmagán, hogy nem feledte-e el ettől a nagy méltóságtól a görög ábécét. Mindig arra a pontra állt, ahol az ige felragyogtatja ránk az igaz világosságot, az üdvösséget – s úgy kezdett minket is tanítani, mint kezdőtársakat. Nem irigyelte és nem csodálta másnak a tudását – együtt örült vele, hogy neki is megnyílnak a titkok titkai. Bolyki János szeretett hinni.
Bolyki János akkor is tanult, amikor nem hagyták, hogy tanuljon – most értjük jól mindezt - amikor nem hagyták (nem hagyták volna), hogy higgyen. Olyan korban ágaskodott könyvek után, amikor sokan a Könyvek Könyvét is becsukták, s tengették napjaikat gondolattalan sötétségben. Özönvizes idők voltak azok.

Gyászoló testvéreim! Azért idézem most az özönvíz képét, mert ebben értjük meg legjobban, amit a zsoltár mond - a te igédben van az én reménységem. Ez a reménység szószerint várakozás. Ahogy Noé várt a bárkában háromszor is hét napokig, miként tér vissza a kibocsátott galamb, visszatér-e már, aztán visszatér-e még, leadapadt-e a föld színéről az áradat, lehet-e újra kezdeni az életet? Ezt a várakozást úgy is fordíthatjuk: Noé háromszor hét napokig várakozott - azaz reménykedett. A bárkát sok mindenhez hasonlíthatjuk – de leginkább a halálból az életre való átjutásunkat jelzi, a megtartatást, a titokzatos paradoxont, hogy mi sem lehetünk másképpen a hitből való igazság örököseivé, csak úgy, ha egyúttal kárhoztatjuk a világot (Zsidók 11:7). Tehát nem is várakozás ez a reménység, hanem váromány – nem puszta magatartás vagy póz, hanem eleven valóság, ami érkezik hozzánk: „emlékezzél meg a te szolgádnak adott igédről, amelyhez nékem reménységet adtál!" – mondja ugyanitt a zsoltáros (119:43). Tehát nem a várakozásunk kreál magának igéket – az csak igézet lenne. Isten az, aki az ige mellé reménységet ad – ígéretet ad, nekem is ad ígéretet, mindannyiunknak ad, akik beletekintünk az igazság tökéletes törvényébe, akik feltekintünk Krisztusunkra. Bolyki János szeretett remélni – mert szerette ezt a várományt, a megtestesült ígéretet, a testté lett Igét – Krisztust, aki egyetlen, ám feltétlen garanciánk, kezesünk, zálogunk, hogy általmegyünk a halálból az életre. Krisztus az egyetlen és teljes értelme annak, hogy a bárka körül leapad a víz, hogy a vissza nem térő galamb nem az elveszést, hanem az életet jelenti. Ezért nem fogott Bolyki Jánoson az özönvizes kor megannyi átka sem. Őt gyermeki csodálkozás vezette mindig. S tudta, hogy aki ezzel a bizalommal lép be az isteni világba, az hamar eljut a reménységig – és magához öleli a zsoltáros szavát is, mely a megváltott ember vallomása, aki a kétségbeesés idejét sem oldja gyűlölködésbe, a kényszerű hallgatás idejét sem tölti dühöngéssel, nem csatlakozik a rágalmazók kórusához és a létrontókhoz. Akinek az igében kell várakoznia, az reménységben tölti életidejét – s ezzel meg is telik élete, mint Kánában a kőedények, hogy majd az Úr áldása fordítsa áldássá, borrá a vizet. Mondjuk hát ki: Bolyki János szeretett remélni.

Gyászoló szeretteim! A hitnek nemcsak megismerő és bizakodó valósága van, hanem egyetértő, beleegyező, megerősítő hatalma is – eredendő igenlés volt Bolyki János hitében. Talán ez izgatta a legjobban – honnét van ez? És itt is küzdött a legtöbbet, mert itt nem a kiváló szellemi képességekre és gyermeki lélek végtelen tágasságára volt szüksége, hanem a szív belátására. Tudjuk, Bolyki János nem szeretett tülekedni, hatalmasoknak bokát csattogtatni, nem szeretett társakat feljelentgetni sem fedő-, sem álnevek alatt, nem szeretett zsákmány fölött cinkosan pohárt koccintani, nem szeretett gáncsot vetni, hadat üzenni és háborúzni. Ő szeretni szeretett. Szerette azokat, akit szeretik az igazságot és gyűlölik a hamisságot. Csodálattal hordozta szívében szüleit, lelkipásztorát, Joó Sándort, a régi és mai pasarétieket, tanárait a Lónyayban, majd professzorait a teológián (főleg Budai Gergelyt és Pap Lászlót), diáktársait, principálisait, az etyeki és szentendrei reformátusokat, a tanítványokat és professzortársakat az akadémián, a tudós és kevésbé tudós barátokat, a családját, a hitvesét, a fiait, az unokákat és a dédeket – s érettük is az igéből remélt. Mert azt a titkot is megtanulta, hogy a Heidelbergi Káté szavai az igaz hitről fordítva is igazak - mi a kátéval azt mondjuk: hiszem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és életet ajándékoz egyedül Krisztus érdeméért, kegyelemből. Bolyki János azok közé tartozott, aki ezt a sorsdöntő kitételt - nemcsak másoknak, nekem is - fordítva is tudta vallani: nemcsak nekem, másoknak is ad az Isten Igéje mellé ígéretet, hogy mások is mondhassák: a te igédben van az én reménységem.
Ez az ő örökségének lényege, amit most hálás szívvel veszünk: Bolyki János szeretett hinni, szeretett remélni és szeretett szeretni. S mindeközben – mert bárka-ember volt – szeretett belülről látni, úgy ahogy Dsida Jenő mondja szép versében:

Ó, titkok titka
a földön itt lent,
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet,
harcot és békét.
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét.
Ámen

Bolyki János temetésén
Farkasrét, 2011.június 10.

Forrás: Dunamelléki Református Egyházkerület www.raday28.hu