Szentkirályi Klára 1936-ban született, 20 éves volt 1956-ban. Családját szétzilálta a háború és a „fordulat éve”. 1956-ban a Védőnőképző Intézet bentlakásos növendéke volt. A hangsúly a „bentlakáson” van, mert ez arra utal, hogy a kitelepítésből visszaszivárgott hattagú család minden egyes tagja másutt talált kényszerlakhelyet; Klári a védőnőképzőben.

A pasaréti gyülekezetben volt otthonos. A gyülekezet lelkipásztora atyai szeretettel szerette. Időről-időre „borítékokkal” támogatta a leányt, s rajta keresztül a szétzilált családot. Klári az ifjúsági körben talált barátokra. Velük együtt vett részt több ízben az SDG balatonszárszói középiskolás konferenciáin. E sorok írója ott ismerte és kedvelte meg a komoly, kedves, csinos, szeretetre méltó leányt. Évek múltak el így.

Az 1956. október 23-i események közismertek. Az is, hogy még aznap este a Magyar Rádió székházánál – és másutt is – megindultak a harcok. Számos helyen, de – miért, miért nem – a leghevesebben a Ferencvárosban, és a Józsefváros Üllői úttal határos utcáiban. Tudvalévő, hogy a harcosok – kihasználva annak kedvező adottságait – a Corvin moziban alakították ki főhadiszállásukat.

A harcok intenzitásának arányában mind többen sérültek meg, és az orvosi segítséget igénylő sebesültek mind nagyobb számban jelentek meg a kórházak, klinikák sebészeti osztályain, ahol égető szükség volt a „munkás kezekre”.

E sorok írója ötödéves orvostanhallgató volt, és tettre kész. Már másnap, október 24-én, szerdán bement a harcok gócpontjához legközelebb eső ellátóhelyre, az orvosi egyetem Baross utcai Sebészeti Klinikájára, szolgálatait felajánlandó. Megdöbbenésére az épületben – szó szerint – nyüzsögtek a hófehér köpenyes, jól fésült orvosok és orvostanhallgatók. Nyilvánvaló volt, hogy ott nincs szükség már több „dolgos kézre”, ezért – szitkozódva – elhagyta az épületet. Szitkozódását meghallotta egy, a kőkerítésnek támaszkodó, leginkább az akkori Yves Montand-hoz hasonlító, harminc év körüli „vagány”, és nagyon egyetértett vele. Most már ketten töprengtek, hogy lehetne az adott helyzetben „valami hasznosat tenni”.

Nem sokáig töprengtek, mert adódott a kérdés: hogy jutnak el a sebesültek a klinikáig? A valószínű válasz az volt, hogy ki így, ki úgy: szóval esetlegesen. Az ötlet megszületett, ezt tett követte. A vagány, a későbbi „Vezér” a TEFU Köztelek utcai garázsából „elkötött” egy teherautót, e sorok írója addig a Klinikán a sebesültek helyszíni ellátásához szükséges kellékeket (főleg morfint) vételezett. Így alakult meg az a „brigád”, amely később napokon keresztül átjárt a Körúton, oda, ahol a hevesebb harcok folytak.

A „brigád” természetesen tovább bővült. Először egy kistermetű lány, aki a Csöpi nevet kapta, szállt fel a kocsira. (Mint később kiderült, az Operaház balettkarának táncosa volt.) Azután egy ismerős fiú – jó barát a „civil életből” –, frissen végzett református teológus, akkor csepeli segédlelkész, akinek október 6-án volt az esküvője. (Mellesleg megjegyezve már együttlétünk negyedik napján, amikor a harcok kivételes hevessége miatt be kellett húzódnunk a Práter és Szigony utcák sarkán egy kapualjba, kérdeztük meg az addig és azután is „csak soffirozó” Vezért, hogy „Öreg, mi vagy te civilben?” – a válasz meglepő volt: „Orvos vagyok.”)

Klári október 23-án intézetbeli társaival részt vett a tüntetésen, ott volt a Bem-szobornál, a Parlament előtt, a Rádiónál is, majd később visszatért az Intézetbe. Másnap reggel azonban nyugtalan lett. Tudta, miért folyik a küzdelem, és kötelességének tartotta, hogy asszisztáljon. Maradhatott volna az intézet biztonságot nyújtó falai között, miként ezt társai tették. (Egy társnője elbeszéléséből lehet tudni, hogy 24-én, szerdán, a létszámellenőrzés alkalmával az intézet közel háromszáz növendéke közül egyedül ő – csak Klári hiányzott.) Bement a városba, azt keresve: hol és hogyan hasznosíthatná magát.

25-én, csütörtök délután, valahol az utcán pillantottuk meg Szentkirályi Klárit. Ő is azonnal észrevett bennünket. A pillanat azonban sürgető volt: sebesültjeinket mielőbb műtőasztalra kellett juttatni. Amint ez megtörtént, újra találkoztunk. Elmesélte, hogy a Trefort utcai rendelőintézetből jött, ám ott a légkör nem volt kedvére való: nagyon vigyáztak rá, minden mozdulatára felügyeltek, s megtiltották, hogy elhagyja az épületet. Hogy találkozásunkkor milyen ürüggyel hagyta el a Trefort utcát, arra nem emlékszem. Nagyon örültünk a találkozásnak. Marasztaltuk: vegyen búcsút a Treforttól, s jöjjön közénk, dolgozzék velünk. Fontolgatta az indítványt, majd igent mondott.

Mondanom sem kell, elhatározása igen nagy megelégedésünkre szolgált. Bemutattam Klárit, mint a „brigád” új tagját a többieknek. Senki sem tiltakozott „felvétele” ellen. Első látásra rokonszenvessé vált, megszerették.

Hogyan teltek napjaink? Az órák, a nappalok és éjszakák, így a napok is összefolytak. Az eseményeket nehéz – nem is cél – reprodukálni.

A klinika volt a támaszpontunk. Innen indultunk alkalomról alkalomra „bevetésre’. Mindnyájan fehér köpenyt viseltünk, vöröskeresztes megjelöléssel. Az autónk egy Csepel teherautó volt. Volt egy vöröskeresztes zászlónk, amit, ha kellett, menet közben feltűnően lóbáltunk. Általában az éppen leginkább veszélyeztetett háztömbök körül, a tűz alatt lévő épületek közelében cirkáltunk utcáról utcára.

A könnyebb sérülteket, akiknek csak enyhébb lőtt sebük volt, vagy a légnyomástól szenvedtek kárt, összegyűjtöttük. Rögtönzött segélyhelyeken, kapualjakban, vagy lakásokban részesítettük őket elsősegélyben. (Klári ügyesen tudta kézhez adni az épp szükséges kellékeket.) Ha kellett, ezeket is beszállítottuk. A súlyos, életveszélyes sebesültekkel – elsősegély után, az enyhébb sérültek ideiglenes mellőzése árán is – azonnal a klinikára száguldottunk.

Előfordult, hogy hívásra mentünk. A hívás szárnyakon járt. Ha valahol gyors segítségre volt szükség, kapualjról kapualjra, utcasarokról a másik utcasarokra kiáltották tovább a „vészjelet”, így távol eső helyekről is percek alatt megérkezett hozzánk a hívás. Például: „Tompa utca 15-ben súlyos sebesültek!” Ilyenkor azonnal indultunk a megjelölt helyre. A lakosság, a harcosok gyakran hívták fel a figyelmünket olyan itt vagy amott fekvő „sebesültekre”, akikhez odafutva – sajnos – már csak a halál beálltát állapíthattuk meg. Ha utunk során sebesült orosz katonákra akadtunk (náluk a katonai mentőszolgálat ismeretlen volt), nemzeti és politikai érzéseinkre nem tekintve azokat is orvosi segélyben részesítettük, ha kellett, beszállítottuk.

A közlekedés, bár rendőrök ezúttal nem akadályozták, nem volt olyan egyszerű, mint békében. Gyakran a hozzánk egészen közel fekvő helyeket is csak kerülőkkel sikerült megközelíteni, mert a közvetlenül a célhoz vezető utcákat tankok, barikádok, épülettörmelékek zárták el, vagy golyózápor tette lehetetlenné az áthaladást. Ha a pillanatnyi feladat megkívánta, vállalni kellett a legfenyegetőbb veszélyt is. Ám ha ez kis kerülővel, kis késedelem árán elkerülhető volt, igyekeztünk a lehető legkisebb kockázattal járó megoldást választani, betegeink és a magunk életének megóvása érdekében.

A legnagyobb veszélyt a kereszteződéseknél való áthaladás jelentette. Minden keresztutca meglepetéseket, előre nem látható veszedelmeket tartogatott. Az áthaladásnak több módja alakult ki: ha a széles utakat, mint a Körút, Üllői út, kellett átszelnünk, a kereszteződés előtt kb. 30 méterre a Vezér „fohászkodott”, és beletaposott a gázpedálba. Mi lehúzódtunk, a lehetőséghez mérten fedeztük magunkat, s nyílsebesen átrepültünk az úton. Gyakran kényszerültünk arra, hogy tűz alatt álló utcákon haladjunk át. E szűk kis ferencvárosi utcákban ugyanis minden utcasarok, kapualj, pince és padlásablak fedezékül szolgált, és szinte házról házra folyt a küzdelem. E szűk utcákat gyakran torlaszolta el harckocsi, autó, esetleg éppen a közelharcot vívók. Utunk viszont nem tűrt késedelmet! Ilyen esetekben a kereszteződés előtt megálltunk. Harsány dudálással magunkra vontuk a figyelmet. Ezután valaki közülünk, leggyakrabban Klári, vállalkozott a korántsem veszélytelen feladatra: az autó előtt kiállt a sarokra, feltűnően lengette a vöröskeresztes zászlót. Az alkalmas pillanatban intett, s ekkor a „zászlós” után az autó is lépésben áthaladt az úton. Túléltük… S aztán megkönnyebbülve mentünk tovább célunk felé.

Huszonnyolcadika különösen emlékezetes. Kora délután a Lónyay utcában – nem volt harc a közelben – néhány orosz tank garázdálkodott és szedte áldozatait a védtelen polgári lakosság köréből. Járókelőket vettek célba, belőttek a kapualjakba, ablakokon át a lakásokba. A sebesültek segítségére sietett egy vöröskeresztes szolgálatban lévő személyautó. Az autóból kilépő, s egy földön fekvő sebesülthöz igyekvő fehérköpenyes ápolónőt segélynyújtás közben lőtték le. Szétlőtték az autót. Sofőrje a kormányra borulva halt meg. Később egy vöröskeresztes teherautó érkezett, ezt is hasznavehetetlenné tették. Személyzete csak enyhébben sérült. Ez volt a kép, amikor mi megérkeztünk. Két fordulóval szállítottuk be a klinikára az életben maradt áldozatokat. Azért volt különösen emlékezetes ez a délután, mert az elesettek között volt két kedves teológus barátunk: Magócsi István és Herczeg Lajos. Herczeg Lali a helyszínen, Magócsi Pista a kórházban halt meg. Ők is a „szeretet parancsát” teljesítették.

Ritkán aludtunk, pedig az éjszakák viszonylagos nyugalomban teltek. Ilyenkor a Nagyvásártelepről vagy valamelyik vásárcsarnokból élelmiszert szállítottunk a klinikáknak meg a harcolóknak. A fennmaradó csekély időt a Klinika alagsorában beszélgetéssel töltöttük. A jelenről és a jövőről beszélgettünk. Újra meg úja átéltük a napi eseményeket. A prognózist latolgattuk. Az új magyar élet kialakításának módjairól ábrándoztunk. Egyszer vigadtunk, másszor keseregtünk. Egyik szemünk nevetett, a másik sírt. Klári mondta: „Ha majd béke lesz, s jól kipihentem magam, napokig fogok sírni. Egyrészt az átélt, a látott borzalmak miatt, másrészt a meghatottságtól…” Számára már béke van, s a sírást – másra hagyta.

Így múltak a napok, míg végre úgy tűnt: győzelemmel véget ért a forradalom. Örömmámorban úszott az ország. Felpezsdült az élet. Sok év óta gúzsba kötött energiák szabadultak fel. Benépesült a „fórum”: pártok szerveződtek, szövetségek keltek életre. Az emberek felocsúdtak zsibbadtságukból: reformáltak vagy restauráltak, ki-ki a maga módján. Nyüzsgő hely volt a város, az ország…

A „béke napjaiban” Klári nem szédült meg. Egy volt azon kevesek sokak közül, aki a valóság talaján állva maradt. Aggódni látszott. Lépten-nyomon azt hangoztatta: nincs még itt ennek az ideje! Alig szűntek meg a harcok! A házak romokban állnak; az emberek (s különösen gondolt azokra, akik a szabadságot fegyverrel harcolták ki) fáradtak, rongyosak, piszkosak, fáznak, éhesek. Az utcán a halottak temetetlenek. Mi tehát a teendő? Takarítsuk el a romokat! Adjunk hajlékot a hajléktalanoknak, ruhát a rongyosoknak, meleget a didergőknek! Adjunk enni az éhezőknek! S ha ezt elvégeztük, majd azután… Így gondolkodott, így beszélt e napokban a húszéves leány, Klári, bölcsen, sokakat megszégyenítve. És cselekedte is azt, amit mondott.

Mindazonáltal Klári boldog volt. Csillogó tekintetében kettős fény tükröződött: egyik a megelégedettségé: „Ma sem éltünk hiába!”, a másik a soha meg nem elégedésé: „Nincs még vége! Holnap itt folytatjuk!”

Szombat este volt, talán a legszebb szombat este a magyar történelemben, a független, semleges Magyarország harmadik napjának estéje… Klárival magunkra maradtunk. Ezt kérdezte: „Emlékszel még, mit mondtam együttlétünk legelején? Azt, hogy amikor elindultam az intézetből…” – hogyne emlékeztem volna, s már idéztem is: „Titokban azt reméltem, hogy egy eltévedt golyó eltalál, s megoldódik minden problémám..” Nagyot nyelt, majd hirtelen hozzátette: „Most már nem szeretném! Élni akarok!!”

A Gellért téren elváltunk.

Másnap november negyedike, vasárnap volt. Újra elkezdődött a démoni színjáték, amely mellett az előző heti események szinte ólomkatonásdivá törpültek. Klári Pestre érkezve jelentkezett a Klinikán. A leghevesebb harcon színtere ekkor ismét a Kilián laktanya és a Corvin mozi környéke volt. Itt aratott a halál. A sebesülteket a régi módon ellátni – erről könnyű volt meggyőződni – észszerűtlenségnek bizonyult. A Corvin mozi mögött, a Kisfaludy utca egyik pincéjében lévő segélyhelyet kellett ellátni anyaggal, és ott részesíteni életmenő elsősegélyben a rászorulókat. Klári szívében az elhívás ez alkalommal is legyőzte a félelmet és a saját életéhez való ragaszkodást. Hős volt, bár sohasem hősködött. Bátor volt, de józan, sohasem vakmerő. Felesleges kockázatot soha nem keresett.

Másodmagával indult el a Hőgyes Endre utcába. Az orvosi egyetem gyógyszerraktárából kellett felvenni a kosárban kiszállítandó kötszereket, gyógyszereket. A Kilián laktanyánál állt a harc, dolgozott a nehéztüzérség, aknatűzben állt a környék. Azután egyszer csak alábbhagyott a harci zaj, viszonylagos csend állt be. A Körút és az Üllői út sarkán körülnéztek, majd átiramodtak az Üllői út túlsó oldalára. Az akkori Valéria vendéglő vonalában jártak már, amikor a Tűzoltó utca irányából nehézgépfegyver lövéssorozata dördült el, és leterített egy harcost. Klári a kosarat elengedve az út közepén fekvőhöz ugrott, hogy a fal mellé vonszolja. Amikor lehajolt hozzá, újabb lövéssorozat dördült el. Nem kósza, eltévedt golyó. Nem! Ördögien jól célzott lövés! A golyó Klári fejénél robbant! Jobb karját az arca elé kapta, az már öntudatlan mozdulat volt, s arccal előre a földre bukott. Ahogy az életben maradottak vigasztalni szokták magukat: „Egy pillanatig sem szenvedett.”

November 9. péntek délelőttre ismét csend lett. Halálos csend. El kellett temetni Klárit. A Ráday utcai teológia kertjében szándékoztunk eltemetni. Közel volt, a kertje nyugalmas. Klárit itt sokan ismerték és szerették. A környezetet méltónak tartottuk hozzá. Pap László dékán úr hozzájárult.

Hordágyra tettük. Négyen vittük a tépett nemzeti zászlóval letakart tetemet. Munkához láttunk. Néhány teológusfiú segítségével sírgödröt ástunk Herczeg Lali szomszédságában. A pincében talált ládából koporsó ácsolódott, fejfa került. „Gyülekezet” állta körül a sírt: az elmúlt három hét küzdelmeiben elcsigázott, meggyötört, megfáradt emberek. Segédlelkész-brigádtársunk ócska bőrkabátjára palástot terített, és megkezdődött a temetés. A kilencvenedik zsoltár két versének eléneklése után Bibliát olvasott. „Éhes voltam és ennem adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok… Ha valaki megcselekedte eggyel az én kicsinyeim közül, Velem cselekedte meg” – idézte Jézus szavait. Aztán beszélni kezdett. Felelevenítette ama balatonszárszói konferencia emlékét, amelyen Klári egy életre szólóan „sínre került”. Beszélt a gyermekek között misszionáló Kláriról. S beszélt az elmúlt napok eseményeiről, amelyek között Klári az életével tett bizonyságot arról, hogy benne a legnagyobb szeretet lakott, mert életét is oda tudta adni barátaiért „ama kicsinyekért”, akikről Jézus beszélt. Klári ezzel a Jézussal volt személyes kapcsolatban, így azzal a bizonysággal lehetünk felőle, hogy a halálával „általment a halálból az Életbe”!

„Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére” – énekeltük, aztán a Himnuszt is. Behantoltuk a sírt, felállítottuk a fejfát, amelyen ez áll:

 

SZENTKIRÁLYI  KLÁRA ANNA

 Élt 20 évet

 

20 év… Megdöbbentő. Ám bizonyos: Szentkirályi Klári 20 éves élete nem kettétört élet: kerek, egész, tökéletes, befejezett élet! Csak irigyelhetjük őt.

Amikor őt gyászoljuk, voltaképpen csak magunkat siratjuk…

Egy túlélő

 

A megemlékezés elhangzott az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján.